Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.
Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az
idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit”
riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint
az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom
épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom
stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj”
valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!),
meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett
jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen,
éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka
is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva
egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk:
zsemle, tej, parizer: pipa!
A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében.
A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti
pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés,
amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori
lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…
Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló
szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább
kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem,
mert könnyen „közbejöhetett valami”.
Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.
Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is
– a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni,
dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy
mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam
is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és
leginkább: levegőt!
A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt
hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban
kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt
csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra
tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója,
ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult,
hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy
ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve
az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója
lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére,
hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy
ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár
azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a
kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától
értetődően.
Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként,
ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:
+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt
problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít
megértenie egy-egy helyzetet
+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását,
amit a párkapcsolatban elveszítettem
+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak
– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen,
apja például biztosan nem lehettem volna sosem
– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól
világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom,
és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta
– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a
dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a
válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó
udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig
tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek
jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett
volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött
el az ismerkedés és újrakezdés ideje…
– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy
a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba
vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor
eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga
gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett
volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok
fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹
A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben,
és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor
arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább,
akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett
ismeretek mellett.
A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira,
mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt,
de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik,
vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem: végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.
