84. Mit tanítunk a gyereknek a viselkedésünkkel? 4 példasztori az életből

 Ülök az autóban, megyek a gyerekért, aki a kéthetes cserkésztábort szakította meg egy koncertért, mindeközben a szeretetnyelvekről hallgatok egy előadást. A Róbert Károly körúton pirosnál állok, a Covid-oltóhely magasságában, és a szeretet kifejezésének lehetséges módjai kúsznak a fülembe, de fejemet oldalra fordítva egy jeleneten akad meg a szemem. Egy ötfős család várakozik sorára az őrrel védett bejárat előtt: nagyon fiatal, alig huszonéves apa, a felesége (feltehetően), és két kamaszkorú lány, meg egy karonülő kicsi az egyikük kezében. Nem hiszem, hogy ők egy ugyanazon család tagjai, de egész biztos, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze őket. A férfi telefonál, és közben a feleségének tűnő nővel is indulatosan, számonkérően gesztikulálva kiabál, majd ad neki két pofont egymás után, majd mikor a nő reagálhatna, arrébb lépve tovább telefonál. A következő pillanatban odalép a kamaszlány kezében szemlélődő kisgyerekhez, és megborzolja a buksiját. A két kamaszlány rá se néz, szenvtelenül bámulnak a forgalom irányába. Hallom közben az előadó hangját, ahogy arról beszél, az esetek többségében különböző módon van szükségünk a szeretet kifejezésére, nem ugyanabból érezzük, hogy fontosak vagyunk. A nő néz a férfi után, nem tudja, mit lépjen, majd újra visszamegy hozzá a férfi, megint magyaráz neki, de most a nő is válaszol, majd ellöki a férfit. Közben zöld lett, lassan elindulok, de még annyit elcsípek, hogy a biztonsági őr a fejével a nemtetszését fejezi ki viselkedésükért, és mond is nekik valamit, bizonyára a rend érdekében.

 

Az előadás ott tart, hogy olyan apró gesztsokkal is kifejezhetjük egymás iránti figyelmességünket, például mikor mondjuk a boltban járva egy Túrórudit bedobunk szerettünk számára a kosárba, étcsokisat, cukormenteset, amit úgy szeret. Máris eszembe jut, hogy az út előtt én is bedobtam egy Túrórudit lányom számára, és megveregettem a vállamat, hogy ez milyen jó ötlet volt, bár hezitáltam előtte, hogy tényleg kell-e, hiszen hamarosan otthon bármi mást is ehet. (Jó ötlet volt, örült neki.) És rögtön az is eszembe jutott, hogy ezt a Túrórudit nem is én vettem valójában, hanem a mozaiktesója hozta, pár csomagnyit az egész családnak, és a hűtőben kedves üzenettel kínálta (lásd a mellékelt fotón). Ez meg nekünk esett jól, hogy gondol ránk is a húszéves. És utána az is eszembe jutott, hogy az ő üzenetére én is válaszoltam, ott a hűtőben egy rövid „Köszi” és szívecske felirattal, hogy lássa, értékelem ezt a gesztust, és akkor már a négyéves kistesó is oda akart firkantani valamit, de ő már csak a nevét tudta odabiggyeszteni. Hát, így ér körbe a sztori.

 

De nem tudom itt befejezni, mert annyi más gondolatot is elindít bennem. Egyrészt, a pirosnál várakozva megfigyelt család kapcsán két másik nagyon friss sztori is bevillant. Az egyiknek szintén én voltam a szemtanúja az egyik játszótéren. Az anya próbálta odahívni magához a gyerekét, aki nem akart menni, így a nyomaték kedvéért azt mondta neki, hogy „Gyere ide, vagy eltöröm a lábad!” Erre kaptam föl a fejem. Egy egyébként kellemes, nyári vasárnap délutáni játszóterezésen. A gyereket nem hallottam, de a következő édesanyai mondat az volt, hogy „Te velem így nem beszélhetsz, hallod? Velem szépen beszélj!!” Mindezt kellő hangerővel persze. Azon töprengtem, vajon honnan is kellene megtanulnia ennek a gyereknek a helyes hangnemet, kommunikációt, viselkedést, ha nem lát rá hiteles mintát…? Sajnáltam őt, de az anyát is, hiszen ő sem kaphatott erre vonatkozóan jó példát.

 Majd pár napja a férjem mesélte, hogy bevásárlás közben arra lett figyelmes, hogy a bolti eladó szóváltásba került az egyik vásárlóval, egy két gyerekkel logisztikázó anyával. Megkérte, hogy vegye meg azt a pékárut, amit a kisgyerkőc láthatóan megnyalogatott, majd visszatett a polcra. Reakció? Anya elkezdte a kb. 3 éves kisgyereket „nevelni”: „Hallottad? Nem szabad ilyet csinálni, megmondta a bácsi! Ha mégegyszer meglátom, hogy benyúlsz, olyan hatalmas pofont adok…!!” Majd miután egyéb nem történt, az eladó megkérte mégegyszer, hogy tegye a kosarába az említett péksütit. Erre az volt a válasza, hogy nincs szabad keze, mert az egyikben a kosár van, a másikban a gyerek, de amint tudja, megoldja. Na, nem kell ezt jobban ecsetelni, szerintem, így is érzékelhető a „nevelési stílus” sajátossága.

 És még egy rövid eset, szintén a férjemtől, az egyik nyári játszóterezésükről Micivel. Kisunokájára vigyázott a nagypapa, aki dühösen kiabálva tiltotta el a gyereket a homokozó melletti vízcsaptól, nehogy összesározza magát. Kérdés, hogy miért is baj, ha nyáron vizes lesz a gyerkőc, és meglátszik rajta (az egyébként könnyedén eltávolítható) játék nyoma…?

 Nem az ítélkezés a célja ezeknek a sztoriknak a megosztása, hanem a figyelemfelhívás. Hiszen én sem vagyok mintaszülő, én is követtem és követek el hibákat bőven, de ezek a látványos esetek mindig ráébresztenek, hogy a saját reakcióinkkal, hozzáállásunkkal mi mindenről adunk mintát az épp fejlődő személyiségeknek:

-        mintát az indulat(nem)kezelésről;

-        az egymásra figyelő, egymást emberszámba vevő kommunikációról;

-        a tiltás értelm(etlenség)éről (ha nem veszélyeztető viselkedésnek szól);

-        a felelősség hárításáról (nem azt magyarázom el, hogy miért ne csináljon ezt vagy azt, hanem külső okokra vagy még arra sem hivatkozom);

-        egyik pillanatban ütök, másikban simogatok…

Mit tanul meg így a gyerek a helyes viselkedésről, a jó és rossz elkülönítéséről, de főként a bizalomról, empátiáról, elfogadásról, megértésről (a szeretet kifejezéséről?), ha ennyire esetleges és kiszámíthatatlan, amit tapasztal?? Hát, erről szól a kötődéselmélet, ezért is jellemző hazánkban a bizonytalan kötődés (vizsgálatok alapján a népesség 70%-a ide sorolható), aminek részletei túlmutatnak ezen a blogposzton, de számtalan cikket lehet róla találni az interneten.

Ahhoz, hogy a gyerekünk az elvárt viselkedést hozza, nekünk kell jó mintával szolgálni, és ez a születése utáni első perctől így van:

-        ahogy szeretjük őt,

-        ahogy meghalljuk, mit szeretne, és arra hogy reagálunk,

-        ahogy egymást is szeretjük a párunkkal,

-        nem utolsó sorban ahogy egymással és a többi emberrel is kommunikálunk…

 

 

 

70. Mozaikcsaládban az élet… és az újrakezdés ideje

Mindennek megvan az ideje - mondja a bölcs prédikátor is a Bibliában. Hát pont az újrakezdésnek ne lenne? De miért olyan fontos, hogy kivárjuk?

Válás után jobb, ha az ember nem siet újabb kapcsolatot keresni, jó, ha adunk magunknak némi időt a regenerálódásra. Ha úgy rendesen szeretnénk kipucolni a lelkünket, legalább egy évet érdemes rászánni. Nem előírás, persze, csak tapasztalat, hogy ha ezt kihagyva mihamarabb új partner után nézünk, hogy felejtsünk, gyógyuljunk, sajnos pont a sebek tisztulását és hegesedési idejét nem vesszük számításba, ami így jóval sérülékenyebb felületet eredményez lelkünkön. Ez pedig nagyon könnyen fog újra fájdalmat okozni a legkisebb horzsolódástól.

Nemcsak magunknak, de új partnerünknek is, aki mit sem ért az olykor feltörő hirtelen érzelmi reakcióinkból. Merthogy lesznek ilyenek. Egy-egy mondat, gesztus, hanghordozás pillanatok alatt felidézhet bennünk olyan élményeket, amelyeket legszívesebben elfelejtettünk volna, mert fájdalmasak vagy dühítőek vagy sértőek, és mindezek előző párunkhoz kapcsolódnak. Csak ugye, elfelejteni nem igen lehet őket, pláne, ha nem is hagyunk rá időt. El lehet raktározni valahol az elménk hátsó sufnijában, de attól azok még ott lesznek, ugyanúgy, és jönnek, ha behívja egy némileg hasonló friss élmény.

Ezért hát érdemes időt, elmélyülést szánni arra, hogy a mögöttünk hagyott kapcsolatot jobban megértsük. Nem kell eltagadni az egykori szépségét, és szőnyeg alá seperni, de eltúlozni sem a felelősségünket a végeszakadásában. Akkor csináljuk jól, ha el tudunk odáig jutni egyszercsak, hogy már nem gyűlöljük/vádoljuk/démonizáljuk/irigyeljük az exünket, sőt – talán most nagy fölhördülést keltek –, örülni tudunk (de minimum nem bánjuk!), ha jól van, ha boldog.

Miért fontos ez? Két okból.

Egyszer azért, mert ez jelenti a régi párkapcsolatunk lezárását. Azt a fajtát, amit nem a válóper utáni végzés képvisel, hanem amit az érzelmeink képviselnek. A nyugalom, a szabadság, a megkönnyebbülés, és az újra bízni tudás. Csak így tudunk tiszta lappal kezdeni, és esélyt adni magunknak és az új herceg/nő-nek.

Másodszor: ha gyerekünk van, akkor lesz nagyobb esélyünk a nyugodt mozaikcsaládos életre, ha szülőként meg tudunk maradni partnernek az exünkkel. Ha tudunk együttműködőek lenni, ha nem kavar fel, hogy újra boldog (mással), esetleg gyermeke is születik… 

Miért? Egyrészt, hogy mintát mutassunk a gyereknek a hisztimentes, hiteles felnőtt kapcsolatokról és kommunikációról. Másrészt pedig azért, mert ha a kis drágánk megneszeli, hogy nincsenek elvarrva a szálak, ő lesz az egyik potenciális, aki közénk és új partnerünk közé állhat, és ebben még az exünk is jól meg fogja segíteni. És nem is biztos, hogy rögtön rájövünk, honnan fúj a szél, annyi mindent, mindenkit lehet hibáztatni, ha nem működik egy kapcsolat… Azért az nagy blama lenne, ha kiderülne, végeredményben mi magunk állunk saját boldogságunk útjában, nem??

Szóval, érdemes tényleg tiszta lappal indítani!

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?

59. Anyák napjára. Lehetsz-e anyja a párod gyermekének?

Lehetsz-e anyja más szülöttének? 

Kell-e, szabad-e? Igény van-e rá? 

Nem. És nincs.

Akkor hát mi lehetsz, aki gondoskodsz róla, míg az édese távol van? Ételt készítesz neki, mosol rá, takarítasz utána, gondolkodsz a gondjain, irányítod a fejlődésében, vigasztalod, mintát adsz neki így-úgy.

Ajándéka lehetsz, mint ő neked. Nem kértétek egymást, kaptátok. S mint ilyet, visszautasítani nem nagyon lehet. Mindaz, ami menet közben nyom, elkeserít, ha jól csinálod, a végén beérik. 

Nem kell nevelned. Nem kell sajátodként szeretned. 

De: szeretheted!

Növelheted.

Széppé, naggyá, aztán ereszd el!

44. A nagyfiúk nem sírnak

A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet osztom meg, mert az most jobban megérintett.

Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte, hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta, gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊

Aztán nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének. 

 

Hogyan? Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?

Annyit mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.

Szerencsére a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel baj. 

Az anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.

Aki mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk. 

Engedjük meg nekik, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.

Nem kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes felnőttekké váljanak.