A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig
történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon
is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet
osztom meg, mert az most jobban megérintett.
Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a
mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte,
hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan
látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta,
gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a
kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊
Aztán
nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem
sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes
nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani
arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és
kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk
az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert
az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív
fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének.
Hogyan?
Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem
segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?
Annyit
mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk
sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.
Szerencsére
a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel
baj.
Az
anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott
elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.
Aki
mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet
mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a
gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk.
Engedjük meg nekik, fiúknak,
lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő
szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy
megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.
Nem
kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel
segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes
felnőttekké váljanak.
