96. Február, Valentin, meg minden

 Alcím: A csokoládén túl.

 Február a szerelmesek napjának, a házasság hetének, és ezzel a párkapcsolati elköteleződésnek is a hónapja. (Az megvan, hogy a január meg a válásoké? Micsoda kontraszt...)

 Mi kell ahhoz, hogy a szerelem tartós, kölcsönösen kielégítő szövetséggé alakuljon? Hogy az élet adta kihívások, természetes vagy váratlan krízisek nyomása alatt is biztonságban érezzük magunkat a társunk mellett? Felismerjük és használjuk-e az erőforrásinkat, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk? 

Bizony, a Valentin napi csokoládén vagy piros plüssszívecskéken túl. Mit teszel?

Csak, hogy ne álljunk meg 14-nél. Hogyan tovább?

 15-én még az új plüssel alszom, 16-án még vágok a rózsa szárából, hogy tovább tartson, 17-én még tart a csoki, 18-án...?

 Kedvesen megöleled őt 19-én is? Rámosolyogsz mindenféle számítás nélkül, még akár rá is csapsz pajkosan a fenekére?

 Vagy a következő hét keddjén mindenféle előzmény nélkül megkérdezed, megmasszírozd-e a vállát, jól esne-e neki csak úgy?

 Sőt, akár szerdán vagy csütörtökön, amikor már eléggé telítődik a héttel, átöleled hátulról, és csak lélegeztek, együtt?

 És félreteszed a fáradtságod, és megkérdezed, nem ültök le csak úgy, egy kis gyertyafénynél (nem a mobilénál) beszélgetni...? Elmondaná ő, aztán elmondanád te, és csak hallgatnátok a másikat, megoldáskeresés nélkül...

 Aztán jöhet a filmezés, a séta a ház körül vagy a természetben, és jöhet a minden, ami belefér... Minden nap valami kicsi, valami nagy, valami édes, valami személyes...

 Te mit teszel? Ti mit tesztek?

95. A tekintélyről, röviden

Fogadd el, szeresd, tiszteld a mostohaapádat/mostohaanyádat! – kéred a gyerekedtől.

Vagy: Miért nincs tekintélyem a gyereked előtt, miközben én főzök rátok/fizetem a háztartás nagy részét? – kérdi a párod.

Mindegy, ki mondja, a lényeg ugyanaz.

Ezekben a kér(d)ésekben elvárások fogalmazódnak meg a gyerek felé, egy olyan kapcsolati folyamat relációjában, amelyben figyelmen kívül hagyjuk a dolog érzelmi, lelki mozgatórugóit, és csak a kézzel fogható realitásokra koncentrálunk, azokra is leginkább egyoldalúan (mi mit tettünk az asztalra, szó szerint).

Gondolj csak bele: melyik tanárodat tudtad mélyen tisztelni és szeretni gyerekként:

- aki szakszerűen átadta neked az ismereteket, majd a lényegre szorítkozva visszakérte, vagyis jó oktató volt, elvégezte a feladatát;

- vagy azt, amelyik a tananyagon kívül mást is adott: téged érdeklő, életből vett példákat, néha kis bepillantást a saját életébe, tanulságos tapasztalataiba; vagy akár arra is kíváncsi volt időnként, Te személyesen hogy vagy, mi érdekel, egyáltalán: mi van veled? Vagyis jó pedagógus volt. Nem tananyagot tanított, hanem Téged.

Érted a különbséget?