Lassan a negyedik lakást fogjuk kipróbálni, mióta együtt vagyunk. Kis túlzással persze, merthogy a szám úgy jön ki, hogy eleinte ugye, mindkettőnk külön kis lakásban élt. Aztán kb. egy év ismeretség után megszületett az összebútorozás elhatározása, s egy nagyobb albérletbe költöztünk. Valójában ez lett az első igazán - állandó - közös lakhelyünk. Azt már akkor is tudtuk/sejtettük, hogy a korábbihoz képest nagyobb terekre és lezárható magánterületekre lesz szükség, ahol fedezékbe/remeteségbe vonulhat az ember, ha "sok lenne a jóból". Mert a "jóból" is olykor sok tud lenni... :) Így lett olyan lakásunk, ahol a fürdő, nappali és háló mellett van külön kis dolgozólyuk (vagy, ahogy mi hívjuk, magán art mozi, mert olyan meghitt és filmezésre is ideális), és persze a gyerekszoba. Ez utóbbinál kicsit kockáztattunk: egy nagyobb méretű gardróbos szobáról van szó, ahol elég jól elfér egy emeletes ágy és még egy szimpla is, plusz egy-két íróasztal, könyvszekrény. Vagyis a kettő plusz egy gyerek (kettőnk egy-egy lánykája, plusz kéthetenként a harmadik) így elfér egy szobában. Jó ötletnek tűnt elsőre, s legfőképp praktikusnak.
Az idő aztán igazolta is a lakásméret helyességét, még ha anyagilag nem is a legolcsóbb megoldás. Nem egyszer volt szükség különidős elvonulásokra egyik vagy másik gyerekkel, amikor magunkra tudtuk csukni az ajtót, s megbeszélni az őket foglalkoztató dolgokat, vagy épp tisztázni a nézeteltéréseket. Nem lehet mindent megbeszélni a vacsoraasztalnál vagy a nappaliban a társasjáték vagy filmezés közben, és a gyerekeknek is jólesett néha elvonulni, egyedül lenni. Aztán ahogy nőttek, egyre nagyobb lett ez az igényük. A barátság megerősödésével egyidejűleg az autonómiaigényük is nőtt, de talán még meghatározóbb a különböző életritmus, és a különböző családi szabályokhoz, szokásokhoz való alkalmazkodás. Míg az elején rivalizálást és neheztelést szült, hogy amit az egyiknek lehet, azt a másiknak nem, pl. tovább fennmaradni, netezni, addig mára ezek az éles nézeteltérések elcsitultak, ám az elfogadás nem tudott teljes alkalmazkodássá válni, természetes szükségletként merül föl a külön térigény. Meg lehet állapodni abban, ki mikor menjen zuhanyozni, kinek mikor szóljon az ébresztőórája, ki mikor takarítsa ki a szobát, de abban már nem olyan könnyű megegyezni, hogy mennyire legyen klímázva vagy fűtve a szobában, kinek milyen körülményekre van szüksége a tanuláshoz, ki meddig világíthat vagy szöszmötölhet alvásidőben (egyáltalán kinek mennyi az alvásigénye) és a reggeli készülődéskor, ki mennyit élhet társasági életet hangosan a mobilján, stb., stb., hogy a kamaszkorban egyébként is megjelenő magánszféra-szükségletről ne is szóljunk.
Hát, ezért lesz igazán jó a következő, negyedik lakásunk, ahol tényleg mindenkinek meglesz a maga kis kuckója, és ahol nem a négyzetméter lesz a legfőbb érték...
Vannak szituációk, amelyekre nem lehet általános érvényű szabályokat hozni, és ez a mozaikcsaládokban még inkább igaz. Amit az egyik szülő jogos, a gyerek érdekében való szabálynak tart, a másik alaptalan szigorúságnak gondolhatja. Amíg közös gyerekről van szó, ezek megbeszélhetők, sőt, jó esetben nem is éleződnek ki. Amikor viszont készen kapjuk más gyerekét, más szokásrenddel, más érzésvilággal, nehéz megérteni és főleg tiszteletben tartani ezt a másféleséget.
Sok vitát, konfliktust, sértődést lehet megspórolni, ha már az elején tudunk ezt-azt a mozaikos törvényszerűségekről, s tudatosan szervezzük úgy, hogy az együttélésünkben legyenek nagyon jól lehatárolható szférák, ahová nem akarunk mindenáron befurakodni, és nekünk is meg van engedve, hogy rövidebb időkre kizárjunk másokat. Nem csupán a szó szoros értelmében vett terekre, tehát szobákra, leválasztott sarkokra gondolok, hanem kicsit elvontabb szinten a fentebb említett szokás- és szabályrendszerre. Ha nem akarunk újra és újra falakba ütközni, megbotránkozni, el kell fogadnunk, hogy nem terjed ki mindenre a hatáskörünk, s azt is, hogy a békesség kedvéért meg kell engednünk egymásnak az elvonulásokat, külön időket, ahogy a némileg másféle szokásokat is. Ami belefér :)
Nehéz?
Bizony, sokszor nehéz. Sokszor a kirekesztettség érzését adja, ami még tehetetlenséggel is párosulhat.
Nincs mit tenni: el kell kezdeni másképp hozzáállni a helyzethez, és persze a saját határainkhoz is. Megéri. Ha nem vagyunk túl makacsak, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy nem tudunk mást tenni – s lassan arra is, hogy mivel tudjuk pozitívba fordítani. Pl. az önmagunkkal törődésre. Hm?
