87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

31. Be(le)szólhatok?

Én gyerekem, te gyereked, ki gyereke? Ki dolga, felelőssége? 

Van, hogy annyira tudnánk, annyira gondolnánk, hogy kell, mit kell – mondjuk, okítjuk,

...aztán a fejünket fogjuk, hogy miért nem tartottuk a szánkat...

Talán soha nem múló kérdés a mozaikban, amire valószínűleg legbelül mindenki tudja a legbölcsebb választ, amit mégsem sikerül oly könnyedén képviselnünk.

De mi lehet az oka ennek?

 - A féltés? Aggódunk párunk gyermeke miatt, azt gondoljuk, külső szemmel, elfogulatlanul jobban rálátunk a részletekre, amelyek elvezethetnek a jó helyzetkezeléshez?

Talán igen. Miért ne lenne fontos számunkra, hogy a gyerek dolgai rendben legyenek? Miért ne aggódhatnánk, hogy ha zűrös ügyek vannak, melyeket az elfogult szülő nem akar észrevenni, azok kihathatnak a jövőjére, s vele együtt a családéra is? Miért ne lehetne egy jó észrevételünk, jobbító javaslatunk?

- Az indulat a tekintélyhiány miatt, mivel a respekt ebben a formációban hosszadalmasan alakul ki (ha egyáltalán kialakul)? Hiszen tényleg bosszantó, ha levegőnek nézik az embert, miközben ő a lehető legnagyobb türelemmel, elfogadással fordul nevelt gyermeke felé. 

Nem lehet könnyű helyzete annak a mozaikapunak, -anyunak, akit semmibe vesz párja csemetéje - és sajnos ez elég gyakori a mozaikcsaládokban. Ilyen klímában sokkal hamarabb kicsúszik olyasmi az ember száján, ami kioktató, szemrehányó, akár élesen bíráló. Naná. Hát mit finomkodjunk, ha pimasz a kölyök?

- Irigység. Ez is közrejátszhat, ha például úgy látszik, gyerekünk alulmúlja ebben-abban párunk gyerkőcét.

Nehéz elfogadni is, de elviselni még nehezebb, ha így van, s ebben az estben minden adandó lehetőséget megragadunk, ha egy kicsi elakadást, lemaradást, kihágást tapasztalunk, hiszen ilyenkor jól elégtételt lehet venni a "kis stréberen", lám-lám, ő sem tökéletes! Ez akkor esik igazán jól, ha párunk erre még rá is játszik - mármint a gyerkőc fényezésére. A  szimpla és érdem szerint járó dicséret helyett még esetleg kontrasztot is állít a gyerekek közé. Ejh, emberi gyarlóság...

- Szimplán önérdekből. Bizony. Amit övezhet általános emberbaráti szeretet is, persze, emellett, de azért mégsem ez az elsődleges, tán.

Miért is lenne mindegy, hogy a "kis megátalkodott" szülője, azaz a párunk mennyi energiát fektet a problémamegoldásba? Heti hány emberórában mérhető a fejmosás, az iskolai-baráti konfliktusok elsimítása, a féltesókkal, mozaiktesókkal vívott harcok feletti bíráskodás stb. És mi helyett? Pl. beszélgetés, romantikus filmezés, együtt fürdés, a közös jövő tervezgetése, stb., stb. Érthető, nem? Hát csak közbeszólok, ha tudok egy gyorsabb, célravezetőbb megoldást, hogy végre én is sorra kerüljek apánál/anyánál, a gyerek meg "helyre van rakva"...

Szóval vannak itt okok, érvek...

Ráadásul mindegyikben lehet igazság!

De azt is mindenki tudja, aki élt mozaikcsaládban, hogy ez a legérzékenyebb téma, ami akár válóokká is válhat. Kegyetlen, ha belegondolunk, de mégis érdemes megtenni. Önvizsgálatot tartani, önuralmat gyakorolni, és: szemléletet váltani. Legalábbis próbálkozni vele időről, időre, és erről jelzéseket adni párunknak is, aki valószínűleg hol a kétségbeesés, hol a düh határán vívódik, miért történik mindez vele, s hogy most akkor kit válasszon: minket vagy a gyerekét???

Nyugtassuk meg: ez nem lehet választás kérdése!

És próbáljunk kettőt hátra lépni, és bízzunk benne, hogy párunk egyszercsak magától is megadja a bizalmat, és megkérdi, nincs-e ötletünk ennek-annak a helyzetnek a kezelésére.

30. És szerethetem egyáltalán a mostohagyerekem?

A kérdés talán érthetetlen így, első olvasatra. Az előző blogban például el is hangzott, hogy sem nem muszáj szeretni, sem elvárni nem lehet. 

De ha annyira jó fej a gyerek, hogy szívem szerint szeretném? Csak van nekem is gyerkőcöm, akit nem akarok megbántani ezzel...

Lehet-e nem kivételezni a sajáttal ilyen helyzetben? Lehet-e, nem megkülönböztetni mégis valamennyire,  hogy érezze, neki biztos a helye a szívünkben, bármennyire kedvesek is vagyunk a moziktesójával?

Főleg a mozaikosodás kezdeti, idealizált fantáziavilágában fordulhat elő könnyen, hogy meg akarjuk mutatni párunknak, mennyire lelkesek, elfogadóak vagyunk, és ha szerencsénk van a gyerek természetével, tényleg nem is esik nehezünkre megszeretni őt, még ha nincs is vérségi kötelék közöttünk. Nekünk fel sem tűnik, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mintha hirtelen több gyerekünk lenne: ugyanúgy próbálunk gondoskodni róla, kedveskedni vele, érdeklődni felőle, segíteni neki stb., s észre sem vesszük, hogy mindeközben saját csemeténk árgus szemmel figyeli, mi történik körülötte, hogy fosztják meg eddigi kiváltságos helyzetétől, egyeduralkodó pozíciójától szülője szívében. 

Belegondolhatunk ebbe, s átérezhetjük, hogy ezt megélni nem is olyan könnyű. És ha csalódottságának hangot ad ilyenkor gyermekünk (jó esetben, mert általában inkább csak a megváltozott viselkedéséből, egyre nehezebben tolerálható reakcióiból következtethetünk erre), nem tud vigasz lenni számára, hogy ő is megkap mindent ugyanúgy, mint eddig, a szeretetünk osztható, nem kifosztható egy rivális által. Ahhoz, hogy ezt megértse, időre és ezzel együtt bizonyosságra van szüksége, amit türelemmel kell viselnünk és kivárnunk. 

Finomhangolás. Ez lehet az a mód, amivel meg lehet könnyíteni ezt a folyamatot. Vagyis a teljes egyenlő bánásmód helyett egy kicsit mégiscsak éreztetni vele, hogy ő elsőbb helyen van a másikhoz képest. Ugyanakkor a "másiknak" is kijár az odafigyelésből, törődésből, tudnia kell, hogy az "egyeduralom" véget ért, más lesz a fontossági sorrend, új szereplők s ezzel új szerepek és elvárások is lettek, ezzel együtt az elfogadás és megosztás tere is kitágul. 

Fontos,  hogy képzelt, elvárt vagy valóságosan megélt szülői szerepünket nevelt gyerekeink felé úgy éljük meg, hogy mindeközben óva védjük lojalitásunkat is sajátunkhoz. Nem mellesleg a mozaiktestvérek közötti jó kapcsolatot is csak így tudjuk kialakítani és megőrizni.

Van-e erről tapasztalatotok? Osszátok meg!

12. Mozaikok - variációk egy témára

Az elején jeleztem, hogy lesznek színes hátterű kifejezések itt-ott a blogbejegyzésekben, amikről még külön is lesz szó. Ilyen volt, mikor a mozaikcsalád meghatározásáról szólva jeleztem, hogy többféle variációban állhatnak össze egy képpé azok a bizonyos mozaikok.

1., A leggyakoribb, ahogy erről már többször esett itt szó, az anya-gyerek(ek) egyszülős felállásba becsatlakozó férfi alkotta család. Ez tovább bonyolódhat, ha a férfi maga is szülő, gyerekei tőle külön élnek, s – ahogy mifelénk többnyire lenni szokott – kéthetente hétvégén találkoznak "hosszabb" időre. A szakirodalom ezt pótapás, részidős mozaikcsaládnak hívja, jelezve, hogy meghatározott időben vannak együtt apa és gyermekei.

Kérdés: vajon hogy jobb, s kinek hogy jobb: ha szigorúan a kéthetenkénti találkozásokhoz tartják magukat az érintettek, vagy ha sikerül közben is pár napot együtt tölteni, esetleg ott alvással is? Nem egy esetet hallottam, ahol a hét egyik felében vagy a páratlan napokon apa hozza-viszi a gyerkőcöt óvodába-iskolába, különórára, s tanul vele.

Jó-e a gyereknek a kétlakiság? Tudja-e kezelni édesanyja és édesapja esetleg különböző elvárásait, rendjét? Jó-e az apa párjának s az ő gyermekének ez az állandóan változó felállás? S az apának nem kell-e mindezzel még pluszban megküzdeni?

2., Van pótanyás család is, ez a ritkább, és többnyire olyan összetételben alakul, hogy az apa-gyerek részcsalád mellé egy gyermektelen nő társul.

Érzékeny lehet ez is, hiszen  aki nem próbálta a szülőséget, annak nem biztos, hogy rögtön megy az elfogadás, a szerelmetes férfiúhoz mint apához is való viszonyulás, kivárni, amíg Don Juan apuci rá is tud időt, figyelmet fordítani. Hm? És a kiskölyök (vagy nagy)? Hirtelen lesz egy néni vagy nőci, aki apa/anya (attól függően, hogy lány vagy fiúgyerkőcről van szó) helyét el fogja bitorolni!!! Ezt nem szabad engedni!! Előfordult valakivel ilyen helyzet, hogy mintha ellenségként, betolakodóként tekintettek volna rá az aprónépek?

 3., Az összetett mozaikcsalád már közelíti az elmebajt... Apa gyerekkel, anya gyerekkel, ki állandó jelleggel van jelen, ki csak látogatóban, s ennek variációi... Na, ezt tartsa észben valaki! 

Hogy lehet itt béke? Lehet? Mennyire számít, hogy milyen korú, nemű gyerekek kerülnek egy családba? Előny-e, ha egykorúak, ugyanolyan neműek, vagy pont az a jó, ha elég nagy a korkülönbség, és mindenki elvan a maga világában, baráti kapcsolataival...? Nálunk előbbi a helyzet, de tudok pro és kontra érveket is felhozni. Pl. nagyon klassz, ha túljutunk a kezdeti féltékenységi és rivalizálási szakaszon, hogy kialakulhat köztük barátság, értik egymás nyelvét, nagyjából hasonló életkori mérföldköveik vannak, amikkel meg kell küzdeniük, tehát könnyebben lehet közös témájuk is, amiben jobban megértik egymást, mint például velünk, felnőttekkel...  De nem törvényszerű, hogy hasonló az ízlésük, hasonlóan tehetségesek, s hasonló a temperamentumuk. Így hiába a sok hasonlóság, mégis lehetnek konfliktusok, amik talán nem alakulnának ki egy idősebb vagy ellenkező nemű mozaiktesóval. 
Kedvenc kérdésem: szülőként meg lehet-e oldani, hogy  ugyanabban a családban az egyik gyerekre ilyen szabály vonatkozzon, mert ő így szokta meg a saját egykori családjában, a másikra meg olyan, mert ő meg ahhoz van szoktatva? Kiforrhat-e idővel (és az meeeeennnnyiii???) egy közösen elfogadott rendszer?

 4., Van ennél még egy fokkal bonyolultabb is, hehe, az igazán ízes lecsó a közös gyermekes összetett család :) Hát, ennek is megvannak a szépségei és nehézségei. 

Testvérkonlfliktus eleve létezik, na de féltestvér-konfliktus, mozaiktestvér-konfliktus...? Ha lúd, legyen kövér! Ha belegondolunk, tényleg nem lehet könnyű elfogadni gyerekünknek, hogy neki nem adatott meg a teljes család idillje, az új kis jövevénynek bezzeg igen, ráadásul ő szülője párját sem szíveli igazán...! Háát, nem egyszerű, de sokan vállalkoznak a mozaikosodás közepette is a családalapításra. Ez csodálatos, tiszteletreméltó, és az újra boldog szülők talán ezzel is segítenek a gyerekeiknek, hogy működőképes család képe alakulhasson ki bennük idővel.
Egy esetben lehet veszélyes a közös gyerek vállalása, de ez nem mozaikfüggő tényező: ha a pár egy kisbabával szeretné elsimítani kudarcait, nehézségeit, mondván, hogy a közös gyerek egyben közös vállalás és felelősség is, rá fog irányulni a figyelem, s ebben a folyamatos feladatban elsimulnak a korábbi nézeteltérések. Hát, ahogy egyik barátnőm mondaná, ez igazi salto mortale lenne: amilyen gyönyörű, olyannyira halálos. Alapszabály, hogy gyereket csak stabil kapcsolatban, egymásért rajongó, s egymás mellett kitartó pár vállaljon! A mozaikcsalád pedig ad még néhány plusz nehézségi körülményt, amin edződni lehet! :)

Ha van tapasztalatotok a fenti kérdésekkel kapcsolatban, osszátok meg kommentben, akár név nélkül! S az is érdekelne, a ti környezetetekben melyik mozaikcsalád-formából vannak példák. Írjatok!

7. A mozaikcsalád pozitívumai...??? Heee???

Bizony, bizony, pozitívumai!  Anélkül, hogy összefüggésbe hoznánk mindezt bármiféle bizarr, mazochista fantáziákkal...

De ki számára jelenthet bármiféle pozitívumot az a családszerkezet, amelyikben semmi sem állandó, kivéve a változást?

Ahol újra kell definiálni a  családi szerepeket – sőt, a legjobb, ha nem is definiálunk semmit, hiszen a következő pillanatban talán megint újra kell gondolni...

Amelyikben egyszerre (vagy épp hol így, hol úgy) vannak jelen szülők és "nevelő" (pót?/ajándék?/mostoha?/mozaik) szülők, testvérek és mozaiktesók és/vagy féltestvérek. Huhhh... Ja, és nagyszülők, pót-nagyszülők, rokonok itt, ott, amott... :)

És jövés-menés, logisztika, egyeztetés, hátizsák be-ki, teríték két/három/négy/öt stb... főre. 

Nna, hát pont ez az! Ez mind-mind pozitívum, elég csak máshonnan szemlélni. Nem olyan közelről, a jelen idegőrlő, kétségbeejtő testközeléből, hanem valamivel távolabbról vagy magasabbról, és máris kezd kirajzolódni a sokféle mozaikból a műalkotás... :)  Vagy egy sajátos torzó – ki hogy akarja látni, mert azért ez is számít egy kicsit :)

Amikor a családban nincsenek merev szabályok arról:
- hogy csakis ezen vagy azon az ágyon /kanapén lehet aludni,
- hogy csakis ebben és ebben a sorrendben lehet a hétvégi pihenést-takarítást-étkezést-nagymosást-kirándulást stb. végigcsinálni
- mikor kinek mit szabad és mit nem,
akkor elkezdünk egy kicsit spontánabban élni, ami csak az elején kergeti őrületbe az embert, de idővel valahogy mutálódni kezd, és rájön, hogy ebben tulajdonképpen egyfajta szabadság van, kötetlenség, tehát a viszonylag gyakori változásokból adódó lazaság átveszi a helyét az olykor rugalmatlan, vaskalapos házirendnek. Vagyis: 

mozdulatlanság, korlátozottság   vs.  változatosság, felszabadultság

 Ahol mentesülünk a szigorúan vett anya/apa szerep alól, merthogy mi leginkább apa/anya párja vagyunk. Nem szükséges teljes valónkkal belefeszülni annak, a fantáziánkban élő szülőszerepnek, ami talán csak a mi privát megfelelési kényszerünk, s biztosak lehetünk benne, hogy a nevelt gyerekünk sem kéri rajtunk számon. Arra érdemes felkészülni, hogy újonnan bejövő családtagként nem fognak a gyerekek tárt karokkal várni. Minek nehezítenénk a saját dolgunkat azzal, hogy egyből tekintélyszemélyt akarunk játszani? Azzal akár el is lehetetleníthetjük a jó, bizalmon alapuló viszony kialakulását. Inkább koncentráljunk a párunkra, és járjunk nyitott szemmel, füllel, és leginkább: szívvel, vagyis figyeljünk a körülöttünk élő gyerekekre, érdeklődjünk és támogassuk őket, amennyire tudjuk. Lesz még erről szó ezen a blogon, mert ez az egyik kulcsa a hosszú távú és békés mozaikosságnak. A gyerekeknek erős felnőtt párkapcsolat ad biztonságot, amiben nem lehet egymásnak kijátszani a másikat. Ha ebben jók vagytok, jönni fog a szülőség is, el fognak fogadni a gyerekek, anélkül, hogy rágörcsölnétek.

"az én házamban...!!!" "én döntöm el" "velem így nem viselkedhet" 

vs.   

"beszéljük meg", "osszuk el a feladatot", "a helyzetével viaskodik, nem veled" 

Milyen izgalmas, amikor egy mozaikcsalád ifjú tagja ballag/konfirmál/18 éves lesz/premiere lesz/esküvője lesz stb.... Ki legyen ott? Egymillió forintos kérdés... Hát, véleményem és tapasztalatom szerint, ahol a családtagok épp tartanak egymással. Talán az első év szerelemittas állapotában bárhova elmegyünk, ahová párunk hív, még a gyerkőce hegedűvizsgájára is, de a "kijózanodás" után lehet, hogy néha inkább hátramaradnánk. Aztán szerencsés esetben pár év múlva ott tartunk, hogy már mi hívjuk párunkat a mi gyerkőcünk eseményére, mert azt érezzük, mi így vagyunk egy család, összetartozunk.

A rokonság lehet, hogy "sok", de szerencsés esetben pont elég – vagyis pont annyira akar behelyettesíteni minket elődünk helyébe, hogy az ne fájjon. Semennyire. S közben pusztán nyitott ránk és a csatolmányainkra, mint bárki idegenre. Na hát, ez nagyon nem könnyű, senkinek sem, de az a jó benne, hogy lehetőséget ad nyitottságunk és kíváncsiságunk határainak feszegetésére. Toleranciára, igen, pont most, pont itt...

S a testvérség-felebarátság megannyi formációja a gyerekek körében hol szépen, hol durván, de szép lassan együttműködésre, elfogadásra, tiszteletre neveli a mi kis csemetéinket. Rájönnek ugyanis, hogy egységben az erő, többre mennek együtt, mint külön-külön, netán ellenségeskedve – legyen szó játékról, a szülők fűzéséről, egymásnak falazásról, kölcsönökről vagy bármiről. Arról, hogy előbb utóbb még "igazi" testvér nélkül is megtapasztalhatják, hogy lesz valaki a családban, akire most, és majd felnőtt korban is számítani lehet. Ráadásul érdekes, hogy ha egyszer megtalálják egymással a hangot, akkor sokkal hamarabb és tartósabban képesek barátok lenni, mint az igazi testvérek. Hát nem szép?? :) Remélem, nem csak álom, de ha nagyon más tapasztalaitok vannak, akkor kérlek, osszátok meg itt!!

"én gyerekem, te gyereked", "tesó-nem tesó" "nekem nem apám/anyám" 

vs. 

"Béla/Joli/apu/anyu/mozaikmami/-papi/-tesó/-nagyi/féltesó/..."

Hát, lehetne még sorolni, mennyi mindenben érdemes elkezdeni másképpen gondolkozni (saját és családunk jól megfontolt érdekében). Erre utaltam valahol az első bejegyzések egyikében a határaink feszegetésével kapcsolatban. Jó kis lélektani és önismereti kirándulás ez a mozaikoskodás, mert miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy megértsük a másikat, aki magából kikelve magyarázza a saját igazát, amit a még nem eléggé "kilazult" szokásrendszere, szemléletmódja diktál, közben azt is próbáljuk megfejteni, hogy mi mit tudnánk még hozzátenni az ügyhöz, hogy működjön, mi az, amiről ki kell mondani, hogy "ahh, bagatell..." és nagy levegő után máshogy állni a dolgokhoz. Vagy fordítva – végül is nem ez a lényeg, hisz egyikünknek sem könnyebb ez az egész. 

Húúú, ez favágó munka a javából! Kemény. Szóval azt egy szóval sem mondom, hogy mindez, amiről írogatok a szép világos szerkesztőfelületre, az irtóra könnyű kis mutatvány. Perszehogy nem. Többrendbeli vitázás/veszekedés/szakítópróba/engesztelés/megkövetés/megbocsátás/újra nekifutás az ára.

Dehát minden érték, amit létrehozunk, az csak kemény munkával lehetséges. 

Elértem mondandóm végéhez: ha valaki azt gondolja, hogy a mozaikosok összevissza-áttekinthetetlen élete merő értéktagadás és a hagyományos család értékrendjének megcsúfolása, az téved. Nagyon is fontos, talán még fontosabb, mint másutt, hogy idővel sikerüljön kialakítani egy nagyjából mindenki számára elfogadható értékrendet és rendszert, amelyben mindenki megtalálja helyét, amelyet egykor elveszített...

Végezetül álljon itt egy idézet egy német szerző nálunk is kapható könyvéből. Ő egy reménykeltő kutatásra hívta fel a figyelmet:

„2002-ben jelent meg annak a vizsgálatnak az eredménye, amely a szülők válásának következményeit rögzítette az időközben már felnőtt gyerekek körében. Az eredmények a patchworkcsalád alapítása mellett szólnak. Ez a családforma ugyanis segít abban, hogy a válás következményeit, amennyire csak lehet, enyhítsék.”[1]

---

[1] Stefanie Glaschke: A patchwork család. Segítség a békés együttéléshez. Budapest, Saxum, 2013., 137. o.