69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?