A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.
Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden
ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a
legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük
vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget
egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva,
hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent
megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk
ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk
felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.
Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli, ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…
De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat
egységesen működő szülőknek?
Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben,
megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.
Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk
kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben.
Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért
bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák
el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?
A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).
Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk
megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire
lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az
eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából,
befektetésből származnak…
A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést
jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami
gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda
tudunk állni.
