A következő címkéjű bejegyzések mutatása: láthatás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: láthatás. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. október 30., péntek

65. Válás után újrakezdés

Nem mondok újat azzal, hogy ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ez elég riasztó adat, amely mögött hús-vér emberek: felnőttek és sok esetben gyerekek, sorsok, érzések, kapcsolatok és azok kusza szálai találhatók. Nem nagyon van olyan ember, akinek környezetében ne lenne elvált ismerős, rokon, vagyis rengetegen érintettek.

Mi lesz velük, hogy tudnak továbblépni, újra nyitni, bízni, kötődni? Mintát adni és kapni a párkapcsolat és a családi élet működésére? A sebzettség egyénenként változó mértékű, de az biztos, hogy elkerülhetetlen. Mégis: az, hogy volt párkapcsolatunk, ami bár tönkrement, azt erősíti meg, hogy az embernek szüksége van társra, „jóban-rosszban”-partnerre, és ezzel együtt, hogy: nem áll meg az élet a kudarccal. Tovább kell lépni, tovább is fogunk lépni – de kérdés, hogyan, hová, kivel, s nem utolsó sorban, ha gyermekünk is van: kikkel?

A mozaikcsalád genezise valahol itt, ennél a kérdésnél kezdődik, függetlenül attól, hogy a válás után közvetlenül, vagy egy vagy öt év múlva merül fel. Egy elképesztő túlélő kalandról van szó többedmagaddal egy idegen országban, olyan távoli vidéken, amelynek ismeretlensége vonz, de kételyeket is ébreszt, elbizonytalanít. Akik veled tartanak ezen az úton, legalább annyira elveszettnek érezhetik magukat, mint te, aki utastársadul választottad őket. És lázadhatnak is ellene, ha az ígért-remélt élmények helyett sokkal inkább újra és újra megugrandó akadályokkal, kincsek helyett taposóaknákkal vannak körülvéve.

Mennyivel könnyebb lenne ez a – jó reménység szerint immár életre szóló – utazás, ha már a válás folyamatában kapnánk útravalót a gyermekeinkkel való jövendő zökkenőmentes kapcsolattartáshoz, a leendő exünktől történő egészséges leváláshoz, a közös gyermek közös neveléséhez, gondozásához, amely során megmaradhat gyermekünknek, s mi megmaradhatunk szüleinek ahelyett, hogy méltatlan felnőtt háború kéretlen harceszközei lennénk… És az újrakezdés extráiról még nem is szóltunk: más fészekből érkező fiókák, csalódott exek, hétköznapi káosz az ebédlőasztalnál, kiszámíthatatlanság, stb, stb, stb...

Erről az útravalóról lesz szó a következő blogbejegyzésben. Amolyan turisztikai prospektust fogok felvázolni a válás után újrakezdők számára ahhoz az úthoz, amelyet gyermekükkel, vagy épp új, gyermekkel rendelkező párjukkal szeretnének minél több örömmel, megelégedettséggel végigjárni.

Kövessétek a blogot és a Facebook-oldalt, tájékozódjatok, vérteződjetek fel! 😊

2020. április 27., hétfő

58. Mozaikcsaládban és karanténban az élet…


Csak pár gondolat:

1., A mozaikszülők, akik jelenleg sokan kénytelenek otthonról dolgozni, vagy rosszabb esetben elveszítették állásukat, jóval több kontaktusban vannak a gyerekekkel, mint korábban, ezért a konfliktusok is esélyesebbek. Nincs azzal semmi gond, ha megpróbálunk kitalálni egy olyan időbeosztást, amiben minimálisra szűkítjük a konfliktusos együttlétek lehetőségét. Talán szentségtörés egyesek szemében, de: szerintem nem kell erőltetni a mindennapi közös étkezéseket sem, ha azt érezzük, robbanásveszély van. Lehet egy kicsit rugalmasabbra venni az eddigi szokásainkat, jobb a békesség alapon. Van az a szituáció, mint ez a mostani, amikor elengedhetjük az elveinket a tartósabb nyugalom érdekében. Inkább próbáljuk megragadni azokat a pillanatokat, amikor érezhetően pozitív a légkör, próbáljuk meg akkor megerősíteni a családi egységet egy-egy ötlettel: akár egy jó hangulatú beszélgetéssel, akár egy játékkal, filmezéssel, tervezgetéssel, stb.

2., Azok a szülők, akik munka, fizetés nélkül maradtak, joggal aggódhatnak családjuk, külön élő gyermekük eltartása miatt. Sajnos ez húsbavágó probléma, nem csodálkozhatunk, ha ilyen okok miatt exünk aggódóbb, türelmetlenebb. Kétségbeejtő, ha az ember elveszíti a biztos (vagy legalábbis megszokott) talajt a lába alól, s ennek fölébe még a láthatási jogával sem élhet, nem találkozhat a gyermekével. Lelkileg ez nagyon megterhelő, ezért most is azt mondom, mint legutóbbi bejegyzésemben, hogy amennyire lehet, legyünk együttműködők, sőt most segítőkésze(bbe)k a másik szülővel, ami végső soron a gyerekünk érdekét is a legjobban szolgálja.



3., Akik a járványhelyzet megoldásán dolgoznak – orvosok, ápolók, mentősök stb. – vagy munkájukból kifolyólag nagyobb eséllyel fertőződnek, ugyancsak komplikált helyzetben vannak, mikor volt házastársuk nehezebben engedi hozzájuk a gyerekeket a veszélyhelyzet miatt. Ők is megérdemlik az együttérzést és a lehetséges együttműködést. 

4., A bizonytalanságok miatti stressz, hogy mi minden következhet, kiélezettebbé teszi a párok kapcsolatát. Elárasztanak minket a mindenhonnan áradó hírek, ráadásul sokszor ellentmondó információkkal az aktuális helyzetről és a kilátásokról. Mindenki valahogy próbál megbirkózni ezekkel, ki az állandó sajtófigyeléssel, ki a hírek elől való meneküléssel, ki az érvek-ellenérvek folyamatos mérlegelésével, mindenesetre nem nagyon tudunk semlegesek maradni. Emiatt sok olyan téma, ami egyébként a kapcsolatunk malmára hajtaná a vizet, elsikkad, háttérbe szorul, nem is jut rá idő, energia, kedv. Fontos lenne, hogy felismerjük, mi az, ami párosunk javát szolgálja, ami összehoz a feszült időkben, s nem eltávolít egymástól.

5., Egy hagyományos családban teljesen természetes, hogy szülők és gyerekeik között erős érzelmi kötelék van. Azonban a mozaikcsaládokban ez csak az egyik szülőről mondható el, akinek párja ennél sokkal lazábban kapcsolódik a mozaikgyerekhez. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretheti őt, vagy nem gondoskodik róla, csak ez a rendkívül meghatározó biológiai kötelék nincs meg köztük. A mozaikszülő is szeretné ösztönösen megvédeni családját, ám önzőségnek tűnhet a kérése, mikor erre hivatkozva nem szeretné, ha párja gyerekei látogatóba jönnének hozzájuk a járvány alatt. Ez nagyon mozaikos szitu. Amit mégis tehetünk: próbáljunk belehelyezkedni párunk helyébe, és nem a rosszat látni a hozzáállása mögött, hanem a szándékait kideríteni, s ezek mentén megbeszélni a dolgokat, s hogy ki mit tudna „beáldozni”, vállalni stb.



6., Nagyon fontos, és a fentiekkel összefügg: ne hozd olyan helyzetbe a párodat, hogy választania kelljen közted és a gyereke között. Sosem fair egy ilyen játszma, de ebben a rendkívüli helyzetben, mint a mostani, ez különösen igaz. Mindenkinek új, és mindenkinek nehéz ez az időszak. Gyakorold a türelmet és az együttérzést – ennek van most itt az ideje. Nekünk mindannyiunknak erre van most szükségünk.



2020. április 3., péntek

57. Egyedül vagy együtt? - Elzárva a gyerekeinktől, összezárva a párunkéival

Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül! Ha messzire akarsz jutni, menj együtt másokkal!” – erre az afrikai közmondásra nemrég bukkantam, és megtetszett. Sok mindenre érthetjük, engem most természetesen az érdekel, hogyan alkalmazható a mozaikcsaládokban, és különösen most, a koronavírus okozta megváltozott életkörülményeink között. Talán kicsit filozofikus a gondolatmenet, de azt hiszem, aki mozaikcsaládban él, megérti, miért merült fel bennem.
Két dolog jutott róla eszembe:
1., Mi van azokkal a szülőkkel, akik most hosszú hetekig nem találkozhatnak gyerekeikkel, mert azok a másik szülőnél „rekedtek”.
2., S mi van azokkal, akik mozaikcsaládjukban, szokatlan módon napi 24 órában együtt kell legyenek, akár összetartoznak, akár nem teljesen.
Miről is szól ez a távoli közmondás számomra e két kérdéssel összefüggésben?
Egyfelől arról, hogy válás után jó darabig – rosszabb esetben életre szólóan – kitart az ellenséges viselkedés a felek között, még ha ügyesen is burkolva, s csak a „legkedvezőbb” pillanatokban felszínre törve. Mi lehetne alkalmasabb pillanat az egymásnak betartásra, mint ez a mostani, amikor legálisan tarthatjuk távol exünktől a gyermekünket, még akár azt is orra alá dörgölve, hogy nála nem érezzük biztonságban a gyereket, hiszen sosem volt elég felelősségteljes. Hát, lehet ezt csinálni. De minek? Gyorsan el tudjuk idegeníteni a gyereket az ilyenfajta „jóakaratú” hergeléssel a másik szülőjétől, de megéri-e? Mit nyerünk? S a gyereknek adunk-e ezzel valamit, vagy inkább megfosztjuk valamitől? Nem lenne-e minőségileg több, jobb, ha azt tapasztalná meg a gyerek és az ex is, hogy lám-lám, a bajban azért mégiscsak össze tudunk fogni, félre tudjuk tenni az ellenérzéseinket, és úgy segítjük egymást, azon a minimális módon, ahogy ebben a helyzetben lehet:
-        nem zárjuk el a gyereket a szülő elől, tehát ha van rá mód, és a szükséges higiéniai feltételeket betartják, s a szülők tisztában vannak vele, hogy mik jelenthetnek veszélyt a járvány szempontjából, amiket ki is tudnak zárni, akkor akár találkozzanak is néha-néha

-        emellett, ha eddig nem tettük, akkor most itt az ideje, hogy megengedjük gyermekünknek, hogy panaszkodjon a másik szülője hiányáról, és amennyire tudunk, legyünk vele együttérzőek,             értsük meg, hogy ő nem az ellenségünket hiányolja, hanem az édesapját/édesanyját

-        ebben sokat tudunk segíteni, ha mi magunk kérdezünk rá, hogy van, hogy érzi magát, nem akar-e beszélni apával/anyával

-        adjunk meg neki minden lehetőséget arra, hogy bármilyen lehetséges módon, és amennyire szüksége van rá, kommunikálhasson a távol élő szülőjével.
Mekkora az esélye, hogy ilyen hozzáállással mind a gyerek, mind az exünk a koronahelyzet után együttműködőbb, korrektebb lesz velünk? Költői kérdés. De ha még mindig kétségeink vannak, próbáljunk belehelyezkedni a távol élő szülő helyébe, akit ugyanúgy elvághatatlan kötelék kapcsol össze a gyerkőccel.
A másik megközelítésben pedig a családban mint csapatban rejlő erőt hoznám helyzetbe. Elképesztően nehéz ez. Egy mozaikcsaládban minden könnyebb, mint egy csapatként működni – egyszerűen nem adottak a feltételek. Valahogy mintha mindenki mást vagy más valakit akarna. A gyerek a saját szülőjét, a szülő a saját gyerekét, a párunk pedig a szerelmét, s nem valakinek a szülőjét és exét. Mégis, mégis azt mondom, nekünk kell a feltételeket megteremtenünk ahhoz, hogy csapat, értsd: család tudjunk lenni, ahol összetartás van és egy hajóban evezés. Sokszor írtam már itt, a blogban ennek a lehetőségeiről, így ezt most mellőzöm.
Azzal folytatnám inkább, hogy gondoljunk bele, mit akarunk: végigvinni akaratunkat és elképzeléseinket mindenáron, egy olyan közegben, ahol tökéletesen más gyökerei vannak mindenkinek, ergo a közös értékrend kialakítása szempontjából elképesztő hátrányban vagyunk azokhoz képest, akik együtt fejlődtek családdá? Más-más életszakaszunkban csöppentünk egymás életébe, felnőttek, gyerekek egyaránt: valahonnan elindultunk külön-külön, és személyes utunk egy adott pillanatától összefonódik sorsunk, mindennapjaink. Ebből csak úgy jöhetünk ki jól, ha mindenki megtarthatja a privát szféráját, megőrizheti a privát múltját, csomagját, amihez ragaszkodik; és együttműködünk minden másban, amiben az életünk közös: a tér használatában, a háztartásban, a családi atmoszféra megteremtésében. Most, amikor hetekig, hónapokig, ki tudja meddig egy légtérben vagyunk állandóan, még fontosabb, hogy egymás különbségeit, szokásait, bogarait toleráljuk. Nem most kell megrendszabályozni a mozaikgyerekeket, nem most kell kioktatni egymást a nevelési elvekről. Ehelyett találhatunk időt a közös beszélgetésekre, akár a különbözőségeink értelmezésére, és még inkább: a hasonlóságaink felfedezésére. Az egészséges vita, érvek ütköztetése, egymás kérdezése-meghallgatása ér; a veszekedés csak árt, és elmélyíti a problémánkat.
Ha messzire akarunk jutni, együtt kell haladnunk.
Most, ebben a kínos egymásra utaltságban ennek megértése létfontosságú, hacsak nem akarjuk az egyébként is siralmas demográfiai adatainkat erősíteni.