70. Mozaikcsaládban az élet… és az újrakezdés ideje

Mindennek megvan az ideje - mondja a bölcs prédikátor is a Bibliában. Hát pont az újrakezdésnek ne lenne? De miért olyan fontos, hogy kivárjuk?

Válás után jobb, ha az ember nem siet újabb kapcsolatot keresni, jó, ha adunk magunknak némi időt a regenerálódásra. Ha úgy rendesen szeretnénk kipucolni a lelkünket, legalább egy évet érdemes rászánni. Nem előírás, persze, csak tapasztalat, hogy ha ezt kihagyva mihamarabb új partner után nézünk, hogy felejtsünk, gyógyuljunk, sajnos pont a sebek tisztulását és hegesedési idejét nem vesszük számításba, ami így jóval sérülékenyebb felületet eredményez lelkünkön. Ez pedig nagyon könnyen fog újra fájdalmat okozni a legkisebb horzsolódástól.

Nemcsak magunknak, de új partnerünknek is, aki mit sem ért az olykor feltörő hirtelen érzelmi reakcióinkból. Merthogy lesznek ilyenek. Egy-egy mondat, gesztus, hanghordozás pillanatok alatt felidézhet bennünk olyan élményeket, amelyeket legszívesebben elfelejtettünk volna, mert fájdalmasak vagy dühítőek vagy sértőek, és mindezek előző párunkhoz kapcsolódnak. Csak ugye, elfelejteni nem igen lehet őket, pláne, ha nem is hagyunk rá időt. El lehet raktározni valahol az elménk hátsó sufnijában, de attól azok még ott lesznek, ugyanúgy, és jönnek, ha behívja egy némileg hasonló friss élmény.

Ezért hát érdemes időt, elmélyülést szánni arra, hogy a mögöttünk hagyott kapcsolatot jobban megértsük. Nem kell eltagadni az egykori szépségét, és szőnyeg alá seperni, de eltúlozni sem a felelősségünket a végeszakadásában. Akkor csináljuk jól, ha el tudunk odáig jutni egyszercsak, hogy már nem gyűlöljük/vádoljuk/démonizáljuk/irigyeljük az exünket, sőt – talán most nagy fölhördülést keltek –, örülni tudunk (de minimum nem bánjuk!), ha jól van, ha boldog.

Miért fontos ez? Két okból.

Egyszer azért, mert ez jelenti a régi párkapcsolatunk lezárását. Azt a fajtát, amit nem a válóper utáni végzés képvisel, hanem amit az érzelmeink képviselnek. A nyugalom, a szabadság, a megkönnyebbülés, és az újra bízni tudás. Csak így tudunk tiszta lappal kezdeni, és esélyt adni magunknak és az új herceg/nő-nek.

Másodszor: ha gyerekünk van, akkor lesz nagyobb esélyünk a nyugodt mozaikcsaládos életre, ha szülőként meg tudunk maradni partnernek az exünkkel. Ha tudunk együttműködőek lenni, ha nem kavar fel, hogy újra boldog (mással), esetleg gyermeke is születik… 

Miért? Egyrészt, hogy mintát mutassunk a gyereknek a hisztimentes, hiteles felnőtt kapcsolatokról és kommunikációról. Másrészt pedig azért, mert ha a kis drágánk megneszeli, hogy nincsenek elvarrva a szálak, ő lesz az egyik potenciális, aki közénk és új partnerünk közé állhat, és ebben még az exünk is jól meg fogja segíteni. És nem is biztos, hogy rögtön rájövünk, honnan fúj a szél, annyi mindent, mindenkit lehet hibáztatni, ha nem működik egy kapcsolat… Azért az nagy blama lenne, ha kiderülne, végeredményben mi magunk állunk saját boldogságunk útjában, nem??

Szóval, érdemes tényleg tiszta lappal indítani!

57. Egyedül vagy együtt? - Elzárva a gyerekeinktől, összezárva a párunkéival

„Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül! Ha messzire akarsz jutni, menj együtt másokkal!” – erre az afrikai közmondásra nemrég bukkantam, és megtetszett. Sok mindenre érthetjük, engem most természetesen az érdekel, hogyan alkalmazható a mozaikcsaládokban, és különösen most, a koronavírus okozta megváltozott életkörülményeink között. Talán kicsit filozofikus a gondolatmenet, de azt hiszem, aki mozaikcsaládban él, megérti, miért merült fel bennem.

Két dolog jutott róla eszembe:

1., Mi van azokkal a szülőkkel, akik most hosszú hetekig nem találkozhatnak gyerekeikkel, mert azok a másik szülőnél „rekedtek”.

2., S mi van azokkal, akik mozaikcsaládjukban, szokatlan módon napi 24 órában együtt kell legyenek, akár összetartoznak, akár nem teljesen.

Miről is szól ez a távoli közmondás számomra e két kérdéssel összefüggésben?

Egyfelől arról, hogy válás után jó darabig – rosszabb esetben életre szólóan – kitart az ellenséges viselkedés a felek között, még ha ügyesen is burkolva, s csak a „legkedvezőbb” pillanatokban felszínre törve. Mi lehetne alkalmasabb pillanat az egymásnak betartásra, mint ez a mostani, amikor legálisan tarthatjuk távol exünktől a gyermekünket, még akár azt is orra alá dörgölve, hogy nála nem érezzük biztonságban a gyereket, hiszen sosem volt elég felelősségteljes. Hát, lehet ezt csinálni. De minek? Gyorsan el tudjuk idegeníteni a gyereket az ilyenfajta „jóakaratú” hergeléssel a másik szülőjétől, de megéri-e? Mit nyerünk? S a gyereknek adunk-e ezzel valamit, vagy inkább megfosztjuk valamitől? Nem lenne-e minőségileg több, jobb, ha azt tapasztalná meg a gyerek és az ex is, hogy lám-lám, a bajban azért mégiscsak össze tudunk fogni, félre tudjuk tenni az ellenérzéseinket, és úgy segítjük egymást, azon a minimális módon, ahogy ebben a helyzetben lehet:

-        nem zárjuk el a gyereket a szülő elől, tehát ha van rá mód, és a szükséges higiéniai feltételeket betartják, s a szülők tisztában vannak vele, hogy mik jelenthetnek veszélyt a járvány szempontjából, amiket ki is tudnak zárni, akkor akár találkozzanak is néha-néha

-        emellett, ha eddig nem tettük, akkor most itt az ideje, hogy megengedjük gyermekünknek, hogy panaszkodjon a másik szülője hiányáról, és amennyire tudunk, legyünk vele együttérzőek,             értsük meg, hogy ő nem az ellenségünket hiányolja, hanem az édesapját/édesanyját

-        ebben sokat tudunk segíteni, ha mi magunk kérdezünk rá, hogy van, hogy érzi magát, nem akar-e beszélni apával/anyával

-        adjunk meg neki minden lehetőséget arra, hogy bármilyen lehetséges módon, és amennyire szüksége van rá, kommunikálhasson a távol élő szülőjével.

Mekkora az esélye, hogy ilyen hozzáállással mind a gyerek, mind az exünk a koronahelyzet után együttműködőbb, korrektebb lesz velünk? Költői kérdés. De ha még mindig kétségeink vannak, próbáljunk belehelyezkedni a távol élő szülő helyébe, akit ugyanúgy elvághatatlan kötelék kapcsol össze a gyerkőccel.

A másik megközelítésben pedig a családban mint csapatban rejlő erőt hoznám helyzetbe. Elképesztően nehéz ez. Egy mozaikcsaládban minden könnyebb, mint egy csapatként működni – egyszerűen nem adottak a feltételek. Valahogy mintha mindenki mást vagy más valakit akarna. A gyerek a saját szülőjét, a szülő a saját gyerekét, a párunk pedig a szerelmét, s nem valakinek a szülőjét és exét. Mégis, mégis azt mondom, nekünk kell a feltételeket megteremtenünk ahhoz, hogy csapat, értsd: család tudjunk lenni, ahol összetartás van és egy hajóban evezés. Sokszor írtam már itt, a blogban ennek a lehetőségeiről, így ezt most mellőzöm.

Azzal folytatnám inkább, hogy gondoljunk bele, mit akarunk: végigvinni akaratunkat és elképzeléseinket mindenáron, egy olyan közegben, ahol tökéletesen más gyökerei vannak mindenkinek, ergo a közös értékrend kialakítása szempontjából elképesztő hátrányban vagyunk azokhoz képest, akik együtt fejlődtek családdá? Más-más életszakaszunkban csöppentünk egymás életébe, felnőttek, gyerekek egyaránt: valahonnan elindultunk külön-külön, és személyes utunk egy adott pillanatától összefonódik sorsunk, mindennapjaink. Ebből csak úgy jöhetünk ki jól, ha mindenki megtarthatja a privát szféráját, megőrizheti a privát múltját, csomagját, amihez ragaszkodik; és együttműködünk minden másban, amiben az életünk közös: a tér használatában, a háztartásban, a családi atmoszféra megteremtésében. Most, amikor hetekig, hónapokig, ki tudja meddig egy légtérben vagyunk állandóan, még fontosabb, hogy egymás különbségeit, szokásait, bogarait toleráljuk. Nem most kell megrendszabályozni a mozaikgyerekeket, nem most kell kioktatni egymást a nevelési elvekről. Ehelyett találhatunk időt a közös beszélgetésekre, akár a különbözőségeink értelmezésére, és még inkább: a hasonlóságaink felfedezésére. Az egészséges vita, érvek ütköztetése, egymás kérdezése-meghallgatása ér; a veszekedés csak árt, és elmélyíti a problémánkat.

Ha messzire akarunk jutni, együtt kell haladnunk.

Most, ebben a kínos egymásra utaltságban ennek megértése létfontosságú, hacsak nem akarjuk az egyébként is siralmas demográfiai adatainkat erősíteni.

56. Mozaikcsaládban az élet… és a bezártság a koronavírus-járvány idején

Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az, amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb. 

Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk, hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk. 

Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊

Huh…

Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a (mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem – a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban, megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt együtt, együtt… 

Na ez az. De jó lesz ez nekünk??? 

EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat. 

De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában. És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak arról. A nemmondomkiazértsemiről.

Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni, nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.

Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást, a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén (iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).

És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket, viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól, ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel, és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes (milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel. 

Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”. (Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)

A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.

Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.

Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.

Figyeljünk egymásra most még jobban!