89. A párkapcsolat fejlődési szakaszai

A jó kapcsolat – ami a kedvünkre való családi életnek is a feltétele, és amire ahhoz is szükség van, hogy ne úgy végezze, mint az előző, kudarcos(ak) –, valójában elég melós dolog. Egyáltalán nem az a megúszós műfaj.

 

Fontos ehhez az önismeret, és a másik megismerése is. De az is hasznos lehet, ha magának a párkapcsolatnak a természetével is kicsit megismerkedünk. Csak annyira, hogy lássuk, vannak egészen jól behatárolható fordulópontok nagyjából minden párkapcsolatban, amiket megismerve akár jobban meg is érthetjük, mi történik velünk, amikor éppen az összeférhetetlenségünkön rágódunk, pár évvel a mézeshetek után.

 

Azt nagyon jól értjük általában, hogy a kapcsolat kezdetén – akár húsz évesen, akár ötvenesként – nagyjából elborít a lila köd, hormontúltolulás, stb. Egymás tükreként funkcionálunk, leginkább azt vesszük észre, ami közös, ami megerősít. Merthogy a szó szoros értelmében annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy mást nem is vehetünk észre, vagy ha igen, meggyőzzük magunkat gyorsan, hogy az nem számít, az nem is olyan, és vele úgyis más lesz majd… Aha. De ha nem lenne ez az időszak, akkor nagy bajban lennénk a kapcsolati fejlődésünk második és harmadik fázisában, amikor is az elején szerzett pozitív élmények lesznek a muníciónk egymás megtartására a nehézségek idején.

Merthogy a nagy összeolvadtság egy idő után szükségszerűen lazulni kezd, amikor is elkezdjük egymást egy pontosabb fókuszból figyelni. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyi minden nem is tűnt fel az elején a másikban, mennyi minden nem is tetszik benne valójában, és elkezdünk gondolkodni, hogy valóban ez kell-e nekünk, tudunk-e mi együtt jól működni. Van, hogy hamar döntünk pro vagy kontra, amit esetleg később megbánunk. Valójában ugyanaz a személy áll mellettünk, mint akivel korábban összejöttünk, csak elkezdjük mélyebben megismerni a kevésbé megfogható részeit is J Pl. a szokásait, az értékrendjét, a munkához, a hagyományokhoz, a kihívásokhoz való viszonyát, a gyereknevelésről alkotott nézeteit, a szüleivel való kapcsolatát, stb… Ja, és ő is a miénket. Sok meccs, mire ki tud alakulni a közös, amit mindketten elfogadhatónak tartunk. De ez kell ahhoz, hogy az utódok számára biztosítsunk valami keretrendszert, amiben otthon és biztonságban érezhetik magukat. Ez mindenkinél így van, csak vannak, akik ettől megijednek, nem mernek konfrontálódni, megmérni a hozott értékeiket, és elfogadni, ha valami akár jobb is lehet, mint ami az ő batyujukban van. Na, ehhez pl. kell az önismeret. Hogy mihez miért ragaszkodom annyira, kinek az életét és vágyait is élem, képviselem… A lényeg, hogy ebben a pár évig eltartó időszakban a közös értékrendszer, életszemlélet kialakítása zajlik, amihez kalandos terepgyakorlatokra adnak lehetőséget a megérkező gyerekek és az új szerepkörbe került nagyszülők is J

 

Ha ezt túléltük, jön egy még keményebb szakasz, amikor már nem is az lesz az érdekes, hogy kivel kerültem össze, és el tudom-e fogadni őt olyannak, amilyen, hanem az, hogy a világ, a környezetem (munkám, kollégáim, hobbitársaim) számára oké vagyok-e. Ez a felnőttkori kiteljesedésnek, a karrier kicsúcsosodásának, vagy épp a kiégésnek, a kapuzárási pániknak, életközepi krízisnek is az időszaka. Ebben az időszakban dől el, hogy ha a családomban a kamaszgyerekeim át is néznek rajtam, azért érek-e valamit mások szemében, mi az, amit le tudok tenni az asztalra. Az önbecsülés fontos kérdései, amiben társunk nagyon meg tud emelni minket, de nagyon le is lombozhat, ha elveszünk a külső visszajelzések keresésében, vagy a versengésben, ahelyett, hogy sikereinket, kudarcainkat vele osztanánk meg. Ekkor fordul elő, hogy azt mondjuk, már nem érdekeljük őt, csak a munka fontos neki, már sehova sem járunk el együtt, csak élünk egymással, mint a lakótársak… Ez és az előző időszak is meglehetősen válásérzékeny szakasz.

 

Pedig lehetne ez másképp is, lehetne az életfeladatainkat úgy is végezni, hogy közben nem engedjük el egymás kezét teljesen, és felmérjük, hogy mikor minek van épp az ideje. Hogy az élményeinket nem a csinos/jóképű/megértő/érdeklődő ismerőssel akarjuk megosztani, hanem a társunkkal, és ha csak lehet, minden nap. Nem csak a panaszt, a kudarcot, a kritikát, mert attól bárki telítődni tud elég hamar, és menekülőre foghatja. A mindent, és főleg, ami tölt, amitől azt érezni, jó otthon lenni, jó együtt lenni.

 

Ez segít túlélni ezt az eléggé individuális időszakot, akár pár évtizedet is, hogy aztán újra egymásra találjunk, amikor már nem a gyerekek nevelése, nem a karrier építése lesz a legfontosabb, hanem egyre inkább a közösen megélt örömök, új tevékenységek, egymás támogatása stb. Innen szép visszatekinteni, mennyi mindent éltünk meg együtt, mit építettünk és mi épített minket. Felnőttként néha elcsodálkozunk idősödő szüleinken, hogy milyen érdekes, régebben mennyit veszekedtek, most meg milyen jól megvannak egymással… Mi is így leszünk…?

 

Ti hol tartotok ebben a folyamatban? Együtt tudtok-e haladni, vagy a társatok már előrébb jár, esetleg pont, hogy még az előző szakaszban időzne, miközben ti már tempóznátok?

 

Bárhol is, azt tartsátok szem előtt, hogy amint ketten kellettetek a kezdethez, úgy ketten kelletek a folytatáshoz is! 

84. Mit tanítunk a gyereknek a viselkedésünkkel? 4 példasztori az életből

 Ülök az autóban, megyek a gyerekért, aki a kéthetes cserkésztábort szakította meg egy koncertért, mindeközben a szeretetnyelvekről hallgatok egy előadást. A Róbert Károly körúton pirosnál állok, a Covid-oltóhely magasságában, és a szeretet kifejezésének lehetséges módjai kúsznak a fülembe, de fejemet oldalra fordítva egy jeleneten akad meg a szemem. Egy ötfős család várakozik sorára az őrrel védett bejárat előtt: nagyon fiatal, alig huszonéves apa, a felesége (feltehetően), és két kamaszkorú lány, meg egy karonülő kicsi az egyikük kezében. Nem hiszem, hogy ők egy ugyanazon család tagjai, de egész biztos, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze őket. A férfi telefonál, és közben a feleségének tűnő nővel is indulatosan, számonkérően gesztikulálva kiabál, majd ad neki két pofont egymás után, majd mikor a nő reagálhatna, arrébb lépve tovább telefonál. A következő pillanatban odalép a kamaszlány kezében szemlélődő kisgyerekhez, és megborzolja a buksiját. A két kamaszlány rá se néz, szenvtelenül bámulnak a forgalom irányába. Hallom közben az előadó hangját, ahogy arról beszél, az esetek többségében különböző módon van szükségünk a szeretet kifejezésére, nem ugyanabból érezzük, hogy fontosak vagyunk. A nő néz a férfi után, nem tudja, mit lépjen, majd újra visszamegy hozzá a férfi, megint magyaráz neki, de most a nő is válaszol, majd ellöki a férfit. Közben zöld lett, lassan elindulok, de még annyit elcsípek, hogy a biztonsági őr a fejével a nemtetszését fejezi ki viselkedésükért, és mond is nekik valamit, bizonyára a rend érdekében.

 

Az előadás ott tart, hogy olyan apró gesztsokkal is kifejezhetjük egymás iránti figyelmességünket, például mikor mondjuk a boltban járva egy Túrórudit bedobunk szerettünk számára a kosárba, étcsokisat, cukormenteset, amit úgy szeret. Máris eszembe jut, hogy az út előtt én is bedobtam egy Túrórudit lányom számára, és megveregettem a vállamat, hogy ez milyen jó ötlet volt, bár hezitáltam előtte, hogy tényleg kell-e, hiszen hamarosan otthon bármi mást is ehet. (Jó ötlet volt, örült neki.) És rögtön az is eszembe jutott, hogy ezt a Túrórudit nem is én vettem valójában, hanem a mozaiktesója hozta, pár csomagnyit az egész családnak, és a hűtőben kedves üzenettel kínálta (lásd a mellékelt fotón). Ez meg nekünk esett jól, hogy gondol ránk is a húszéves. És utána az is eszembe jutott, hogy az ő üzenetére én is válaszoltam, ott a hűtőben egy rövid „Köszi” és szívecske felirattal, hogy lássa, értékelem ezt a gesztust, és akkor már a négyéves kistesó is oda akart firkantani valamit, de ő már csak a nevét tudta odabiggyeszteni. Hát, így ér körbe a sztori.

 

De nem tudom itt befejezni, mert annyi más gondolatot is elindít bennem. Egyrészt, a pirosnál várakozva megfigyelt család kapcsán két másik nagyon friss sztori is bevillant. Az egyiknek szintén én voltam a szemtanúja az egyik játszótéren. Az anya próbálta odahívni magához a gyerekét, aki nem akart menni, így a nyomaték kedvéért azt mondta neki, hogy „Gyere ide, vagy eltöröm a lábad!” Erre kaptam föl a fejem. Egy egyébként kellemes, nyári vasárnap délutáni játszóterezésen. A gyereket nem hallottam, de a következő édesanyai mondat az volt, hogy „Te velem így nem beszélhetsz, hallod? Velem szépen beszélj!!” Mindezt kellő hangerővel persze. Azon töprengtem, vajon honnan is kellene megtanulnia ennek a gyereknek a helyes hangnemet, kommunikációt, viselkedést, ha nem lát rá hiteles mintát…? Sajnáltam őt, de az anyát is, hiszen ő sem kaphatott erre vonatkozóan jó példát.

 Majd pár napja a férjem mesélte, hogy bevásárlás közben arra lett figyelmes, hogy a bolti eladó szóváltásba került az egyik vásárlóval, egy két gyerekkel logisztikázó anyával. Megkérte, hogy vegye meg azt a pékárut, amit a kisgyerkőc láthatóan megnyalogatott, majd visszatett a polcra. Reakció? Anya elkezdte a kb. 3 éves kisgyereket „nevelni”: „Hallottad? Nem szabad ilyet csinálni, megmondta a bácsi! Ha mégegyszer meglátom, hogy benyúlsz, olyan hatalmas pofont adok…!!” Majd miután egyéb nem történt, az eladó megkérte mégegyszer, hogy tegye a kosarába az említett péksütit. Erre az volt a válasza, hogy nincs szabad keze, mert az egyikben a kosár van, a másikban a gyerek, de amint tudja, megoldja. Na, nem kell ezt jobban ecsetelni, szerintem, így is érzékelhető a „nevelési stílus” sajátossága.

 És még egy rövid eset, szintén a férjemtől, az egyik nyári játszóterezésükről Micivel. Kisunokájára vigyázott a nagypapa, aki dühösen kiabálva tiltotta el a gyereket a homokozó melletti vízcsaptól, nehogy összesározza magát. Kérdés, hogy miért is baj, ha nyáron vizes lesz a gyerkőc, és meglátszik rajta (az egyébként könnyedén eltávolítható) játék nyoma…?

 Nem az ítélkezés a célja ezeknek a sztoriknak a megosztása, hanem a figyelemfelhívás. Hiszen én sem vagyok mintaszülő, én is követtem és követek el hibákat bőven, de ezek a látványos esetek mindig ráébresztenek, hogy a saját reakcióinkkal, hozzáállásunkkal mi mindenről adunk mintát az épp fejlődő személyiségeknek:

-        mintát az indulat(nem)kezelésről;

-        az egymásra figyelő, egymást emberszámba vevő kommunikációról;

-        a tiltás értelm(etlenség)éről (ha nem veszélyeztető viselkedésnek szól);

-        a felelősség hárításáról (nem azt magyarázom el, hogy miért ne csináljon ezt vagy azt, hanem külső okokra vagy még arra sem hivatkozom);

-        egyik pillanatban ütök, másikban simogatok…

Mit tanul meg így a gyerek a helyes viselkedésről, a jó és rossz elkülönítéséről, de főként a bizalomról, empátiáról, elfogadásról, megértésről (a szeretet kifejezéséről?), ha ennyire esetleges és kiszámíthatatlan, amit tapasztal?? Hát, erről szól a kötődéselmélet, ezért is jellemző hazánkban a bizonytalan kötődés (vizsgálatok alapján a népesség 70%-a ide sorolható), aminek részletei túlmutatnak ezen a blogposzton, de számtalan cikket lehet róla találni az interneten.

Ahhoz, hogy a gyerekünk az elvárt viselkedést hozza, nekünk kell jó mintával szolgálni, és ez a születése utáni első perctől így van:

-        ahogy szeretjük őt,

-        ahogy meghalljuk, mit szeretne, és arra hogy reagálunk,

-        ahogy egymást is szeretjük a párunkkal,

-        nem utolsó sorban ahogy egymással és a többi emberrel is kommunikálunk…