44. A nagyfiúk nem sírnak

A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet osztom meg, mert az most jobban megérintett.

Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte, hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta, gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊

Aztán nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének. 

 

Hogyan? Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?

Annyit mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.

Szerencsére a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel baj. 

Az anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.

Aki mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk. 

Engedjük meg nekik, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.

Nem kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes felnőttekké váljanak.

21. Karácsony, ahogy a nő látja, és ahogy a férfi

... és ahogy a mentálhigiénés szakember, a stand up-os Pál Feri.

Persze, nem kabarészámról van szó, ez még nem a szilveszteri műsorajánló, de aki hallotta már a nagyszerű előadót (egyébként katolikus papot), aki az embert legmélyebben érintő lelki folyamatokról, kapcsolati konfliktusokról stb., stb. szinte showmanként tart előadásokat, az nem érti félre a szándékosan komolytalan felütést.

Karácsony közeledtével talán nem én vagyok az egyedüli, aki úgy látja, mintha az emberek a csendes adventi várakozást sóvárogva mégis idegesen, kapkodva szerveznek-terveznek, rendelnek-vesznek (veszekednek), s pont a hangoztatott-vágyott nyugi kerül szinte elérhetetlen messzeségbe. 

Hogy éljük meg mindezt mi, nők? S hogy a férfiak? Tudnánk mesélni, biztos, mindenkinek van idevágó története, de most hadd ajánljam szeretettel Pál Feri idevágó gondolatait, alig nyolc percben:

https://www.youtube.com/watch?v=ib4Bjwmg4IM

A videó elég hamar ér véget, befejezetlennek tűnik, de ha nem vágták volna ki a nagy előadásból, akkor nem tudtak volna belőle ilyen remek kis karácsonyi blokkot szerkeszteni 😊

Viszont akit érdekel, annak jó szívvel ajánlok egy másikat, ami ha nem is a folytatása, de alapvetően a férfi-nő közti különbségeket járja körbe hasonlóan szórakoztató, egyben elgondolkodtató módon:

https://www.youtube.com/watch?v=-8cDOU-w7xM&t=19s

Talán így, az ünnepek alatt több időnk lesz ilyesmiken elmélkedni, kicsit azon tűnődni, hol is csúsznak el köztünk időnként a dolgok, mit és miért nem értünk a másikban. Talán még arra is jó lehet, hogy észrevegyük, az a sok minden, amin megbántódunk, nem szeretetlenségből fakad, hanem valami egészen más okból, amiről nem is mi tehetünk, sőt, talán igazából szerelmünk sem. 

Legyen laza, görcsök nélküli, nem szorongó, nem feszültségekkel teli, egymásra figyelő, magunkra is figyelő, egymásnak segítő, magunkat sem elhanyagoló további karácsonyvárásotok! 

A padlón úgyis rögtön felmosás után csöppen el valami, a hasunk úgysem marad üresen, és a mosogatnivalót sem lopja el senki, megvár. 

Adjatok időt egymásnak, gyerekeiteknek magatokból!

3. Meglepetések, határ(talanság)ok, korlát(oltság)ok

Hű, ez a cím talán merész így, első olvasatra. 

A meglepetés még csak érthető - hiszen aligha unalmas, egyhangú egy olyan család, ahol szinte hétről hétre más "szereplők" ülik körül a vacsoraasztalt. Már ha egyáltalán körülülik, nem pedig mindenki a maga szokásrendszere szerint intézi az esti rituálét, fittyet hányva a mozaikmami (-papi) családegyesítő törekvéseire.

De ha már itt tartunk, ez jó példa lehet a másik két címfogalom magyarázatára is.

Egy mozaikszülő számára általában nagy kihívás megteremteni azt az elképzelt idillt, amit saját eredeti családja, szocializációja formált benne, s amit első házassága kudarca miatt az újdonsült mozaikcsaládjában is szeretne megvalósítani. Itt nyer értelmet a határ és korlát fogalma, amely minta, utánzás és esetleg konvenciók, elvárások hosszú év(tized)ek alatt kialakult konstrukciója, s amely megakadályozza a szülőt, hogy rugalmasan közeledjen az új családtagokhoz és az ő hozott mintáikhoz. 

Vagyis jól megsértődik, ha például a mozaikgyerek úgy dönt, nem akar egy asztalhoz ülni anyu/apu friss szerelmével, holott a közös étkezések, ugye, igazán jó hatással vannak a gyerek lelkére, sőt az egész családi közösségre...

Aha, na persze. Csak nem azok, amik durrbele módon, atomcsapásszerűen érik a gyereket, aki nem olyan rég még a másik szülője jelenlétét/hangját/nevetését/ölelését élvezte. 

S a határok, korlátok a jó szándékú szülőt a párjához sem engedik aznap már közel, még rendesen össze is veszik vele, mert azt gondolja, ő tehet róla, hogy ilyen a gyereke, az ő nevelése, vagy ha nem az övé, hát az exé... 

De a mozaikcsalád azért olyan csodálatos képződmény, mert benne élve idővel az ember, a mozaikszülő ráébred, hogy ha nem is mind, de sok-sok konfliktusa, kudarca valójában saját határaiból, korlátaiból fakad, amelyek nem is annyira merevek, mint amilyennek elsőre tűnnek. Kiderül, tud ő határTALANul jó fej is lenni. Túl tud lépni eredeti elképzelései határvonalain, így közelebb kerülve új családtagjaihoz, mellyel nem mellékesen párja kötődését is megerősíti.

A korlátoltság tehát a címben egyáltalán nem degradáló minőségű, még ha negatív felhangok is társulnak hozzá, mivel az elején általában természetes és törvényszerű módon gondolja a pár egyik tagja a másikról - két szerelmes pillantás között villámokat szórva -, hogy konfliktusaik a másik korlátoltságából fakadnak, aki nem képes megérteni, ráhangolódni az új helyzetre, amelyben persze az ő csemetéje is hunyó lehet adott esetben. 

A kifejezés csak akkor állandósul ebben a pejoratív jelentéstartalomban, amikor kézzel-lábbal kitartunk eredeti elképzelésünk mellett, nem törődve azzal a napnál világosabb ténnyel, hogy most egészen más kávéházban ülünk, más figurák kerültek mellénk a sakktáblán, s ők nem ellenkező színűek.

S ez a lényeg: nem baj, ha az elején azt gondoljuk, ez így nem fog menni, ez egy őrültek háza, ez maga a káosz,  nem kérünk több meglepetést (jót sem), mert ha eléggé szeretjük egymást, akkor ez EL FOG MÚLNI. Tényleg. 

Persze nem teljesen magától. Többek között erről fog szólni ez a blog. 

Ja, és a sok jó, amiket az előző bejegyzésben belengettem? Az is lesz, csak most elkapott a határtalanság... :)