Számomra nagyon érdekes tapasztalatokat ad, mikor a hozzám fordulók kommunikációját figyelem, legyen az írásbeli levélváltás, vagy verbális, mivel a dinamikája sokszor érzékletesen tükrözi a családi, kapcsolati működést is.
Aki óvatoskodó, udvariaskodó, a konfrontálódástól tartva mást mond, mint ami a valóság, az valószínűleg a kapcsolataiban is hajlamos az alárendelődésre, túlzott megfelelésre, kevéssé tudja érvényesíteni az akaratát, kommunikálni a szükségleteit. Vagy ha meg is teszi, passzív agresszív módon, ami nem tud kölcsönös megelégedést adni. A közös munkánk során el kell jutnia az önismeretben oda, hogy felvállalja az igényeit, és az adás mellett kérni is tudjon, és a kapcsolata a kölcsönösség irányába mozduljon a jelenlegi egyenlőtlen helyzetből. Van, aki hiányosan kommunikál, lényeges részleteket „elfelejtve”, kihagyva, mintegy „csapdát” állítva a partner (vagy a segítő munka) elé, ami így jó alkalmat ad arra, hogy ne menjünk bele a lényegi kérdésekbe. Egyfajta hamis önvédelemből (ami valójában önbecsapás) úgy alakítja a kommunikációt, hogy az ne tudjon érzékeny pontokat érinteni. Az ilyen személy otthon sem beszél nyíltan, érthetően, amiből persze konfliktusok adódnak, de a veszekedés mindig csak a felszíni apróságokon megy, nem tudnak leásni a problémák gyökeréig. Nem arról beszélnek, amiről kellene. Szükség van egy biztonságos közeg megteremtésére, amiben el lehet kezdeni lebontani a gátakat, és ahol a fájdalom már elviselhető. Vannak, akik ugyanazt ugyanúgy hajtogatják, bármi is a kiinduló pont, oda vezetik ki a kommunikációt, ahol „biztonságban, pozíciójukban” érzik magukat, ahonnan nem is akarnak kimozdulni. Nekik nagyon nehéz megbirkózni a félelmeikkel, frusztrációikkal. Amikor otthon teszik ezt, a másik tehetetlennek érzi magát, vagy épp dühösnek, hogy már megint a régi nóta, de unom már…! És elmenekülnek vagy alárendelődnek ennek a dinamikának. Melyik a jobb?? Itt az első, hogy egyre korábban felismerjük az ismétlődő ciklust, és tudatosan kilépjünk belőle, helyet adva az érdemi beszélgetésnek. Vannak, akik folyton elterelik a szót a lényegről, tudatosan hoznak be szerteágazó történeteket, visszaemlékezéseket, vagy használnak túlzásokat és valótlan elemeket, hogy a beszélgetést a másik védekezése révén más irányba vigyék, messzire az eredeti kérdéstől. Veszélyes lenne a valóságról beszélni. Nemcsak maga érezné rosszul magát miatta, hanem a kapcsolatnak is ártana vele. Legalábbis ezt feltételezi. Ezért nem ér a végére egy otthoni csetepaté során sem belátható időn belül. Elképesztően nagy energiákat feccölnek bele, hihetetlenül lefárasztják egymást, és még csak meg sem oldják a problémájukat. Kimerítő. Jó, ha le tudunk lassulni, visszatérni az elejére, koncentrálni arra az egyetlen kérdésre, kételyre, ami elindította a beszélgetést.
Játszmák. A segítő munkát is gátolják vagy akár véget is vethetnek neki ezek a hozzáállások, a kliens pedig megnyugodhat abban, hogy nincs segítség a problémára…
Így áldozza be a jelenlegi énjének a legjobb jövőbeni énjét és a kapcsolatát.
Ehhez képest, ha hozunk egy – nem tagadom – nehéz, és egyáltalán nem komfortos döntést, hogy legközelebb szembenézünk a valódi kérdéssel, kimondjuk, amit kell, rákérdezünk, amire kell, és újra és újra arról beszélünk, ami számunkra a nehézséget okozza, akkor valami elképesztő módon ki fog derülni, hogy egy sor félelmünk, ami korábban a kimondás útjában állt, csupán félreértés vagy feltételezés volt, esetleg előítélet. Óriási felismerések, egymásra találások, ráhangolódások lehetnek belőle, ha meg merjük ezt tenni. Nem támadva, nem győzni akarva, hiszen az továbbra sem fog új irányokba vezetni az egymás felé vezető úton. Hanem átadva, beleengedve magunkat a másik felfedezésének, megértésének. Felszabadító érzés.
