Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?
Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló,
különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a
kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk
áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük
tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját
beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az
egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó
szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a
felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan
szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.
És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te
vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem
cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy
tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért,
melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a
helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a
problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy
érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől
várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek
felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása,
megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz
tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített
gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen
folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani;
a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő
emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt
„tanulták”.
Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.
A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is
bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi
nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos
odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció
során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a
családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem
megfelelő szerepbe.
