Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az,
amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az
ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb.
Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk,
hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek
érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk.
Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊
Huh…
Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz
tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a
(mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem
– a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait
lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban,
megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül
társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt
együtt, együtt…
Na ez az. De jó lesz ez nekünk???
EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem
rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás
agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két
hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész
időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat.
De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában.
És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak
arról. A nemmondomkiazértsemiről.
Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb
hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha
nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a
családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni,
nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.
Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi
is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes
trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni
a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást,
a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén
(iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).
És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak
együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos
sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket,
viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól,
ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról
van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel,
és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet
adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes
(milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel.
Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk
lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”.
(Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)
A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít
egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati
mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési
Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.
Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp
megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és
egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.
Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük
a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.
Figyeljünk egymásra most még jobban!
