A kérdés talán érthetetlen így, első olvasatra. Az előző blogban például el is hangzott, hogy sem nem muszáj szeretni, sem elvárni nem lehet.
De ha annyira jó fej a gyerek, hogy szívem szerint szeretném? Csak van nekem is gyerkőcöm, akit nem akarok megbántani ezzel...
Lehet-e nem kivételezni a sajáttal ilyen helyzetben? Lehet-e, nem megkülönböztetni mégis valamennyire, hogy érezze, neki biztos a helye a szívünkben, bármennyire kedvesek is vagyunk a moziktesójával?
Főleg a mozaikosodás kezdeti, idealizált fantáziavilágában fordulhat elő könnyen, hogy meg akarjuk mutatni párunknak, mennyire lelkesek, elfogadóak vagyunk, és ha szerencsénk van a gyerek természetével, tényleg nem is esik nehezünkre megszeretni őt, még ha nincs is vérségi kötelék közöttünk. Nekünk fel sem tűnik, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mintha hirtelen több gyerekünk lenne: ugyanúgy próbálunk gondoskodni róla, kedveskedni vele, érdeklődni felőle, segíteni neki stb., s észre sem vesszük, hogy mindeközben saját csemeténk árgus szemmel figyeli, mi történik körülötte, hogy fosztják meg eddigi kiváltságos helyzetétől, egyeduralkodó pozíciójától szülője szívében.
Belegondolhatunk ebbe, s átérezhetjük, hogy ezt megélni nem is olyan könnyű. És ha csalódottságának hangot ad ilyenkor gyermekünk (jó esetben, mert általában inkább csak a megváltozott viselkedéséből, egyre nehezebben tolerálható reakcióiból következtethetünk erre), nem tud vigasz lenni számára, hogy ő is megkap mindent ugyanúgy, mint eddig, a szeretetünk osztható, nem kifosztható egy rivális által. Ahhoz, hogy ezt megértse, időre és ezzel együtt bizonyosságra van szüksége, amit türelemmel kell viselnünk és kivárnunk.
Finomhangolás. Ez lehet az a mód, amivel meg lehet könnyíteni ezt a folyamatot. Vagyis a teljes egyenlő bánásmód helyett egy kicsit mégiscsak éreztetni vele, hogy ő elsőbb helyen van a másikhoz képest. Ugyanakkor a "másiknak" is kijár az odafigyelésből, törődésből, tudnia kell, hogy az "egyeduralom" véget ért, más lesz a fontossági sorrend, új szereplők s ezzel új szerepek és elvárások is lettek, ezzel együtt az elfogadás és megosztás tere is kitágul.
Fontos, hogy képzelt, elvárt vagy valóságosan megélt szülői szerepünket nevelt gyerekeink felé úgy éljük meg, hogy mindeközben óva védjük lojalitásunkat is sajátunkhoz. Nem mellesleg a mozaiktestvérek közötti jó kapcsolatot is csak így tudjuk kialakítani és megőrizni.
Van-e erről tapasztalatotok? Osszátok meg!
