A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mozaiktestvér. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mozaiktestvér. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. október 16., vasárnap

87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:
- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?
- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?
- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?
- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?


A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.
Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

2019. szeptember 27., péntek

53. Témák szerinti válogatás a blog bejegyzéseiből

Nem is gondolnád, de téged is érint, vagy minimum egy közeli ismerősödet a mozaikcsaládos téma. Mivel a házasságok legalább fele válással végződik, s ebben többnyire gyerekek is érintettek, az elvált szülők jó eséllyel előbb-utóbb találkoznak valakivel, akivel újra párkapcsolatot alakítanak ki. Na ettől kezdve lesz létfontosságú számukra, hogy fel legyenek vérteződve a mozaikcsaládokat érintő ismeretekkel. Ezt a családi közösséget ugyanis, ahol a pár egyik vagy mindkét tagja már rendelkezik egy korábbi kapcsolatból gyermekkel, így nevezik. Nem túlzás a létfontosságú jelző! Aki próbálta már, igazolhatja... :) S még csak nem is kell egy fedél alatt élni a gyerekkel, anélkül is hatással van kettejük életére kisebb-nagyobb mértékben, sok mindentől függően.

Na erről a sok mindenről szól ez a blog és a hozzá kapcsolódó Facebook-oldal, s most adok egy kis tematikus ízelőt az elmúlt néhány év írásaiból, amolyan gyorsbillentyűs linkgyűjteményként. Azt még hozzáteszem, hogy ha valamelyik téma alatt kevesebb bejegyzést láttok, az nem azt jelenti, hogy nincs róla szó többször, hiszen a felmerülő kérdések némileg átfedésben vannak egymással, csak sokat közülük fel is lehet címkézni azzal, hogy pl. a párkapcsolatról vagy az apaságról szól stb.

1., Ha egy kicsit jobban meg akarod ismerni a mozaikcsaládos felállást, a lehetséges variációit, hogy eldöntsd, vajon te is ennek az extrémsportnak vagy-e öntudatlanul is az űzője, vagy hogy milyen folyamatok jellemzik a "nagykorúvá" válásában (azaz honnan hová lehet eljutni), akkor ezeket nézd meg:


2., Azt gondolod, egy ilyen családi formáció maga lehet a káosz? A szerelmi életedre nézvést meg az önként vállalt katasztrófa? Lazíts! Ez mind egyszerre igaz is, meg nem is. Igaz, hiszen tényleg nem egy fáklyás menet a mozaikcsalád működtetése, ugyanakkor rengeteget tanulhatunk belőle, fejlődhetünk általa mi és a gyerekeink is. Nézd csak:

  
3., Min múlik, hogy jól működik-e egy család? Hát, sok mindenen, igazad van, de azért ha nem ágyazunk meg neki egy stabil párkapcsolattal, akkor elég nehéz lesz a többi körülménnyel is megbirkózni. Persze, mondhatod: a párkapcsolatod biztonságát meg azok a bizonyos körülmények (exek, gyerekek stb.) tépázzák meg, ez egy ördögi kör... Neeem! Azért nem vagyunk teljesen eszköztelenek! Itt olvashatsz a párkapcsolatod megerősítéséről, lentebb pedig a gyerekekhez, exekhez fűződő viszony alakításáról: 


4., A mozaikosság egyik legégetőbb és legérzékenyebb kérdése a kapcsolat minősége a gyerekekkel. A sajátunkéval is, de leginkább a párunkéval, vagyis akit kaptunk, "kéretlenül". És a párunk viszonya a mi csemeténkkel is megér egy misét. Egyik sem sima ügy, mondhatni a legtöbb konfliktus forrása, amit ha nem igyekszünk orvosolni, rámehet a párkapcsolatunk, és mi magunk is. Nem egy esetről hallottam, amikor szép reményű apák, anyák életre szóló betegségeket kaptak a gyermekeikkel való rossz viszony miatt. Ha csak egy kicsit is megpróbálunk javítani a kapcsolatainkon, már az is több, mint a semmi, és én még annál is többet javaslok ezeken a linkeken:


5., Az exek. Ó, hát róluk is kell szólni, hiszen ők is családtagok! Mindenféle irónia nélkül is, hisz a gyerekek és köztük elválaszthatatlan kapocs van, és többnyire maguk is tesznek róla, hogy ne feledkezzünk meg róluk 😉 De nem éri meg belemenni ilyen-olyan játszmákba, amelyek legtöbbször csalódottságból, bosszúból fakadnak. Ha minél hamarabb nyugodt életet szeretnénk, meg kell dolgoznunk érte, s a kielégítő kapcsolatnak nemcsak mi leszünk a nyertesei, de legfőképp a gyerekünk, akiért alapvetően mindent megtennénk, nem igaz? 


 6., S most jöjjenek a konkrétumok, a rendszer, a szabályok, ahogy érdemes csinálni, s ahogy nem:


7., Mindenkinek van valamilyen mániája, nekem több is, pl. a mozaikosságon belül az apák sorsa, ügye. Talán azért alakult ez így, mert magam is "apás" vagyok, s látom, tudom, milyen az, ha valakit nem engednek apaként érvényesülni. Vagy a helyzet nem engedi. Nos, ez nem tökösség kérdése (elnézést a kifejezésért) csupán, hanem sok-sok tényező együtt- vagy épp ellenhatásáé. Ezekről írok a lenti cikkekben.

Ez pedig az anyákról, anyáknak, akikről eddig viszonylag keveset szóltam direktben, de ami késik, nem múlik:

8., Minden mozaikcsaládban meg kell oldani a közös "családi" ünnepeket, vakációzásokat, ami ugyancsak nem könnyű feladvány. Érzékeny téma, hiszen nagyon sok mindenkivel kell egyezkedni a "szeretet" (s nem a háború!!) ünnepén, és sok érdeket kell összehangolni a nyaralások, lazulások szervezésekor is. Fura paradoxon, hogy ezek azok az alkalmak, amelyeken a gyerekeink, családunk életébe meghittséget, békét, feltöltődést akarunk vinni, s valahogy mégis a legnagyobb konfliktusainkat szülik...

 +1 Ami nem fért bele egyik címke alá sem:

 



2019. április 2., kedd

37. Bővülő család

Gyereket vállalni romantikus, szívmelengető. De félelmekkel teli is, különösen, ha van már egy (kettő, sok), aki nem is mind a miénk.

Eltöprengünk azon, vajon ez a fészek biztonságos lesz-e a számára, tartós tud-e majd lenni, nem úgy, mint az előző, ahová már meglévő gyerekeink születtek. Az is felmerül bennünk, jól tud-e majd alakulni a testvérség, ami ugyebár papír szerint is csak félig az. Lesz-e féltékenység amiatt, hogy a legkisebbnek mindkét édes szülője együtt él, míg a nagyoknak csak egyikükkel kell beérni a hétköznapokban. S egyáltalán: fogják-e szeretni a kicsit, ha annak apja/anyja az ő apukájukat/anyukájukat "szakította el" másik szülőjüktől?
És mi, szülők? Mi tudunk-e majd ezután ugyanolyan figyelemmel és szeretettel, elfogadással lenni a család többi gyereke irányába? Nem fog-e elragadni a régen vágyott érzés, hogy végre szerető pár mellett, végre érett fejjel vállalt gyermekünkkel igazi, tartós családot alapíthatunk, amibe esetleg nehezítő körülményként furakodhatnak be a gondok a többi gyerekkel... Fogjuk-e bírni szeretettel, türelemmel?



Ezek mind érvényes kérdések, aggodalmak, amikkel érdemes szembenézni - de semmiképp sem megfutamodni előlük, vagy esetleg visszavonulót fújni. Abban kell biztosnak lennünk, hogy szeretjük társunkat, s bízni magunkban, hogy erővel, hittel meg tudjuk csinálni. És meg fogjuk csinálni!

Egyedül azzal érdemes foglalkozni, hogy ha a baba jönni akar, legyen meg a helye otthonunkban. Gyerekeink (és távolabbi családtagjaink) szívébe pedig előbb-utóbb ő maga, a kicsi fogja kijárni az útját – ha engedjük kapcsolódni őket. Vagyis adunk lehetőséget az együttlétekre, dajkálásra, játékra. Ez már a mi felelősségünk.

Nem biztos, hogy rögtön menni fog, lehet, hogy kell idő, akár 1-2 év is, mire a családtagok mindegyike elfogadja az új helyzetet. De ahogy az idő telik, úgy mindenki érik is, s ha nem tesszük egyedüli középpontjává családi életünknek a kis jövevényt, ha szentelünk időt a többiekre is, ugyanakkor a babázásba bevonjuk őket, akkor szépen fognak illeszkedni a mozaikok az új "darabkához". Elhihetitek, a tapasztalat mondatja ezt velem!

2017. április 4., kedd

31. Be(le)szólhatok?

Én gyerekem, te gyereked, ki gyereke? Ki dolga, felelőssége? 

Van, hogy annyira tudnánk, annyira gondolnánk, hogy kell, mit kell – mondjuk, okítjuk,

...aztán a fejünket fogjuk, hogy miért nem tartottuk a szánkat...

Talán soha nem múló kérdés a mozaikban, amire valószínűleg legbelül mindenki tudja a legbölcsebb választ, amit mégsem sikerül oly könnyedén képviselnünk.

De mi lehet az oka ennek?

 - A féltés? Aggódunk párunk gyermeke miatt, azt gondoljuk, külső szemmel, elfogulatlanul jobban rálátunk a részletekre, amelyek elvezethetnek a jó helyzetkezeléshez?

Talán igen. Miért ne lenne fontos számunkra, hogy a gyerek dolgai rendben legyenek? Miért ne aggódhatnánk, hogy ha zűrös ügyek vannak, melyeket az elfogult szülő nem akar észrevenni, azok kihathatnak a jövőjére, s vele együtt a családéra is? Miért ne lehetne egy jó észrevételünk, jobbító javaslatunk?

- Az indulat a tekintélyhiány miatt, mivel a respekt ebben a formációban hosszadalmasan alakul ki (ha egyáltalán kialakul)? Hiszen tényleg bosszantó, ha levegőnek nézik az embert, miközben ő a lehető legnagyobb türelemmel, elfogadással fordul nevelt gyermeke felé. 

Nem lehet könnyű helyzete annak a mozaikapunak, -anyunak, akit semmibe vesz párja csemetéje - és sajnos ez elég gyakori a mozaikcsaládokban. Ilyen klímában sokkal hamarabb kicsúszik olyasmi az ember száján, ami kioktató, szemrehányó, akár élesen bíráló. Naná. Hát mit finomkodjunk, ha pimasz a kölyök?

- Irigység. Ez is közrejátszhat, ha például úgy látszik, gyerekünk alulmúlja ebben-abban párunk gyerkőcét.

Nehéz elfogadni is, de elviselni még nehezebb, ha így van, s ebben az estben minden adandó lehetőséget megragadunk, ha egy kicsi elakadást, lemaradást, kihágást tapasztalunk, hiszen ilyenkor jól elégtételt lehet venni a "kis stréberen", lám-lám, ő sem tökéletes! Ez akkor esik igazán jól, ha párunk erre még rá is játszik - mármint a gyerkőc fényezésére. A  szimpla és érdem szerint járó dicséret helyett még esetleg kontrasztot is állít a gyerekek közé. Ejh, emberi gyarlóság...

- Szimplán önérdekből. Bizony. Amit övezhet általános emberbaráti szeretet is, persze, emellett, de azért mégsem ez az elsődleges, tán.

Miért is lenne mindegy, hogy a "kis megátalkodott" szülője, azaz a párunk mennyi energiát fektet a problémamegoldásba? Heti hány emberórában mérhető a fejmosás, az iskolai-baráti konfliktusok elsimítása, a féltesókkal, mozaiktesókkal vívott harcok feletti bíráskodás stb. És mi helyett? Pl. beszélgetés, romantikus filmezés, együtt fürdés, a közös jövő tervezgetése, stb., stb. Érthető, nem? Hát csak közbeszólok, ha tudok egy gyorsabb, célravezetőbb megoldást, hogy végre én is sorra kerüljek apánál/anyánál, a gyerek meg "helyre van rakva"...

Szóval vannak itt okok, érvek...
Ráadásul mindegyikben lehet igazság!

De azt is mindenki tudja, aki élt mozaikcsaládban, hogy ez a legérzékenyebb téma, ami akár válóokká is válhat. Kegyetlen, ha belegondolunk, de mégis érdemes megtenni. Önvizsgálatot tartani, önuralmat gyakorolni, és: szemléletet váltani. Legalábbis próbálkozni vele időről, időre, és erről jelzéseket adni párunknak is, aki valószínűleg hol a kétségbeesés, hol a düh határán vívódik, miért történik mindez vele, s hogy most akkor kit válasszon: minket vagy a gyerekét???

Nyugtassuk meg: ez nem lehet választás kérdése!

És próbáljunk kettőt hátra lépni, és bízzunk benne, hogy párunk egyszercsak magától is megadja a bizalmat, és megkérdi, nincs-e ötletünk ennek-annak a helyzetnek a kezelésére.

2017. március 17., péntek

30. És szerethetem egyáltalán a mostohagyerekem?

A kérdés talán érthetetlen így, első olvasatra. Az előző blogban például el is hangzott, hogy sem nem muszáj szeretni, sem elvárni nem lehet. 

De ha annyira jó fej a gyerek, hogy szívem szerint szeretném? Csak van nekem is gyerkőcöm, akit nem akarok megbántani ezzel...

Lehet-e nem kivételezni a sajáttal ilyen helyzetben? Lehet-e, nem megkülönböztetni mégis valamennyire,  hogy érezze, neki biztos a helye a szívünkben, bármennyire kedvesek is vagyunk a moziktesójával?

Főleg a mozaikosodás kezdeti, idealizált fantáziavilágában fordulhat elő könnyen, hogy meg akarjuk mutatni párunknak, mennyire lelkesek, elfogadóak vagyunk, és ha szerencsénk van a gyerek természetével, tényleg nem is esik nehezünkre megszeretni őt, még ha nincs is vérségi kötelék közöttünk. Nekünk fel sem tűnik, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mintha hirtelen több gyerekünk lenne: ugyanúgy próbálunk gondoskodni róla, kedveskedni vele, érdeklődni felőle, segíteni neki stb., s észre sem vesszük, hogy mindeközben saját csemeténk árgus szemmel figyeli, mi történik körülötte, hogy fosztják meg eddigi kiváltságos helyzetétől, egyeduralkodó pozíciójától szülője szívében. 



Belegondolhatunk ebbe, s átérezhetjük, hogy ezt megélni nem is olyan könnyű. És ha csalódottságának hangot ad ilyenkor gyermekünk (jó esetben, mert általában inkább csak a megváltozott viselkedéséből, egyre nehezebben tolerálható reakcióiból következtethetünk erre), nem tud vigasz lenni számára, hogy ő is megkap mindent ugyanúgy, mint eddig, a szeretetünk osztható, nem kifosztható egy rivális által. Ahhoz, hogy ezt megértse, időre és ezzel együtt bizonyosságra van szüksége, amit türelemmel kell viselnünk és kivárnunk. 

Finomhangolás. Ez lehet az a mód, amivel meg lehet könnyíteni ezt a folyamatot. Vagyis a teljes egyenlő bánásmód helyett egy kicsit mégiscsak éreztetni vele, hogy ő elsőbb helyen van a másikhoz képest. Ugyanakkor a "másiknak" is kijár az odafigyelésből, törődésből, tudnia kell, hogy az "egyeduralom" véget ért, más lesz a fontossági sorrend, új szereplők s ezzel új szerepek és elvárások is lettek, ezzel együtt az elfogadás és megosztás tere is kitágul. 

Fontos,  hogy képzelt, elvárt vagy valóságosan megélt szülői szerepünket nevelt gyerekeink felé úgy éljük meg, hogy mindeközben óva védjük lojalitásunkat is sajátunkhoz. Nem mellesleg a mozaiktestvérek közötti jó kapcsolatot is csak így tudjuk kialakítani és megőrizni.

Van-e erről tapasztalatotok? Osszátok meg!

2017. január 1., vasárnap

22. Lehet ezt másképp csinálni?

Egyszülős vagy mozaikcsaládban élve, s olvasva hasonló helyzetben lévő családokról, az látszik, hogy igencsak küzdelmes projekt az ilyen formációk működtetése. Kevés a pozitív példa, a megerősítő, követendő minta, amiből töltekezni lehetne, mikor az ember lánya-fia épp idegroncs, épp szétesőben a hónapok alatt építgetett-javítgatott műve (pl. a feszültségmentes hétköznapok, együttműködő régi-új családtagok), s mindennél fontosabb lenne valami mentőöv, mielőtt végleg feladja.



A témáról pedig egyre többet cikkeznek, kell is, hiszen majd' minden második házasság válással ér véget, s az esetek többségében legalább egy gyerek érintett. Bármelyik szülő új társra talál, minden résztvevő elkerülhetetlenül találkozni fog e sajátos kirakósjáték, mármint az innen egy nevelőapu, onnan egy mozaiktesó, innen egy ex, onnan egy harcias nagymama stb. stb. fordulatokban gazdag és szabályszerűségeket legfeljebb igen távoli galaxisokból ismerő izgalmaival. Sokat lehetett egy időben olvasni arról, milyen káros hatásai vannak a gyerekek életére szüleik válása, de mára kiderült, nem elegendő csupán erről beszélni, hiszen a házasságok ettől  még ugyanúgy felbomlanak, semmilyen visszatartó ereje nincs – legalábbis egy-két gyerekszámig (a statisztikák szerint minél több gyerek él egy családban, annál kisebb a valószínűsége, hogy szüleik elválnak, ahogy magának a házassági köteléknek is van egy ilyen összetartó ereje, szemben a csupán élettársi kapcsolattal). Egyre fontosabb lesz beszélni arról is, hogy lehet kialakítani újra egy bizalmi kapcsolaton alapuló társkapcsolatot, amelyben helye van, helye kell legyen a társam gyermekének is. Miként lehet működtetni egy ilyen családot, amelyben legalább annyi az elakadási lehetőség, ahány új tagja van. Azt gondolhatjuk, hogy pont emiatt ez egy igen szubjektív és ingoványos terület, mindenkinek a legszemélyesebb magánügye, hogy birkózik meg a kihívásokkal, ki tudna ebben tanácsot adni...

Talán nem is elsősorban tanácsokra van szükség, bár manapság már az is egyre elfogadottabb, hogy pár- és családterápia formájában kérjünk támpontokat kapcsolataink jobb megélése érdekében; de az is nagyon hasznos és megerősítő, mikor hasonló cipőben járók megosztják tapasztalataikat, megküzdéseiket, s rájövünk, messzemenően nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. Ezek nemcsak megerősítések a nehéz helyzetekben, de akár jó gyakorlatok is lehetnek, amire az adott pillanatban magunktól nem jövünk rá.


Hát, ilyen tapasztalatokra lenne szükség minél nagyobb mennyiségben, hogy lássuk, lehet ezt másképp is csinálni, jobban, célravezetőbben, kapcsolatokat elmélyítőbben. Nem szívesen beszél az ember a nehézségeiről, legalábbis nyíltan nem, bár olvasni annál inkább! Azonban van mód arra, hogy inkognitóban maradva osszuk meg egymással jó-rossz élményeinket, tapasztalatainkat, kérjük ki egymás véleményét egyes helyzetekről, ami végül sokak számára lehet tanulságos. 

Ez a blog egy ilyen fórum is szeretne lenni, ahol a mozaikcsaládok bármely tagja, apraja-nagyja személyes hozzászólásaival segíti a maga és hasonló helyzetű családok megbirkózását a mozaikosodás nem kis feladatával. A bejegyzéseket regisztráció nélkül és névtelenül is kommentálni lehet, s bízom benne, hogy 2017-ben ez minél többször meg is fog történni, erre biztatok minden kedves olvasót!


Sőt, hamarosan lesz egy új rovata is a blognak, ami kifejezetten megtörtént esetek közreadását célozza, természetesen az anonimitást szem előtt tartva.

Kedvetek szerint való, boldog új évet kívánok!

2016. október 24., hétfő

12. Mozaikok - variációk egy témára

Az elején jeleztem, hogy lesznek színes hátterű kifejezések itt-ott a blogbejegyzésekben, amikről még külön is lesz szó. Ilyen volt, mikor a mozaikcsalád meghatározásáról szólva jeleztem, hogy többféle variációban állhatnak össze egy képpé azok a bizonyos mozaikok.

1., A leggyakoribb, ahogy erről már többször esett itt szó, az anya-gyerek(ek) egyszülős felállásba becsatlakozó férfi alkotta család. Ez tovább bonyolódhat, ha a férfi maga is szülő, gyerekei tőle külön élnek, s – ahogy mifelénk többnyire lenni szokott – kéthetente hétvégén találkoznak "hosszabb" időre. A szakirodalom ezt pótapás, részidős mozaikcsaládnak hívja, jelezve, hogy meghatározott időben vannak együtt apa és gyermekei.

Kérdés: vajon hogy jobb, s kinek hogy jobb: ha szigorúan a kéthetenkénti találkozásokhoz tartják magukat az érintettek, vagy ha sikerül közben is pár napot együtt tölteni, esetleg ott alvással is? Nem egy esetet hallottam, ahol a hét egyik felében vagy a páratlan napokon apa hozza-viszi a gyerkőcöt óvodába-iskolába, különórára, s tanul vele.

Jó-e a gyereknek a kétlakiság? Tudja-e kezelni édesanyja és édesapja esetleg különböző elvárásait, rendjét? Jó-e az apa párjának s az ő gyermekének ez az állandóan változó felállás? S az apának nem kell-e mindezzel még pluszban megküzdeni?

2., Van pótanyás család is, ez a ritkább, és többnyire olyan összetételben alakul, hogy az apa-gyerek részcsalád mellé egy gyermektelen nő társul.

Érzékeny lehet ez is, hiszen  aki nem próbálta a szülőséget, annak nem biztos, hogy rögtön megy az elfogadás, a szerelmetes férfiúhoz mint apához is való viszonyulás, kivárni, amíg Don Juan apuci rá is tud időt, figyelmet fordítani. Hm? És a kiskölyök (vagy nagy)? Hirtelen lesz egy néni vagy nőci, aki apa/anya (attól függően, hogy lány vagy fiúgyerkőcről van szó) helyét el fogja bitorolni!!! Ezt nem szabad engedni!! Előfordult valakivel ilyen helyzet, hogy mintha ellenségként, betolakodóként tekintettek volna rá az aprónépek?

 3., Az összetett mozaikcsalád már közelíti az elmebajt... Apa gyerekkel, anya gyerekkel, ki állandó jelleggel van jelen, ki csak látogatóban, s ennek variációi... Na, ezt tartsa észben valaki

Hogy lehet itt béke? Lehet? Mennyire számít, hogy milyen korú, nemű gyerekek kerülnek egy családba? Előny-e, ha egykorúak, ugyanolyan neműek, vagy pont az a jó, ha elég nagy a korkülönbség, és mindenki elvan a maga világában, baráti kapcsolataival...? Nálunk előbbi a helyzet, de tudok pro és kontra érveket is felhozni. Pl. nagyon klassz, ha túljutunk a kezdeti féltékenységi és rivalizálási szakaszon, hogy kialakulhat köztük barátság, értik egymás nyelvét, nagyjából hasonló életkori mérföldköveik vannak, amikkel meg kell küzdeniük, tehát könnyebben lehet közös témájuk is, amiben jobban megértik egymást, mint például velünk, felnőttekkel.. De nem törvényszerű, hogy hasonló az ízlésük, hasonlóan tehetségesek, s hasonló a temperamentumuk. Így hiába a sok hasonlóság, mégis lehetnek konfliktusok, amik talán nem alakulnának ki egy idősebb vagy ellenkező nemű mozaiktesóval. 
Kedvenc kérdésem: szülőként meg lehet-e oldani, hogy  ugyanabban a családban az egyik gyerekre ilyen szabály vonatkozzon, mert ő így szokta meg a saját egykori családjában, a másikra meg olyan, mert ő meg ahhoz van szoktatva? Kiforrhat-e idővel (és az meeeeennnnyiii???) egy közösen elfogadott rendszer?

 4., Van ennél még egy fokkal bonyolultabb is, hehe, az igazán ízes lecsó a közös gyermekes összetett család :) Hát, ennek is megvannak a szépségei és nehézségei

Testvérkonlfliktus eleve létezik, na de féltestvér-konfliktus, mozaiktestvér-konfliktus...? Ha lúd, legyen kövér! Ha belegondolunk, tényleg nem lehet könnyű elfogadni gyerekünknek, hogy neki nem adatott meg a teljes család idillje, az új kis jövevénynek bezzeg igen, ráadásul ő szülője párját sem szíveli igazán...! Háát, nem egyszerű, de sokan vállalkoznak a mozaikosodás közepette is a családalapításra. Ez csodálatos, tiszteletreméltó, és az újra boldog szülők talán ezzel is segítenek a gyerekeiknek, hogy működőképes család képe alakulhasson ki bennük idővel.
Egy esetben lehet veszélyes a közös gyerek vállalása, de ez nem mozaikfüggő tényező: ha a pár egy kisbabával szeretné elsimítani kudarcait, nehézségeit, mondván, hogy a közös gyerek egyben közös vállalás és felelősség is, rá fog irányulni a figyelem, s ebben a folyamatos feladatban elsimulnak a korábbi nézeteltérések. Hát, ahogy egyik barátnőm mondaná, ez igazi salto mortale lenne: amilyen gyönyörű, olyannyira halálos. Alapszabály, hogy gyereket csak stabil kapcsolatban, egymásért rajongó, s egymás mellett kitartó pár vállaljon! A mozaikcsalád pedig ad még néhány plusz nehézségi körülményt, amin edződni lehet! :)

Ha van tapasztalatotok a fenti kérdésekkel kapcsolatban, osszátok meg kommentben, akár név nélkül! S az is érdekelne, a ti környezetetekben melyik mozaikcsalád-formából vannak példák. Írjatok!