67. Karácsony a mozaikcsaládban

Mind hozunk valamilyen emlékeket gyerekkorunk karácsonyaiból: szépeket, felejtőseket, illatos hangulatokat, bánatosakat… Hogy miként éljük meg felnőttként, és szülőként mit adunk, mit tudunk átadni mindebből, ezeken is múlik. Ideges készülődést, feladatokkal terhelt adventi estéket, versengő költekezést – vagy nyugodt együttléteket, lelassult hangolódást, közös és a másiknak megadott magánidőket…

Nem könnyű az évtizedeken át rögzült családi mintákból párunkkal újakat kialakítani, és ha mindez egy mozaikcsaládban történik, na, az még szebb mutatvány. Hiszen ez már minimum eggyel több ismeretlent rejtő egyenlet, ha csak az egyik fél érkezett egy felbomlott párkapcsolatból, s ha mindketten, gyerekekkel kiegészülve, hát, az igazán szép kihívás.

Jó, ha belegondolunk, hogy a mozaikcsaládok létrejöttét valamilyen veszteség előzi meg: a korábbi kapcsolatnak válás vagy halál vetett véget. Az ebből fakadó rossz érzés, szomorúság vagy kudarcélmény megmarad, amit időtávlattól függetlenül az ünnepek feléleszthetnek. Akkor is megjelenhet egy napokig tartó hullámzó hangulatban vagy a gyerekek problémás viselkedésében, amikor a legkevésbé várnánk.

Engedd meg a kedvetlenséget is az ünnep részeként, ügyelve a szerepére, de segítve is a túllendülést rajta. Kezeld a helyén, légy rugalmas. Mint egy igazán jó barát.

A mozaikosok ünnepei ritkán mennek a tervek szerint. Lehet, hogy mozaikgyerkőcöd tőletek vár segítséget az iskolai ajándékozáshoz az utolsó pillanatban, amit eredetileg a másik szülő vállalt. Vagy kiderül, mégsem nálatok lesz szenteste, mert a másik családnál egy sokadik hozzátartozó miatt borult a program. Bármi lehet.

Az ünnepek megterhelőek a saját és a mozaikgyerekek számára is. Nálunk pl. évek óta órákat kell egyedül vonatoznia gyermekemnek karácsonykor, hogy egyik szülőjétől elérjen a másikhoz, hogy aztán pár nap múlva újabb órákat utazzunk együtt a még távolabb élő nagyszülőkhöz. Idén persze utóbbit fölülírja a járványhelyzet, de az ingázás marad (nemcsak neki, a mozaiktesójának is), és el kell ismerjem, nekem felnőttként sem lenne valami várva várt program az ünnepnek ez a része. Át kell érezni a gyerekeknek ezt a kétlakiságát, amennyire lehet, megkönnyíteni nekik ezt a rendszert, és segíteni nekik abban, hogy mégis a jó, a nyereség érzése maradjon meg bennük.

Az is fontos, hogy bűntudat nélkül mehessenek a másik otthonukba, és ha akarják, hadd vigyék magukkal az új kedvenc játékukat, bármijüket is – ha ezt szabályozni akarod, óhatatlanul stresszeled őket, és egy természetes igényüket vonod kétségbe.  Mozaikgyerekeidnek pedig akár segíthetsz ajándékot készíteni a család többi tagja részére. Ezzel egyfelől a vele való kapcsolatodat erősíted meg, másfelől közvetetten a pároddal valót is…

Huh, hát a mi hét mozaikos évünk alatt volt ilyen is meg olyan is a karácsony, pont mint gyerekkoromban. Most jobb lesz. Annyi minden nehezítette ezt az évet, hogy kell a feltöltődés, kell a szeretet-tankolás. Jobban odafigyelünk. Én meg előre megfőzök-sütök mindent, amit lehet, lefagyasztom, és csak akkor megyek ki a konyhába, ha fel kell melegíteni. Addig pedig játszunk, olvasunk, fényképeket nézegetünk. Ilyesmi. Erre készülök. Majd elmondom, hogy sikerült.

Akkor most elmondom, röviden. 2021 februárja van, régen túl vagyunk az ünnepeken, és sok máson is. Például családi vitákon (olyan rendes, mozaikosokon, mert viták nélkül ugyebár nincs fejlődés :)), nagy felismeréseken, és nem utolsó sorban fontos vizsgákon - merthogy még mindig tart a családkonzulensi képzésem, és ez elég sok időt igényel, ezért sem posztolok mostanság olyan gyakran. 

Na de! Az ünnepek nagyon jól sikerültek, igazán feltöltődős, békés, szép volt. Amiről álmodtam, az megtörtént, s ha egyszer meg tudott történni, hiszem, hogy legközelebb is sikerülhet. Odafigyeléssel, egymás igényeinek figyelembe vételével, zavaró körülmények kizárásával... Biztosan az is közrejátszott, hogy most a járványhelyzet miatt nem tudtunk utazni, látogatóba menni, ami azért nem kicsit leegyszerűsítette a dolgot, és talán tanulsággal is szolgált: saját családunk békéje érdekében érdemes felülvizsgálni, hogy nem lehet-e átütemezni kicsit a családi látogatásokat, úgy, hogy ki se maradjanak, de esetleg kicsit csúsztatva oldjuk meg, hogy legyen elég idő a lecsendesedésre is. 

Azt kívánom magunknak és mindenkinek, hogy úgy tudjuk megélni a jövő ünnepeit, ahogy az nekünk és a családunknak a legjobb! 

21. Karácsony, ahogy a nő látja, és ahogy a férfi

... és ahogy a mentálhigiénés szakember, a stand up-os Pál Feri.

Persze, nem kabarészámról van szó, ez még nem a szilveszteri műsorajánló, de aki hallotta már a nagyszerű előadót (egyébként katolikus papot), aki az embert legmélyebben érintő lelki folyamatokról, kapcsolati konfliktusokról stb., stb. szinte showmanként tart előadásokat, az nem érti félre a szándékosan komolytalan felütést.

Karácsony közeledtével talán nem én vagyok az egyedüli, aki úgy látja, mintha az emberek a csendes adventi várakozást sóvárogva mégis idegesen, kapkodva szerveznek-terveznek, rendelnek-vesznek (veszekednek), s pont a hangoztatott-vágyott nyugi kerül szinte elérhetetlen messzeségbe. 

Hogy éljük meg mindezt mi, nők? S hogy a férfiak? Tudnánk mesélni, biztos, mindenkinek van idevágó története, de most hadd ajánljam szeretettel Pál Feri idevágó gondolatait, alig nyolc percben:

https://www.youtube.com/watch?v=ib4Bjwmg4IM

A videó elég hamar ér véget, befejezetlennek tűnik, de ha nem vágták volna ki a nagy előadásból, akkor nem tudtak volna belőle ilyen remek kis karácsonyi blokkot szerkeszteni 😊

Viszont akit érdekel, annak jó szívvel ajánlok egy másikat, ami ha nem is a folytatása, de alapvetően a férfi-nő közti különbségeket járja körbe hasonlóan szórakoztató, egyben elgondolkodtató módon:

https://www.youtube.com/watch?v=-8cDOU-w7xM&t=19s

Talán így, az ünnepek alatt több időnk lesz ilyesmiken elmélkedni, kicsit azon tűnődni, hol is csúsznak el köztünk időnként a dolgok, mit és miért nem értünk a másikban. Talán még arra is jó lehet, hogy észrevegyük, az a sok minden, amin megbántódunk, nem szeretetlenségből fakad, hanem valami egészen más okból, amiről nem is mi tehetünk, sőt, talán igazából szerelmünk sem. 

Legyen laza, görcsök nélküli, nem szorongó, nem feszültségekkel teli, egymásra figyelő, magunkra is figyelő, egymásnak segítő, magunkat sem elhanyagoló további karácsonyvárásotok! 

A padlón úgyis rögtön felmosás után csöppen el valami, a hasunk úgysem marad üresen, és a mosogatnivalót sem lopja el senki, megvár. 

Adjatok időt egymásnak, gyerekeiteknek magatokból!

20. Karácsony válás után, mozaikban

Az adventi koszorú harmadik gyertyáját is meggyújtottuk, közeledik karácsony. Örülünk? Örülhetünk, érezhetjük magunkénak a békés, boldog karácsonyt kívánó üzeneteket? Merhetünk arról ábrándozni, hogy szétrebbent családunk apraja-nagyja a karácsonyi fényekben elfelejtkezik a hiányairól egy rövid időre? Átengedjük-e magunkat a kegyelemnek? 

Az első a legnehezebb, az első alkalom, amikor valaki hiányzik az ünnepi díszletek közül. Apa, aki hazahozza, majd a szent napon beleilleszti a tartóba a fát, vagy anya és a gyerekek, akiknek hála napok óta mézeskalács illatú a lakás... – ahonnan nézzük. Senkinek sem könnyű.

Áldott egy helyzet, ha ilyenkor ezt átérezzük. Hogy nem csak nekünk fáj. Ezt,  és nem a megkeseredettség, megbántottság szülte keménységet.

Ha le tudjuk csendesíteni a szívünket, ha figyelni tudunk az ünnepre, rövid percekre, órákra legalább, és ezzel az életünkön átutazó röpke nyugalommal gyerekünket is be tudjuk burkolni, mint egy finom, meleg takaróval. 

Ez nagyon sok irányból ütközik akadályba – persze, leginkább önmagunk felől, akik ugyanazon a szemüvegen keresztül akarunk látni, nem merjük lejjebb csúsztatni az orrunkon, hogy egy kicsit a zsigereinknek adjuk át a teret, még ha így kicsit homályosabban, bizonytalanabbul (sebezhetőbben?) szemlélődhetünk is. Talán nem látjuk a másik minden hibáját, talán összemosódnak az egyébként élesen körvonalazódó tulajdonságok, amik annyira szembeötlőek, annyira elviselhetetlenek...

De nehéz nyugodtan szólni! De nehéz előzékenynek lenni. Vele??? Ahh...

Merni megkérdezni, hogy legyen most? Nálam? Nálad? Most így, aztán jövőre fordítva? Vagy karácsonykor velem, szilveszterkor veled? Vagy hogy? De nehéz...

S a verseny az ajándékokkal. A "csak a gyereknek meglegyen az öröme" mögé bújtatott győzi akarás: én veszem a jobbat, a drágábbat, énhozzám akarjon majd jönni... És nemcsak a győzni akarás, de félelem is egyszersmind, ideges aggodalom, hogy ha nem kapja meg, ha nem tőlem kapja meg, akkor nem érzi majd elég jól magát, nem örül annyira, nem szeret majd annyira... Pfhh.... Ezek a gondolatok léteznek. És ezek hogy át tudják színezni a hófehérre, fenyőzöldre, gömbpirosra készülődő lelkünket valami nehézkes, művi sárgára, pocsolyabarnára...

Magunknál kell kezdeni. A tükörben meglátni azt, aki döntött így vagy úgy, megérteni, s ha kell, megbocsátani, de belátni, hogy most már egy új úton kell megtanulni közlekedni. És van még egy nagy felelősség ezen felül: megtanítani a gyereket is erre. Ez a nehezebb. S ha jól akarom csinálni, akkor belátom, hogy nem hagyhatom ki belőle a másik szülőt. Ha ő akar kimaradni belőle, az más, az az ő döntése, felelőssége, neki kell elszámolnia vele, de mi jó ha tudjuk, a gyerekért a legtöbb, amit tehetünk, hogy ha már nem is szeretjük a másik szülőjét, de legalább hagyjuk, ő szerethesse, úgy és annyira, amennyire szüksége van rá.

Legyen a másikat megszólítani merő, a hol legyen-hogy legyent bátran és szelíden megbeszélni tudó, görcsök nélküli, szívmelengető karácsonyi készülődésetek!