76. Elköteleződés, biztonság a mozaikcsaládban: házasság, szerződés?

 Annyi mindent másképp gondolunk, ha már egyszer megégettük magunkat! Emlékszem, milyen lassan engedtem egyre közelebb második férjem, mennyire nehéz volt a félelmeimet elengednem, hogy helyet adjak a fészeknek, amiben egy új család születhet.

Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, és elhittük mindketten, hogy ez most jobb, ez most működni fog, három lányunk mellé jöhetett a negyedik, közös is. És jöhetett a házasság is.

Ennek már négy éve, de el kell mondjam, nem volt olyan meseszerű. Vagyis nem úgy volt az, ahogy a romantikus filmekben látható. Számomra az elköteleződés záloga a házasságkötés volt, és nehéz volt megértenem, hogy páromnak miért nem. Nehéz volt megértenem azt is, hogy mikor a lakásbérleti díjak az égbe szöktek, miért nem volt evidens, hogy inkább saját lakásban gondolkodjunk, mint albérletben. Öt-hat főre kerestünk otthont, ami eleve leszűkítette a kiadó lakások kínálatát, és még mennyi szempontnak kellett megfelelni…! Legyen jó helyen a munkahely és iskolák szempontjából, legyen mindenkinek saját szobája (kamasz gyerekeknél ennek már van jelentősége), két mosdó, elegendő tároló-pakolóhely… Szóval nem volt egyszerű…  

Amiről én azt gondoltam, az elköteleződés hiánya, arról kiderült, a korábbi élettapasztalatokból fakadó félelmek, bizonytalanságok. Csak ilyesmit nem mond az ember, mert magának is nehéz bevallani. De ha mondja is, az teljesen más dimenzió, mint amikor az esküvőt tervezgeti az ember lánya.

Tehát egyik oldalon ott van a szerelem, az újrakezdés izgalmas reménye, a másikon meg a múlt, annak minden aggasztó tapasztalatával, plusz a kérdésekkel teli jövőkép az újonnan becsatlakozó családtagokkal: menni fog? Együtt tudunk élni? Meg fogjuk szokni/szeretni egymást?

Ilyenkor nem szentségtörés megfontolni a házassági szerződés lehetőségét. Mondom ezt én, akinek egyáltalán nem esett jól ez a gondolat, mikor felmerült nálunk. Mi, nők – azt hiszem, itt nem túlzás az általánosítás – sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat a kapcsolat törvényesítésével. Miért ne adnánk meg ezt a biztonságot a férjünknek, ha neki a pénzügyek tisztázása jelenti azt? Nem érthető-e, hogy a felelősségvállalás két irányú, amiért mindketten felelünk? Nem érthető-e, hogy a jelen biztonságát is nehéz megteremteni, és akkor még a nagy távlatokról nem is beszéltünk, aminek a legvégén az öröklés kérdései is ott vannak…

Ez az egész valószínűleg nem lenne kérdés, ha nem lenne annyi zűrös válás, vagyonmegosztási per, amire rámegy az ember egészsége, pénze, ideje, és még szülőként, munkavállalóként sem tud normálisan funkcionálni. Baj-e, ha ezt meg akarja előzni az ember? Nem ad-e pont egy házassági szerződés nagyobb biztonságot, kiszámíthatóságot, valójában mindkét félnek?

Ha jobban akarjuk csinálni, mint az előzőt, ez lehet az egyik kulcsa mind az érzelmi, mind az anyagi biztonságunknak: házasság és szerződés, amely így együtt kézzelfogható erőt képezhet a kapcsolatunkban.  Azt gondolom, ha ez így elsőre meredeken is hangzik, elgondolkodni mindenképp érdemes rajta. És aztán beszélgetni is róla a párunkkal, különösen, ha úgy érezzük, van valami nyugtalanító köztünk, amit nem tudunk megfogalmazni – könnyen lehet, hogy ilyenfajta bizonytalanságok vannak mögötte.

Ha érdekesnek találtad a posztod, kérlek, lájkold, kommenteld, hogy minél többekhez eljusson!

Ha pedig jó lenne egy kis segítség a bizonytalanságaitok megoldásához, jelentkezzetek be konzultációra: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu

50. Ha mást gondolunk a gyerekek mobilhasználatáról

Gyakori probléma mozaikcsaládokban, hogy eltérő véleményen vagyunk párunkkal a csemeték kütyüidejét illetően. Vagyis, míg egyikünk korlátozni szeretné ezt az időt, a másikunk a gyerekekre bízná. Főleg akkor van ez így, ha a gyerekek nem velünk laknak, csak látogatóba jönnek hozzánk. 

Amikor erről elkezdünk vitatkozni, könnyen beleeshetünk a hibába, hogy szigorúnak vagy épp felelőtlennek címkézzük a másikat. Előrébb leszünk-e ezzel?

Aligha. Inkább tovább szítjuk a feszültséget, amit nyilvánvalóan a gyerekek is érzékelnek, s a legjobb, amit tehetnek ekkor, hogy még jobban bebújnak a monitor mögé, csak hogy ne minket halljanak. 

Két dolgot tehetünk.

Az első, hogy ezt mindenképp kettesben beszéljük meg, ne a gyerekek előtt, és valóban hallótávolságon túl.

A második, hogy kérdezzük meg párunktól, kölcsönösen, mi a konkrét elképzelése, célja azzal, hogy korlátozni akarja/nem akarja a kütyühasználatot. 

Amikor lehetősége lesz elmondani, hogy:

– azért kellene korlátozni, mert különben nem lesz rendszer a gyerekek életében, s idővel nem is lesz igényük másféle tevékenységre, közös elfoglaltságra, 

illetve:

–        – azért nem szeretné őket korlátozni, mert ez jelenti számukra a kikapcsolódást, ettől érzik magukat igazán otthon és jól,

akkor egymás minősítése helyett valódi válaszokat kapunk valódi kérdésekre, s megvalósulhat az igazi kommunikáció közöttük. Ezáltal pedig elindulhat a közös gondolkodás arról, hogy lehetne valamiféle közös nevezőre jutni a kérdésben. Merthogy vannak érvek, ellenérvek, nem csupán kimondott vagy kimondatlan érzések és indulatok.

Alapvető tehát a valódi, tényeken és nem csupán érzéseken alapuló kommunikáció. Előfordulhat persze olyan helyzet is, amiben nem tudunk egyetérteni párunkkal, ebben az esetben bízzuk a nevelést a vér szerinti szülőre, ez az ő privilégiuma.

40. Családi szabályok, élhető rendszer 1.

Házasodunk, családot alapítunk, kialakulnak a szokásaink, a saját képünkre formált belső működésünk, majd valami miatt borul az egész, meg a bili, és ott találjuk magunkat a gyerekkel (vagy anélkül, attól függ, hogy sikerült „megállapodni”), egyedülállóként. 

A lényeg, hogy a gyerek kiszakad a megszokott élethelyzetéből, s egy teljesen újba csöppen, ahol aztán idővel feltűnik egy új szereplő (vagy akár több is). Arra most nem is térek ki, hogy a válást követően a szülővel kettesben töltött idő milyen újabb szokásokat hozott, s az új „játékos” mennyi idő múlva és milyen körülmények között érkezett. Induljunk ki abból az optimális helyzetből, hogy az új kapcsolat tényleg komoly, olyannyira, hogy összeköltözés lesz belőle.

Mit kell ahhoz tenni, hogy jó reménység szerint belátható időn belül élhető, mindenki számára elfogadható családi közösség alakuljon ki? Úgynevezett mozaikcsalád? 

Mivel minden család magja, így a mozaikosé is a felnőtt pár, elsősorban rajtuk múlik, milyen lesz a családi életük. Mindegy, hogy ki szülő, ki mozaikszülő (köznyelven mostoha, bár én ezt a szót nem szeretem), nekik kell megegyezniük abban, milyen értékeket tartanak mindketten fontosnak. Ezt követően lehet, sőt ajánlott a gyerekekkel (persze koruknak megfelelő módon) kialakítani ehhez az értékrendhez passzoló házi szabályokat, szokásokat, s velük egyeztetve meghatározni a következményeket is. Így nagyobb eséllyel érzik magukénak azokat, s fognak aszerint viselkedni. 

Ha beleolvasunk a külföldi mozaikcsaládos irodalmakba, mindegyik kiemeli, hogy mielőtt bármiféle „nevelésbe”, szabályalkotásba belekezdenénk, időt kell adnunk a gyerekeknek, hogy hozzászokjanak a változásokhoz, s először a velük való kapcsolatunkon kell dolgozni. És nem árt, ha tudatosan tesszük ezt. Ha pl. az elejétől haverkodósra vesszük a figurát, nem várhatjuk el, hogy pár hét-hónap múlva kompetens felnőttként tekintsenek ránk, aki határokat szab majd nekik. Ugyanígy annak se lenne értelme, ha az összeköltözés után azonnal rendszabályozni akarnánk a közös életünket, az biztosan ellenállásba ütközne. 

Vagyis kell egy átmenet, amihez elengedhetetlen a türelem, és a gyerek érzéseinek megértése is. Ha belegondolunk, pont nem rajta múlott, hogy kiszakadt a megszokott családi közegből, s arról se kérdezte meg őt senki, hogy akar-e együtt élni egy számára idegen emberrel. Mintha nem lenne beleszólása az életébe. Ha csak annyit teszünk, hogy őszintén elmondjuk neki, látjuk a szomorúságát, és tudjuk, hogy nehéz elfogadnia ezt az új élethelyzetet, már tettünk egy lépést felé, hiszen ezzel azt érezheti, hogy elismerjük a veszteségét, nem csak úgy önkényesen belekényszerítjük egy helyzetbe. És ez akkor is igaz, ha valószínűleg jobb körülmények közé került a válás óta. 

Arról, hogy a mozaikszülőnek van-e joga beleszólni a gyerekek nevelésébe, érdekes módon teljesen mást mond a hazai két mozaikcsaládos szakkönyv. Fischer Eszter szerint jobb, ha a mostoha megtartja a két lépés távolságot, míg Bogár Zsuzsa szerint máshogy nincs is értelme a mozaikcsaládnak, mint hogy egyenjogú szülőként állnak a család élére. Bevallom, én mindkettőt végletnek tartom, és valahol a kettő közötti aranyutat tartom működőképesnek, de az is lehet, hogy azért, mert nálunk ez vált be. Ahogy minden család, úgy a benne élő gyerekek is mind mások és mások.

Jó, ha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy lássuk, meddig mehetünk el, amivel még megőrizhetjük a belénk vetett bizalmat, és mi az a választóvonal, amin túl már tolakodás vagy határszegés lenne a fellépésünk.

A következő bejegyzésben még néhány konkrét tipp következik a családi szabályok kialakításához.

24. EZT kéne másképp csinálni!

Ez most megint egy érdekes tapasztalat...  Az előző bejegyzés elég gyorsan bekerült a legolvasottabb 5 poszt közé, és páran klaviatúrát is ragadtatok, hogy kiegészítsétek a megkezdett (fekete)listát. Ez volt a lényeg, ugyebár, hogy láthatóvá váljék: egy mozaikcsaládban milyen problémás helyzetek fordulhatnak elő, s az is, hogy adott esetben nem egyedi gondokról van szó.

A tapasztalat pedig: hogy hiába a sokakat érintő/érdeklő téma, mégis elég érzékeny ahhoz, hogy akár az anonimitás ködébe burkolózva kitegyük erre a fórumra, ahol hasonló cipőben járó sorstársak szörföznek.

Kár. Remélem, előbb-utóbb bátrabb visszajelzések is jönnek a tetszésnyilvánításnál és a megosztásoknál, olyanok, amelyek továbbvivők, megoldást keresők!

Tehát a mozaikcsaládok nyűgjeit tartalmazó hevenyészett lista – ez idáig – az alábbiakkal bővült, kicsit általánosabb megfogalmazásba helyezve, mint ahogy a kommentben megjelentek:

• kirekesztődés a mozaikgyerek és a vér szerinti szülője közti beszélgetésekből és programokból

• párunk folyamatos hívogatása, keresése az exe által, aki rendszeresen érezteti vele, hogy hiányzik neki
  
  

• párunk és az exe négyszemközti találkozásai a gyerekek miatt, akikről egyébként a mozaikszülő is gondoskodik, pl. hozza őket az iskolából, de fel sem merül, hogy rá is tartoznának a gyerekek ügyei.

Ha csak ezeket nézzük, szembetűnik, hogy a három problémának van egy közös pontja, szereplője, aki nem más, mint a párunk (az nem derül ki, hogy férfiakról vagy nőkről van-e szó, de amennyire a személyes tapasztalataimból és a különböző fórumolvasmányaimból kikövetkeztethető, az ehhez hasonló eseteknél jellemzően férfiakról).

A párunk az, akit vegzál a volt házastársa – érzelmi zsarolás, manipuláció okán vagy a közös gyerekre hivatkozva –, a párunk az, aki nem meri jobban bevonni a gyereket érintő ügyekbe új társát, holott a gondoskodást természetesnek veszi (esetleg el is várja), s a párunk az, aki félve gyereke érzelmi reakcióitól, inkább kihagyja új partnerét a közös programokból.

Jajjj…

Azért érdekes ez amúgy, mert az a közhiedelem, hogy a mozaikcsaládban a fő problémát a gyerek jelenti: enyém, tiéd, miénk… (több opció szerencsére nincs 😀 ). De lehet, hogy ez csupán egy kényelmes megközelítés, annak elfedésére, hogy valójában a párkapcsolatban van valami megoldandó. Itt vissza is kanyarodhatunk az kezdeti blogbejegyzésekhez, ahol már néhányszor érintettük a témát: hogy alapvető a mozaikcsalád (meg tulajdonképpen bármilyen család) stabilitásában a párkapcsolat szilárdsága, egyben rugalmassága, illetve az előző kapcsolat lezárása, s az azzal való megbékélés.

Hű, ezt visszaolvasva egy kicsit csernusos hangvételűre sikeredett a gondolat, pedig nem volt célom. Csak azt szeretném röviden jelezni, hogy a mozaikosodás sűrűjében néha olyan elveszettnek érezzük magunkat, olyan egyedül, miközben azt is érezzük, hogy annyi mindent megteszünk ezért a családért, erőn-érzéseken felül is, hogy el is felejtjük, hogy mi egy párt alkotunk, akik szövetségesei egymásnak, segítői, támaszai, boldogítói. Férfi vagy nő – mindegy abból a szempontból, hogy ha gond van, akkor jó, ha mellettünk áll a párunk.

Ami nem mindegy: hogy a mozaikcsaládban ki az, akitől távol él a gyermeke, s így csak ritkán csatlakozhat be a gyerek életébe. Ők többségében a férfiak, s a már emlegetett fórumok személyes történetei is aláhúzzák a mi fenti eseteinket, tudniillik, hogy nehezen birkóznak meg a távol élő gyerek és a volt házastárs képzelt avagy valós igényeivel. 

Ó, hány történetet olvastam arról, hogy nemcsak a gyerekek, de az ex is előnyt élvezett az aktuális társ kárára! És ha ezt szóvá tette, akkor még ő volt az elégedetlen és megértésre képtelen, követelőző… Pedig eléggé érthető, ha valaki hónapokon, sőt éveken át azzal van félreállítva, hogy "ez csak ránk tartozik", "erre neki szüksége van", "ez jár neki", "ebben egyeztünk meg vele"…, akkor kirekesztettnek érzi magát.

Mintha nem lenne változás az életben, mintha ugyanabban a helyzetben maradnánk a válás után, s nem lehetne adott esetben újra leülni egymással, s beszélni arról, hogy ennek meg annak vége van, máshogy kell viszonyulni a dolgokhoz, tovább kell lépni,

• adott esetben nem fogjuk felvenni a telefont, ha nem lényeges dolgot akar megbeszélni a gyerekkel kapcsolatban
• amikor a gyerek viselkedési-tanulási problémáit beszélik meg, ott lesz az új társ is, akivel napi kontaktusban van, és fontosak a meglátásai;
• és a gyerek számára is érthetővé kell tenni, hogy mindig lesz lehetőség arra is, hogy csak kettesben legyen apával/anyával, de mivel ehhez a családhoz a szülője párja is hozzátartozik, így többször lesz, hogy tágabb családi körben töltik el az időt.

 Lehetne még folytatni, és fogom is, de most még várok, hátha lesz ehhez véleményetek, hátha folytatódik a sor, jönnek az érvek, ellenérvek...

 Írjatok!