23. És MIT kéne másképp csinálni???

Merthogy az előző bejegyzésnél az volt a (költői) kérdés, hogy LEHET-E másképp. Na de mit? És közben talán észrevettétek, hogy kicsit bővült a blog, kapott még pár gombot a fejléc, amit lehet majd töltögetni (mármint fel). Az egyiket a bloggeres statisztika szerint jóval többen nézegetik, mint a többit – kitaláljátok, melyiket?

Ez mind megtörtént... 

Vagyis beigazolódott itt is,  hogy más történetét, aki hasonló cipőben jár, szívesebben olvassuk. És ezzel valószínűleg mindannyian így vagyunk. Ezért a sok-sok bátorítás, kérés, hogy nyíljatok meg, mondjátok el, nálatok mi a helyzet, mi okoz gondot, örömet, egyáltalán hogyan alakulnak a hétköznapok a mozaikcsaládban.

Miért van erre szükség? Hát hogy lássuk, MI MINDENT kéne másképp csinálni. Ha nem fogalmazzuk meg, legalább nem írjuk körül a nehézségeket, hogy is lehetne azokon túllépni! A majd valahogy lesz kevés egy ilyen családi formációban, sokszor taktikai lépésekre, stratégiára van szükség ahhoz, hogy megelőzzünk vagy épp elsimítsunk valamit.

Nem okoz-e gondot pl.:

- úgy bekerülni egy egyszülős családba, hogy én magam nem vagyok szülő, ugyanakkor érzékelek ezzel kapcsolatos elvárásokat

- vagy pont hogy van már gyerekem, akár több is, de ők nem élnek velem, hiányoznak, miközben a párom gyereke halálra idegesít

- vagy a párom gyereke tündéri, édes, bírjuk egymást, de a párom exe nem hagyja, hogy afféle pótszülői szerepben részt vegyek a nevelésében

- vagy épp elvárja (az ex, de akár maga a párom is) hogy anyagilag lehetőleg egyformán adjam meg, amit lehet a nevelt és a saját gyerekemnek is

- hogy nem engedi, hogy a gyerek otthon érezze magát nálunk a láthatások idején

- hogy az exed akadályozza a láthatást, keresztbe tesz a programjaitoknak, a gyereked ellened és/vagy új családod ellen hangolja

- hogy versengést csinál az ajándékozásokból, amit a gyerekek rendesen ki is használnak

- hogy különböznek a nevelési elveitek nemcsak az ex-szel, de új pároddal is

- hogy közös nevezőre kellene jönni az óvodai-iskolai szünetek elosztásában, akárcsak a velük járó pluszköltségek vállalásában is

- hogy "a te gyereked és az én gyerekem veri a mi gyerekünket" – vagyis túl sok a konfliktus a mozaikgyerkőcök között, ami szinte ellehetetleníti a közös időtöltést

- hogy megőrülsz attól, hogy már megint keresztbe tett valamelyik mozaiktag/ex a hetek óta leszervezett programotoknak

.....................................


Tudtok még ilyet? Mert ezeket lenne jó összegyűjteni, a fenti felsorolás csak egy kis ízelítő, hogy mi minden lehet tárgya a leveleiteknek. Aztán biztos lesz egy ellenlista is a sok-sok pozitív hozadékról, sikerekről, de előbb legyen egy kis kihívás 😉

Várom történeteiket, vagy akár a fentihez hasonlóan szűkszavú-tömör problémafelvetéseiteket a listához!

6. Miért szól az egyszülőknek is?

Kicsit visszakanyarodnék az elejére, hogy elidőzzünk annál a kérdésnél, hogy miért is szólhat ez a blog egyszerre az egyedülálló szülőknek és a már újra családban élőknek.

A legtöbb esetben elmondható, hogy a mozaikcsaládosok párjának legalább egyike bizonyos ideig egyedülálló szülőként élt ((nekem speciel mindössze egyetlen személyes ismerősöm van, ahol az apa elköltözését követően szinte azonnal lett új párja anyának, persze az összeköltözés azért kicsit lassabban ment)). Így megtapasztalhatta a válás utáni életmód és -ritmusváltás minden izgalmát és ne tagadjuk: nehézségét, újragondolhatta a gyereknevelésről alkotott eddigi képzeteit, alkalmazkodva a gyerek új, vándor életmódjának velejáróihoz és a családi-rokoni kapcsolatok némi átszíneződéséhez.

Kitalálhatta, hogy az új anyagi körülmények között hogyan lehet a legjobban kijönni, felfedezte az eddig a felszín alatt huncutul megbúvó erőforrásait, amelyek révén másodállást, pluszmunkákat vállalhat, s kifizetheti azokat az iskolai ( + szakköri, vakációzós, gyerekzsúros etc.) pluszköltségeket, amelyekre a tartásdíjból már nem futja. 

Aztán – amennyiben kifejezetten nem zárkózik el tőle –, szerencsés esetben jön az új szerelem. S vele együtt az újabb életforma, de még akár újabb játékosok is a partneren kívül, talán nem is egy :)  Az még hagyján, hogy az elején csak hébe-hóba találkozgatnak, gyerekek nélkül, de eljön az az idő, amikor óhatatlanul fejest kell ugrani a mélyvízbe – s ez jó, ha nem éri teljesen felkészületlenül az ember lányát-fiát.

 Nem lenne rossz például többet tudni arról, hogy a megismerkedést követően körülbelül mikorra érdemes időzíteni a találkozást a gyerek(ek)kel, s hogy annak van-e optimális koreográfiája. Ha megtörtént a találkozó, s mindenki ép bőrrel megúszta, meg még a következő jó párat is, és néhány hónap múlva már esetleg az összeköltözés is felmerül, azt hogy lehet úgy megoldani, hogy lehetőleg már az elején elkerüljünk néhány lehetséges későbbi konfliktusforrást (magánszféra, közös tér vagy pl. az egyéni holmik helye a ritkán jövők számára stb.). Hogyan viszonyuljunk a közös időtöltések kiadásaihoz? Ki mit fizet, kinek, ha nem, miért nem.... Vááááá, nagyon cikis-kínos helyzetek elsőre, amelyek rendszerint (és törvényszerűen, talán) totálisan mások, mint az eredeti családban voltak. Régi és új rokonság, ünnepek, láthatások.... hm, hm...
Fel lehet ezekre is készülni!

Aztán: a szerelem. Az ideje, helye, a hogyanja... Újra felmerül a kérdés: nálam vagy nálad? Nálunk,  de mikor a gyerek már alszik vagy a másik szülőnél van. Semmi sem egyszerű. Féltékeny vagy? A gyerekre? Hülye vagy? Az exre? Na ne már...! Ja, hogy akkor miért sms-ezünk, csetelünk, telefonálunk éjjel tízkor?

Stb., stb...


Fel lehet készülni.

Hányszor hallani ilyesmit: ha én ezt tudtam, volna, ha ezt nekem elmondta volna valaki korábban, stb., mennyi mindent megelőzhettünk volna, mennyire másképp alakulhattak volna a dolgok...

Hát tényleg! És mennyire jó, hogy ma már nemcsak pszichológushoz, lelkészhez stb. fordulhatunk és/vagy könyvet vehetünk (pl. Fischer Eszter: Modern mostohák, a páromnak gyereke van című, ez idáig egyetlen magyar nyelvű, mozaikcsaládoknak szóló művét, amelyről a későbbiekben még lesz szó 2021. évi update: azóta már van más olvasnivaló is magyarul, lásd a Látni, olvasni érdemes fület), hanem emellett vannak virtuális közösségek is, ahol hús-vér sorstársak osztják meg élettapasztalataikat, dilemmáikat, félelmeiket, de sikereiket is, s kapnak ugyanebben a közösségben megértést, empátiát, és még akár működőképes tanácsokat is. Sőt, nem egy ilyen közösség tagjai (apraja-nagyja) a monitorok mögül felállva időnként találkoznak is egymással.

Drága Olvasó! Ez a blog neked is szól, ha te is egyedülálló szülő vagy, esetleg már épp a mozaikcsalád formabontó formációja felé lépdegélsz – vagy ha a közeledben él(nek) ilyen bátor teremtmény(ek), akiknek kívülről talán sokszor kusza, vándormadár életét nem lenne rossz kicsit jobban megérteni...

Legyél te is tagja ennek a közösségnek: olvasóként vagy hozzászólóként, aki szintén fontosnak tartja megosztatni a tapasztalatait, hogy minél jobban megismerjük egymást, és a legjobb limonádét keverjük ki a rendelkezésünkre álló citromból (a'la Nagy Anna)!

Oszd meg, kérlek azokkal, akik számára mindez érdekes lehet!

Köszönettel!!

:)

4. Megosztani és tanulni

Minap, ahogy utaztam a villamoson, egy megálló erejéig akaratlanul fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek.

Harmincas nő édesanyjának panaszkodik. Egyértelműen mozaikos történet, melynek a rövid beszélgetésidő ellenére két ága is kibontakozott:

1., a mostohagyerek, vagy ahogy nekem szimpatikusabb: a mozaikgyerek hazalátogatásaival adódó problémák. Kb. negyedévente érkezik hozzájuk párja gyereke, s akkor párja "egy nap alatt meg akarja váltani a világot". "Egy kamasz gyerekkel amúgy is egy csomó gond van, nem még a mostohagyerekkel...!" – így a nő. Nem derültek ki a részletek, de arról lehetett szó, hogy a ritka látogatások miatt kevésbé van hatása az apának gyereke nevelésére, s így valószínűleg nehezebben találják meg a hangot, másrészt talán elégedetlen a gyerek édesanyjának nevelésével is. Erre abból is lehet következtetni, hogy:

2. a nő szinte magából kikelve bírálja párját, aki állítása szerint durván kritizálja volt feleségét. A nő nem érti, miért van az, hogy az emberek több évnyi, évtizednyi együttélés után képesek kígyót-békát kiabálni egymásra, mintha nem is az ő választottjuk lett volna valaha...

Számomra nagyon megerősítő volt ez a rövid, illetlen belecsöppenés mások magánéletébe. 

Abban erősített meg, mennyire fontos lenne, hogy sajátos helyzetben lévő férfiak-nők, például válás után egyedülállóként vagy mozaikcsaládot "foltozgatóként" találjanak hasonló szituációban lévő társakat, akikkel megbeszélhetik sokszor közös problémáikat, helyzeteiket. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy gondja egyedül a sajátja, megoldani is csak ő tudhatja, s ehhez nincs szüksége másokra.

Sokan szégyellik is a családi zűröket, pedig pont ez az a terep, ahol szinte kivétel nélkül rendszeresen padlót fogunk – vagy azért, mert annyira jó dolgunk volt gyerekként, hogy családunkban idilli mintát sajátítottunk el, ami működésképtelen a mai világban (ez elég valószerűtlen, lássuk be), vagy mert pont hogy túl sok gondunk volt a szüleinkkel, amit aztán görcsösen meg akarunk javítani a saját családunkban, csak hát az nem megy olyan könnyen, mint képzelnénk. Jó, jó, ezek szélsőségek, valóban, és ha szociológiailag-pszichológiailag megvizsgálnánk a válások okait, akkor láthatnánk, hogy ennél nyilvánvalóan jóval összetettebb a kérdés. De szerintem azzal nem túlzok, hogy senkinek sem könnyű kialakítani a maga jól működő családját, ahol "anya, apa, gyerekek, csupa szív, szeretet", ahogy dr. Szabó-Tóth Kinga, a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének igazgatója mondta egy interjúban, tervezett kutatása kapcsán.

Rengeteget számít, hogy nyitottak vagyunk-e a gondjaink feltárására, megbeszélésére, nem utolsó sorban, akarunk-e tanulni, akarjuk-e jobban csinálni, ami ugye, munkával jár.

Sorstársakkal beszélgetve például megnyugodhatnánk, hogy válás után nem csak nekünk okoz nehézséget a gyerekünkkel (vagy új párunk gyerekével) való jó kapcsolat kialakítása, ami alatt a kényeztetés- és játszmamentes kapcsolatot értem, s amelyben a gyerek nem lesz a szülők postagalambja, netán pingponglabdája. Elég gyakori jelenség, hogy a szülők amolyan eszközként használják gyereküket volt házastársuk ellen, a legkülönfélébb taktikákkal keresztbe téve egymásnak, nem törődve a gyerek érzéseivel. Vagy épp túlkompenzálás történik, tehát bűntudattól vezérelve ajnározzák a gyereket, s egymást túllicitálva vesznek meg neki mindenféle szükségtelen, ám lehetőleg drága holmit, "hadd lássa a gyerek, ki törődik vele jobban..." Amit persze az élelmesebb gyerekek jól ki is használnak, nemegyszer kijátszva egymás ellen a szülőket. Az olvasók körében is biztosan van néhány saját élmény a témában... Megosztva ezeket talán tippeket is kaphatnánk olyan helyzetekre, amelyeket mások már megéltek és megértettek.

Persze nem lehet általánosítani, sőt, van, ahol a nehéz körülmények miatt nemhogy túlkompenzálás merül fel, hanem kemény nélkülözés, és esetleg a volt házastárs teljes eltűnése miatt a hatalmi harcok sem kapnak szárnyra feltétlenül. Ebben az esetben is meg vannak a veszélyei, hogy "félremenjenek a dolgok", de hát egy hagyományos családban, két szülővel sem működik mindig minden tökéletesen, ugye. /Az egyszülős családokról, arról, hogy miként lehet a legjobbat kihozni ebből a formációból, alig egy éve jelent meg egy átfogó könyv, Nagy Anna tollából: Egyedülálló Szülők Könyve/

A lényeg, hogy nem egyedi esetekről van szó, mégis olyanokról, amelyek letörhetik az embert, elvehetik a kedvét a családozástól, s félbeszakadhat valami, ami valójában úgy igazán még el sem kezdődött. Statisztikák szerint jóval nagyobb az esélye a fölbomlásra egy mozaikcsaládnak, mint egy hagyományosnak – azonban igyekezhetünk, hogy legalábbis a mi családunk ne gyarapítsa ezt az arányt!

Ha kicsit jobban értenénk a gyerekeink viselkedésének lélektani hátterét, ha nem tekintenénk a volt házastársunkra ellenségként, mintha soha semmi közünk nem lett volna az ő értékrendjéhez, szemléletmódjához, s ha nyitottak tudnánk lenni az együttműködésre a személyes ellentétek ellenére is, akkor mindenki egy kicsit jobban érezhetné magát...

Bréking: erre a jó kis cikkre ma bukkantam, egy nappal a poszt közlése után, és felcsillant a szemem: nahát, nagyon hasonlót szeretnénk... Felhívás gyermekes, elvált anyukákhoz