87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

78. Miért elsődlegesebb a Ti kapcsolódásotok a gyerekhez képest?

Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.

Amikor felbomlik a család, a párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.

De vajon megélés, működés szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad, bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb családi rendszer kialakulásának.

Ahhoz, hogy újra képesek legyünk párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is, ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy. De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit egy gyereknek az ő szülője teremthet?

Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?

Még egyszer a folyamat: két puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő (gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is megadja ugyanezt).

Ha idővel érkezik az új szerelem, vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz, de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?

Ezek mind fontos kérdések egy nagy mozaik kirakásában.

62. Mozaikcsaládos probléma?

Végre eljutottunk a férjemmel moziba, ami elvileg nem olyan nagy dolog, de nagycsaládban előfordul, hogy több szervezést igényel. Nyári szünet van, a nagyok hol itt, hol ott, a kis kétéves pedig velünk. Meg kell találni az időt, hogy valaki vigyázzon rá, ha szeretnénk kimozdulni kettesben – most végre sikerült, hála az egyik nagytesónak, aki négy teljes napot otthon tölt 😊

A Békeidő c. Hajdu Szabolcs-filmet néztük meg, de moziajánló helyett csak egy részletét emelem ki. Három család kapcsolatrendszerének sajátosságait követhetjük nyomon, melyek közül nekem az egyik különösen érdekes volt, ezt szeretném megosztani veletek. 

A háromtagú család felnőttjei egy keményvonalas(nak tűnő) punktarajos kamaszt próbálnak nevelni, aki ennek minden erejével igyekszik ellenállni. Szülői kísérleteik jellemzője, hogy az anya nyíltan ki akarja zárni férjét ebből a folyamatból. Konfliktus esetén azt mondja, hagyja ezt rájuk, majd ő elintézi, ez csak az ő és a fia dolga, amúgy is, a férfi csak kritizálni tud. A férfi ugyan próbálkozik, de tisztán látja, és szóvá is teszi, hogy felesége megfosztja attól, hogy apaként, kompetens férfiként lépjen föl a gyerek kitörési kísérletei ellen, ezzel valamiféle határokat szabva, és értékrendet felmutatva. Mint mondja: azzal, hogy fiát burokban tartja, s élő pajzsként közéjük áll, megfosztja attól, hogy hiteles apakép és férfi minta alakulhasson ki benne, aminek felnőttként nagy kárát fogja látni. 

Aztán – az anya határozott tiltása ellenére – beszél a fiúval, s fejére olvassa, milyen jól megvoltak az anyjával, mielőtt megszületett volna, de azóta egyre csak romlik a helyzet, s már nincs olyan nap, hogy valami botrányt ne csinálna, ami megmérgezi, ellehetetleníti családi életüket. Stb., stb. Kemény, nehéz mondatok. 

Amikor ezeket a jeleneteket láttam, azt gondoltam, nna, ez tipikus mozaikos történet is lehetne: a gyerek a szülője és annak párja között áll, ahogy az anya is a gyerek és a férje között – küzdenek, valami, valaki ellen, mert nem egy vérből valók. 

Csakhogy ők egy vérből valók, ez egy hagyományos család, ahol az anya már a kezdetek óta kisajátította a gyereket, kizárva férjét apaságának megéléséből. Úgy beszél férjével, mintha az ég világon semmi köze nem lenne a gyerekhez, mintha semmi beleszólása nem lenne a nevelésébe. 

Talán nem is olyan ritka ez a jelenség. Ami számunkra fontos lehet ebből: hagyományos vagy mozaikcsaládban a gyerekekért (minimum) két felnőtt felelős, s mindketten kompetensek, amíg egy háztartásban élnek. Az együttélés szabályait éppúgy együtt kell kialakítaniuk és megvédeniük, mint a mindkettejük által elfogadott és követett értékrendet. Ha ebben mégis ellentét van, addig kell finomhangolni, míg meg nem lesz a közös nevező. Ellenkező esetben mindig lesz valami vagy valaki kettejük között, a távolságot pedig egyre nagyobb áldozatok árán lehet csökkenteni, ha egyáltalán lehet.  

A második tanulság: nem feltétlenül mozaikos probléma minden, ami elsőre annak tűnik. Bár kétség kívül könnyebb arra fogni, és a megoldását elodázni. Csakhogy ezzel az esélyét is elodázzuk a harmonikus családi életnek.

54. Három törvényszerűség, amikor elvált apával/anyával alapítasz családot

Mit tehetnék még??? Hány nőtől-férfitől hallani, mikor elfogy az energia, a lélek, amivel mozaikcsaládjukat menedzselik, mert:

1., párjuk gyermekei semmibe veszik minden igyekezetüket, minden törekvésüket a kiegyensúlyozott családi életért

2., gyermekünk úgy érzi, párunk a saját gyermekeivel sokkal elnézőbb, s alapjában véve is kedvesebb.

 

Annyira kimerítő tud ez lenni, hogy sokszor az ember inkább kiszállna az egészből, amit egyébként jó páran meg is tesznek, és inkább a szingliséget választják a reménytelennek tűnő erőfeszítések helyett.

Ugyanakkor néhány törvényszerűséget érdemes végiggondolni ebben a helyzetben.

Az egyik, hogy amikor mozaikcsaládban „landolunk”, önkéntelenül is viszünk magunkkal élményeket a szülőségről, akár a saját szüleink mintáit, akár a saját, korábbi kapcsolatunkból származó tapasztalatokat. És ehhez akár még hozzá is olvashatunk innen-onnan, amit valahogy megpróbálunk beépíteni a gyerekeink életébe. És mindehhez jön a párunk hasonlóan színes csomagja minderről. Ezt kéne összehangolni. Úgy, hogy vannak már gyerekek is ebben az aktuális kapcsolatban, akiknek szintén megvannak a maguk tapasztalatai, nagyobbak esetében elképzelései is a családi életről, a szülőkhöz, egymáshoz való viszonyról. És mivel még gyerekek, biztos, hogy ragaszodnak is hozzájuk.

Vagyis számolnunk kell azzal, hogy több elképzelést kell összehangolni valami működőképessé.

A másik törvényszerűség, hogy a mozaikcsaládban alapvetően két felnőtt kapcsolódik. Ők alkotják a „mozaikkép” alapját, s ehhez kapcsolódnak a gyerekek, teljessé téve a nagy egészet. Ez azért fontos, mert valójában amíg ezt nem tudatosítjuk, addig megragadunk a korábbi élethelyzetünk szintjén, amikor egyedül voltunk a gyermekünkkel. Így viszont nem tudunk megfelelően kapcsolódni társunkhoz. Mindig lesz valami (valaki), ami aktuálisan fontosabb, mint a kapcsolatunk.

Nem tudunk szülőtársak sem lenni, hiszen a saját gyermekünk viszonylatában meg akarjuk tartani a kizárólagos kompetenciánkat (pedig a közös családi élet tekintetében szükséges meghozni néhány közös szabályt, amit be is kellene tartatni), s párunk gyerekét ebben a helyzetben amolyan vetélytársként kezelhetjük, folyamatosan összehasonlítgatva a sajátunkkal, ami aztán a párunkkal való összeütközésekben manifesztálódik. Egy hagyományos családban nem versenyeztetjük a gyerekeinket, sőt, inkább segítünk nekik megtalálni a saját erősségeiket, illetve a fejleszteni valót; és a fegyelmezésben, elvárásokban sem teszünk kivételt. 

A harmadik rendkívül fontos törvény, hogy ebben az új családi helyzetben a gyerekek egyetlen felelőssége, hogy ami tisztelet minden embernek kijár, azt meg tudják adni egymásnak és a körülöttük élő felnőtteknek, így szülőjük új partnerének is. Ezt elvárni nem túlzás, de az biztos, hogy a megvalósulásában sokat jelent a mi hozzáállásunk, a mi viselkedésünk is a gyerekek felé. Vagyis a mintánk.

A mozaikosság az egyik legnehezebb vállalkozás, amiben két felnőtt ember részt vehet. Nincsenek instant megoldások, gyors válaszok a felmerülő kérdésekre. Ugyanakkor már rendelkezünk e téren annyi tapasztalattal, ismerettel, hogy iránymutatást, javaslatot remélhessünk.

A következő bejegyzésben a fenti két kérdésre keressük a használható válaszokat.

47. Mi jut eszedbe a mozaikcsaládról? - Egy felmérés eredményei

Néhány hete egy kis internetes felmérést végeztem. Nem reklámoztam agyon, nem is futott sokáig, ezért ez csak amolyan „hangulatjelentés”, de annak érdekes.  Arra voltam kíváncsi, milyen érzések kapcsolódnak a mozaikcsalád fogalmához. Az alábbiakban ennek összefoglalóját teszem közzé. Mindenkinek köszönöm, aki részt vett benne!

A felmérés kérdései:

1.    Kérlek, írd be az első szót, ami eszedbe jut erről: mozaikcsalád
2.    Mi az, amit a legjobban szeretnél ebben az új családodban? (vágy)
3.    Mi okoz neked ezzel kapcsolatban problémát? (probléma)
4.    Mitől tartasz leginkább ezzel kapcsolatban? (félelem)

Egy kis statisztika

Legtöbbször a következő kifejezések tűntek fel: szeretet, család, mi, nehéz, elfogadás, remény.

Válaszadók és jellemző válaszaik:

6 férfi, 38-45 évesek:

1.    vágy: nyugalom, egység, béke
2.    probléma: leginkább semmi
3.   félelem: az elfogadás, megfelelés hiánya, tehetetlenség pl. a gyereknevelésben

11 nő, 34-44 évesek:

1.  vágy: egység, nyugalom, boldogság, a mozaiktagok kölcsönösen szeressék egymást
2.   probléma: exek, elvárások, a kapcsolat a mostohagyerekekkel, nincs összhang
3.   félelem: tehetetlenség az exekkel, mostohagyerekekkel kapcsolatban; hogy nem tud hosszú    távon jól (együtt)működni a párkapcsolat és a család

14-en hiányosan válaszolták meg a kérdéseket, de a legjellemzőbb válaszok: elfogadás, család, megfelelés, remény.

Következtetések

1., Az első érdekesség, hogy bár több felületen is megjelent a felmérés, nagyon kevesen vállalták, hogy kitöltik. Feltételezésem szerint arról van szó, hogy nagyon személyes, és nagyon kényes témára kérdeztem, amely sok esetben a családi/párkapcsolati kudarcainkat is érinti. Ilyesmiről az ember nemhogy nem szívesen vall, de ha lehet, messze el is kerüli a témát. Pedig megannyi tapasztalat támasztja alá, hogy sokszor már az is elindíthat egy problémából történő elmozdulást, ha beszélünk róla egy kívülállóval, vagy pont sorstárssal. Megváltozhat a szemléletmódunk, elkezdhetünk másképp tekinteni a problémára, és így jobb válaszokat adni a bennünket foglalkoztató kérdésekre.

2., A „mozaikcsalád” kifejezés elég vegyes reakciókat váltott ki, mégis a legtöbb arra a vágyra vonatkozik, hogy szeretnénk magunkat egy egységes, szeretetkapcsolatokon alapuló családként látni. Ami persze nehéz mutatvány ebben a formációban. 

3. Érdekes volt látni a férfiak és nők eltérő hozzáállását a meglévő problémákhoz. Mondhatni, tipikus, hogy a férfiak nem nagyon beszélnek nehézségekről, mintha nem is léteznének problémák. Persze amikor a jövővel kapcsolatban merül fel a kérdés, már más a helyzet. A nők ehhez képest – helyesen, nem magukban elnyomva – szóvá tették, hogy mind az exekkel, mind a családhoz tartozó gyerekekkel kapcsolatban vannak nehézségeik.

4., Amikor a jövőbeli félelmekre kérdeztünk rá, kiderült, a legerősebb aggodalom a kirekesztettség mellett az új család okozta bonyodalmakkal kapcsolatos tehetetlenségérzettel függ össze. Attól félünk leginkább, hogy képtelenek leszünk hosszú távon jól menedzselni mozaikcsaládunkat, elsimítani a gyerekekkel kapcsolatos feszültségeket, s megőrizni a párkapcsolati összhangot.

5., Érthető, hogy mindezek miatt legfőbb vágyunk a nyugalom, és az egység megtapasztalása.

Bár a felmérésben nagyon kevesen vettek részt, mégis jól kirajzolódnak a mozaikcsaládokban tapasztalható legáltalánosabb nehézségek, félelmek és vágyak. Ahhoz, hogy ezek ne elmélyüljenek, hanem inkább a kívánt cél irányába elmozduljanak, az első, hogy szembenézünk velük, és a társunkkal elkezdünk róluk komolyan beszélgetni. Sajnos sok esetben félünk ezektől a beszélgetésektől, a konfrontációtól, és inkább a szőnyeg alá seperjük a problémáinkat. 

Érdemes úgy hozzáállni a nehezebb témákhoz, hogy tisztázzuk: nem a „győzelemre” hajtunk, nem arra, hogy „ledaráljuk” a másikat, mert azt gondoljuk, valamit ő csinál rosszul, hanem a célunk az: LEGYEN BÉKESSÉG ÉS ÖSSZETARTÁS a családban! És ennek érdekében gondoljuk végig:

1., az, ahogy eddig csináltuk, milyen eredményeket hozott,

2., s amivel elégedetlenek vagyunk, hogy csinálhatnánk másképp.

Vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljunk meg annak a szemszögéből tekinteni a problémánkra, aki azt véleményünk szerint okozza. Ha ugyanis arra várunk, hogy mindig más változzon, s mi semmit nem alakítunk a saját hozzáállásunkon, ugyan mitől tudna változni a helyzet?? A szemléletváltás és nyitottság csodákra képes!

Ha pedig nehezen jönne a csoda (mozaikcsaládban ez nem ritka), célszerű segítséget kérni a nehézségek megoldásához. Ajánlom a blogon található konzultációs lehetőséget, keress bizalommal!

ÚJRAKEZDENI ÉR!!!