96. Február, Valentin, meg minden

 Alcím: A csokoládén túl.

 Február a szerelmesek napjának, a házasság hetének, és ezzel a párkapcsolati elköteleződésnek is a hónapja. (Az megvan, hogy a január meg a válásoké? Micsoda kontraszt...)

 Mi kell ahhoz, hogy a szerelem tartós, kölcsönösen kielégítő szövetséggé alakuljon? Hogy az élet adta kihívások, természetes vagy váratlan krízisek nyomása alatt is biztonságban érezzük magunkat a társunk mellett? Felismerjük és használjuk-e az erőforrásinkat, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk? 

Bizony, a Valentin napi csokoládén vagy piros plüssszívecskéken túl. Mit teszel?

Csak, hogy ne álljunk meg 14-nél. Hogyan tovább?

 15-én még az új plüssel alszom, 16-án még vágok a rózsa szárából, hogy tovább tartson, 17-én még tart a csoki, 18-án...?

 Kedvesen megöleled őt 19-én is? Rámosolyogsz mindenféle számítás nélkül, még akár rá is csapsz pajkosan a fenekére?

 Vagy a következő hét keddjén mindenféle előzmény nélkül megkérdezed, megmasszírozd-e a vállát, jól esne-e neki csak úgy?

 Sőt, akár szerdán vagy csütörtökön, amikor már eléggé telítődik a héttel, átöleled hátulról, és csak lélegeztek, együtt?

 És félreteszed a fáradtságod, és megkérdezed, nem ültök le csak úgy, egy kis gyertyafénynél (nem a mobilénál) beszélgetni...? Elmondaná ő, aztán elmondanád te, és csak hallgatnátok a másikat, megoldáskeresés nélkül...

 Aztán jöhet a filmezés, a séta a ház körül vagy a természetben, és jöhet a minden, ami belefér... Minden nap valami kicsi, valami nagy, valami édes, valami személyes...

 Te mit teszel? Ti mit tesztek?

93. „…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Tinédzser koromban olvastam pár regényt Saint-Exupérytől, akinek nem A kis herceg az egyetlen műve, amiben magvas gondolatok lelhetők fel. Olyannyira, hogy több oldalnyi idézetet szedtem össze a könyveiből, és felolvasásokat tartottam a barátaimnak belőle 😊 Az egyik legütősebb gondolata számomra a fenti, ami A bajtársak c. művéből való.

Semmi sem számít jobban az emberi kapcsolatoknál itt, a földön. Lehetek bármennyire okos, tehetséges, erős, bátor, ha nincs, akivel mindezt megoszthatom, akivel mindezek mentén interakcióba léphetek, nem sokat ér az egész.

Ettől gazdagodunk igazán, ez tud hosszú távon megelégedettséget és örömet okozni.

Ugyanakkor ez a mondat nem azt jelenti, hogy halmozzuk a kapcsolatokat, gyűjtsünk érdekviszonyokat. A fényűzés itt nem a mennyiségre vonatkozik. A minőségi kapcsolatok azok, amelyek pazarrá tehetik életünket. Nem kell ezekből olyan sok, de mondjuk alapvetően meghatározza a mindennapjainkat, hogy a családunkkal (mozaikcsaládunkkal) milyen kapcsolatban is vagyunk.

Szóval rajta, dolgozzunk a fényűző, pompás életen: figyeljünk oda gesztusainkra, adjunk időt és figyelmet a másiknak, kérdezzük-hallgassuk, öleljük, ha kell kérjünk bocsánatot, s ha kell, bocsássunk meg, és legfőképp: ha mindez nehéz, legalább próbáljuk meg minden nap, törekedjünk a jóra és a még jobbra!

89. A párkapcsolat fejlődési szakaszai

A jó kapcsolat – ami a kedvünkre való családi életnek is a feltétele, és amire ahhoz is szükség van, hogy ne úgy végezze, mint az előző, kudarcos(ak) –, valójában elég melós dolog. Egyáltalán nem az a megúszós műfaj.

 

Fontos ehhez az önismeret, és a másik megismerése is. De az is hasznos lehet, ha magának a párkapcsolatnak a természetével is kicsit megismerkedünk. Csak annyira, hogy lássuk, vannak egészen jól behatárolható fordulópontok nagyjából minden párkapcsolatban, amiket megismerve akár jobban meg is érthetjük, mi történik velünk, amikor éppen az összeférhetetlenségünkön rágódunk, pár évvel a mézeshetek után.

 

Azt nagyon jól értjük általában, hogy a kapcsolat kezdetén – akár húsz évesen, akár ötvenesként – nagyjából elborít a lila köd, hormontúltolulás, stb. Egymás tükreként funkcionálunk, leginkább azt vesszük észre, ami közös, ami megerősít. Merthogy a szó szoros értelmében annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy mást nem is vehetünk észre, vagy ha igen, meggyőzzük magunkat gyorsan, hogy az nem számít, az nem is olyan, és vele úgyis más lesz majd… Aha. De ha nem lenne ez az időszak, akkor nagy bajban lennénk a kapcsolati fejlődésünk második és harmadik fázisában, amikor is az elején szerzett pozitív élmények lesznek a muníciónk egymás megtartására a nehézségek idején.

Merthogy a nagy összeolvadtság egy idő után szükségszerűen lazulni kezd, amikor is elkezdjük egymást egy pontosabb fókuszból figyelni. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyi minden nem is tűnt fel az elején a másikban, mennyi minden nem is tetszik benne valójában, és elkezdünk gondolkodni, hogy valóban ez kell-e nekünk, tudunk-e mi együtt jól működni. Van, hogy hamar döntünk pro vagy kontra, amit esetleg később megbánunk. Valójában ugyanaz a személy áll mellettünk, mint akivel korábban összejöttünk, csak elkezdjük mélyebben megismerni a kevésbé megfogható részeit is J Pl. a szokásait, az értékrendjét, a munkához, a hagyományokhoz, a kihívásokhoz való viszonyát, a gyereknevelésről alkotott nézeteit, a szüleivel való kapcsolatát, stb… Ja, és ő is a miénket. Sok meccs, mire ki tud alakulni a közös, amit mindketten elfogadhatónak tartunk. De ez kell ahhoz, hogy az utódok számára biztosítsunk valami keretrendszert, amiben otthon és biztonságban érezhetik magukat. Ez mindenkinél így van, csak vannak, akik ettől megijednek, nem mernek konfrontálódni, megmérni a hozott értékeiket, és elfogadni, ha valami akár jobb is lehet, mint ami az ő batyujukban van. Na, ehhez pl. kell az önismeret. Hogy mihez miért ragaszkodom annyira, kinek az életét és vágyait is élem, képviselem… A lényeg, hogy ebben a pár évig eltartó időszakban a közös értékrendszer, életszemlélet kialakítása zajlik, amihez kalandos terepgyakorlatokra adnak lehetőséget a megérkező gyerekek és az új szerepkörbe került nagyszülők is J

 

Ha ezt túléltük, jön egy még keményebb szakasz, amikor már nem is az lesz az érdekes, hogy kivel kerültem össze, és el tudom-e fogadni őt olyannak, amilyen, hanem az, hogy a világ, a környezetem (munkám, kollégáim, hobbitársaim) számára oké vagyok-e. Ez a felnőttkori kiteljesedésnek, a karrier kicsúcsosodásának, vagy épp a kiégésnek, a kapuzárási pániknak, életközepi krízisnek is az időszaka. Ebben az időszakban dől el, hogy ha a családomban a kamaszgyerekeim át is néznek rajtam, azért érek-e valamit mások szemében, mi az, amit le tudok tenni az asztalra. Az önbecsülés fontos kérdései, amiben társunk nagyon meg tud emelni minket, de nagyon le is lombozhat, ha elveszünk a külső visszajelzések keresésében, vagy a versengésben, ahelyett, hogy sikereinket, kudarcainkat vele osztanánk meg. Ekkor fordul elő, hogy azt mondjuk, már nem érdekeljük őt, csak a munka fontos neki, már sehova sem járunk el együtt, csak élünk egymással, mint a lakótársak… Ez és az előző időszak is meglehetősen válásérzékeny szakasz.

 

Pedig lehetne ez másképp is, lehetne az életfeladatainkat úgy is végezni, hogy közben nem engedjük el egymás kezét teljesen, és felmérjük, hogy mikor minek van épp az ideje. Hogy az élményeinket nem a csinos/jóképű/megértő/érdeklődő ismerőssel akarjuk megosztani, hanem a társunkkal, és ha csak lehet, minden nap. Nem csak a panaszt, a kudarcot, a kritikát, mert attól bárki telítődni tud elég hamar, és menekülőre foghatja. A mindent, és főleg, ami tölt, amitől azt érezni, jó otthon lenni, jó együtt lenni.

 

Ez segít túlélni ezt az eléggé individuális időszakot, akár pár évtizedet is, hogy aztán újra egymásra találjunk, amikor már nem a gyerekek nevelése, nem a karrier építése lesz a legfontosabb, hanem egyre inkább a közösen megélt örömök, új tevékenységek, egymás támogatása stb. Innen szép visszatekinteni, mennyi mindent éltünk meg együtt, mit építettünk és mi épített minket. Felnőttként néha elcsodálkozunk idősödő szüleinken, hogy milyen érdekes, régebben mennyit veszekedtek, most meg milyen jól megvannak egymással… Mi is így leszünk…?

 

Ti hol tartotok ebben a folyamatban? Együtt tudtok-e haladni, vagy a társatok már előrébb jár, esetleg pont, hogy még az előző szakaszban időzne, miközben ti már tempóznátok?

 

Bárhol is, azt tartsátok szem előtt, hogy amint ketten kellettetek a kezdethez, úgy ketten kelletek a folytatáshoz is! 

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!

80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

79. A párkapcsolat fejlődése - négy lépcsőfok, két veszélyes

 

 De ha az elején nem lenne a szerelem elvakító érzése, hogyan is vágnánk bele a kapcsolatba? Ha a hercegünk/hercegnőnk minden kis zavaró, nem tetsző realitását víztisztán látnánk a legelejétől…?

A párkapcsolatnak, mint az egyéni életünknek vagy a családtörténetünknek egész jól elkülönülő ciklusai, fázisai vannak. A legelső a szimbiózisé, vagyis a teljes egybeolvadásé, amikor csak a MI létezik. Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy képtelenek vagyunk a teljes képet meglátni, szinte csak azt érzékeljük, ami elég közel, testközelben van…

Ez a legvarázslatosabb állapot, amikor magunkat látjuk a másikban tükröződni. A teljes elfogadást éljük meg, amit legutóbb valamikor csecsemőkorunkban tapasztalhattunk.

De ahogy idővel a baba is elkezd távolodni anyjától, és egyszercsak rájön, hogy nemcsak vele egybeolvadva képes létezni, sőt, a tükörrel szemben állva azt is felfedezi, hogy ő egy különálló személy, úgy mi is elkezdünk engedni egymás szoros öleléséből, hogy kicsit távolabbról is szemléljük, megismerjük egymást, valamint újra elkezdjük érzékelni saját magunkat is. És ha kicsit hátrébb lépünk, máris feltűnhet, hogy amit eddig rózsaszínnek láttunk, az valójában lila vagy bordó, amit kereknek, az ovális, vagy netán szögletes, stb… És kezdenek újraéledni az érzékeink, amelyek eddig valami pezsgő zsongásban működtek, és meglátunk, meghallunk olyasmiket is, amik nem annyira tetszenek, kellemetlenek, netán kicsit fájnak is. Eljön az ÉN időszaka, amikor mindketten elkezdjük a saját (múltunk, élményeink, neveltetésünk, szocializációnk, kultúránk által csiszolt) szemüvegünkön keresztül fürkészni a másikat. Ez egy nagyon izgalmas rész is egyben, fontos, hogy ne ijedjünk meg tőle, hanem lássuk meg mindazt, ami bár más, de nem feltétlenül rossz, sőt, akár egy másik szemszögből nézve jó, hasznos is lehet. Építhet minket is, és a kapcsolatunkat is.

Ez a másikra való rálátás egy további szakaszban tovább tágul, nyílik a környezetünk, az ŐK felé: barátok, kollégák, hobbitársak stb. Ha erős a kapcsolódunk egymás felé, ha biztonságban érezzük magunkat, nem lesz veszélyes számunkra, ha párunkat „kiengedjük” a világunkból, ölelésünkből, ahonnan aztán jó lesz megérkezni újra egymáshoz, és megosztani az élményeinket. Azokat, amiket bár egyénileg élünk meg, de fontos, hogy el tudjuk mondani a párunknak, fontos, hogy érezzük a visszajelzéseit, megerősítését, hogy mindaz, amit teszünk, az jó, értékes. És mindaz, ami élmény fontos nekünk, azt a másik érti, átérzi, és elfogadja, hogy minket épít. Így építi a közös élményrendszerünket: az életünket. Fontos, hogy ebben a különutasságban ne vesszünk el, mert az eltávolodáshoz vezethet: akarjuk egymással megosztani az élményeinket, és legyünk kíváncsiak a másikéira!

A párkapcsolati fejlődés az újraközeledéssel zárul, amikor a MI egybeolvadt megtapasztalása, az Én és az ŐK teret kívánó megélése után TE leszel, akit sok-sok tapasztalás után a maga valóságában látok, elfogadok és szeretek. Nem idealizállak és nem démonizállak. Nincs szükségem másra, mert tudom, hogy amire szükségem van, azt megkapom tőled.

Mindez évek alatt zajlik le, de mozaikcsaládban jóval gyorsabban történik, főleg az első szakaszok. A középső két szakasz a legrizikósabb, ilyenkor a legkönnyebb feladni, elválni, mert nem jó megélni a másik autonómiáját a kezdeti szimbiózis után. Félelmet, bizonytalanságot kelt, ha távolodunk egymástól, de észben kell tartanunk, hogy nem vagyunk egyedül, a társunk várja, hogy visszatérjünk hozzá, ahogy mi is vágyunk a közelségére.

Sokat segíthet a tudatosítás, hogy mindez egy folyamat, és minden lépcsőfok egymás jobb, teljesebb megismerése felé vezet!

78. Miért elsődlegesebb a Ti kapcsolódásotok a gyerekhez képest?

Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.

Amikor felbomlik a család, a párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.

De vajon megélés, működés szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad, bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb családi rendszer kialakulásának.

Ahhoz, hogy újra képesek legyünk párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is, ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy. De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit egy gyereknek az ő szülője teremthet?

Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?

Még egyszer a folyamat: két puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő (gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is megadja ugyanezt).

Ha idővel érkezik az új szerelem, vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz, de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?

Ezek mind fontos kérdések egy nagy mozaik kirakásában.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.

66. Válás és újrakezdés – mozaikcsaládban

 Ha  valaki a világ egy távoli, idegen részébe utazik, akkor bölcs dolog egy kis kutatást végezni, hogy tudja, mire számíthat. Felkutatni az országot az interneten, elolvasni róla néhány könyvet (pár jó blogot 😊), és egy ellenőrzőlistát készíteni a legfontosabb túlélési tippekről.

Mozaikcsaláddá válni nagyjából ugyanilyen felkészülést igényel. 

Mégis elképesztő, hogy hány pár utazik a mozaikosok idegen országába kevés előkészülettel vagy anélkül. Ron Deal amerikai családterapeuta cikke nyomán, és találó hasonlatából kiindulva a következő tippeket érdemes figyelembe venni a mozaikosodás első éveiben.

1. Fordulj utazási irodához. Mielőtt elindulnál a mozaikcsaládok ismeretlen vidékére, tájékozódj minél többet az ott élők kultúrájáról, társadalmi elvárásairól és kapcsolati szabályairól. Ne feledd, hogy Te nem látogató leszel, hanem új polgár, ezért meg kell értened az ottani életet olyannak, amilyen. Minél többet tudsz, annál jobban eligazodsz a terepen. (Böngéssz például ezen a blogon.)

2. Ne térj el az úticélodtól (amennyiben az a harmonikusan működő mozaikcsalád)! Amikor egy idegen országba utazunk, sokszor ismeretlen terepen találjuk magunkat, szükségünk van némi érzelmi alkalmazkodásra, rugalmasságra – mint a mozaikcsaládunk alapításakor is. Számíthatsz rá, hogy olykor elveszettnek érzed magad, de ne ess pánikba, amikor ez tényleg bekövetkezik!

Tanulj meg tájékozódni akkor is, ha aggódsz, tegyél fel sok kérdést, és hallgasd meg útitársaid válaszait! Ne feledd, ők nem az ellenségeid (annak ellenére, hogy időnként különböző irányokban indultok el).

Idővel megismeritek a helyi ízeket is, akár meg is szeretitek… Megtanuljátok, hogy is kell „főzni” egy mozaikcsaládban. De azért lassan egyetek! Az idegen ízvilág, szokatlan hozzávalók el is csaphatják a hasatokat. Jobb, ha nem vársz tökéletességet a családtól: lesz, aki épp nem kér a kajából, és lesz, aki hangosan bö..ent... Ne reagáld túl!

3. Törődj a párkapcsolatoddal! A mozaikcsaládban bekövetkezett feszültségek, még akkor is, ha az exektől vagy a „kapott” gyerekektől indulnak ki, végül a hálószobában végződnek. Többnyire nem jól.

A veszekedések egyik ellenszere a kommunikációs és konfliktuskezelési ismeretek elsajátítása. Ma már nem nehéz találni ilyen tréningeket, oktató anyagokat, érdemes kipróbálni őket. Ha kész vagy tanulni, gyakorolni, pajzsot építhetsz magatoknak a válás és a szorongás ellen! Lehet ebben fejlődni, ezt igazolhatom! 😊

A másik, hogy mindenképp szánjatok időt a lazulásra, csak kettesben. Séta, filmezés, kirándulás, bármi… Meg kell oldani, hogy legyen rá idő, hiszen ez jelenti a ti személyes tankolásotokat az út további részéhez, nem hagyhatjátok, hogy csak úgy döcögjön a szekér!

4. Kapcsolódj! Fókuszálj mindarra, ami összeköthet. Használd ki azokat a természetes kapcsolódási pontokat (érdeklődési köröket, közös tevékenységeket), amelyek a „bennfentesek és kívülállók” (a családod tagjai) között kapcsot képezhetnek. Nálunk pl. a férjem ügyes pingpongos, a gyerkőcei is jól ütögettek, amit én és a lányom csak irigykedve szemléltünk. Mindaddig, amíg el nem kezdtünk közösen is játszani, egyre többet, és a gyerek egyszercsak beiratkozott ping-pong edzésekre.  De az is lehet, hogy a népes új családban lesz, aki pl. vegetariánus, vagy vegán (hoppá, ez is saját példa, elnézést!). A kezdeti idegenkedés után nyugodtan el lehet kezdeni kísérletezgetni a közös főzőcskékkel, új ízekkel…

5. Maradj elérhető! Nemcsak az „utastársaid”, hanem a régi barátok, fontos kapcsolatok részére is. Nem könnyű, hiszen az embert el tudják sodorni az események, új élmények. De szükségünk van a külső kapcsolatokra is! Válás után különösen fontos ez, hiszen elveszíthetjük korábbi „összejárós” barátainkat, vagy a költözéssel a kedvenc szomszédainkat. Dolgozzatok azon, hogy akár új barátságokat is kössetek más párokkal, akik hasonló cipőben járnak!

Az is jó hozzáállás, ha kerestek egy „idegenvezetőt”: pszichológust, családkonzulenst, mozaikmentort, aki a helyismeretéből fakadóan értékes útravalókkal, a kívülálló szakember elfogulatlanságával állhat mellétek az út rázósabb szakaszain.

6. A szokások értékét se hanyagold el! Tarts meg néhány régit a gyerekek kedvéért, és idővel hozzatok létre közösen néhány újat. Ez segít abban, hogy a család új identitást kapjon. A szombat esti társasozás, filmezés, vagy a közös élmények fotóinak albumokba rendezése mind erősíthetik az „egy csapat vagyunk” érzését.

7. Segíts a gyerekeknek! Mondd el nekik, hogy számítsanak rá, hogy menet közben a legkülönfélébb érzelmeket élhetik át – a haragtól a csalódottságon, féltékenységen át a lelkesedésig, szeretetig –, és segíts nekik megfogalmazni őket. Légy erőforrás számukra.  Ne féljenek elmondani, hogy érzik magukat. Ne feledd, nekik is idegen ez a terület!

Beszélj arról, hogyan fogjátok bemutatni egymást mások előtt, s hogy a mozaikcsalád is család, csak nem mindenki tartozik össze vér szerint, viszont az érzések ugyanúgy összekötnek.

Az első évben sűrűbben, de később is rendszeresen tölts időt saját gyerkőceiddel, még ha csak negyedórát is, de érezzék, hogy fontosak, és csak rájuk figyelsz!

8. Légy jó csapatjátékos! A szülőknek és a mozaikszülőknek (nemszeretem kifejezéssel: mostoháknak) meg kell találniuk a közös nevezőt a családi szabályok terén, és abban, hogy miként fognak együttműködni. Ehhez sok-sok beszélgetésre, folyamatos egyeztetésekre lesz szükség. Egyáltalán nem sétagalopp. Izzasztó. Szorongató. De amit személy szerint ajánlhatok: tartsd szem előtt, hogy pároddal és a gyerkőcökkel (bárkiéi is legyenek) mind más előélettel és szokásokkal, "örökséggel" érkeztetek egymás életébe, amit tiszteletben kell tartanotok, és a drasztikus megváltoztatási szándék helyett inkább folyamatosan mérlegeljetek és finomhangoljatok! Ha valóban fontos a párotok, akkor rendesen feltankoljátok a türelemtankotokat, és gyakran szeretkeztek! 💕💘💕

+ Az első években a mozaikgyerekeiddel való kapcsolatépítésre koncentrálj ahelyett, hogy megpróbálnál tekintélyszeméllyé válni. Arra is ügyelj, hogy az ő tempójukban haladj. Ellenállásra számíthatsz, de ne tántorítson el, te vagy a felnőtt!

9. A gyerekeknek két otthonuk van, légy tekintettel erre! A volt házastársak a kibővített mozaikcsalád rendszerének részei, amikor támadod őket, magadat is támadod. Nem kell ahhoz kebelbarátnak lenni, hogy együttműködjetek a gyerekek érdekében, de mennyivel jobb, ha számíthattok egymás segítségére, ha szükség van rá, mint ha a csatározások miatt mindent egyedül kellene megoldani. És a gyerekek mit tanulnak a ti viszonyotokból? Titkolózniuk kell, ha jól érzik magukat a másik szülőnél? Ez az ára, hogy veletek jóban legyenek? Érdemes súlyozni, és inkább asszertíven hozzáállni a kapcsolatotokhoz.

Tartsátok be a gyerekek kapcsolattartási menetrendjét következetesen; az összeköltözés/esküvő után se változtassatok radikálisan, vagy egyik pillanatról a másikra.

Ron Deal tanácsa szokatlanul hangzik, de lehet, hogy érdemes lenne megfontolni valami hasonlót. Ő azt mondja, ha mozaikszülő vagy, valahogy éreztesd a külön élő szülővel (párod exével), hogy nem jelentesz rá fenyegetést. A cél, hogy csökkenjen az irántad érzett „félelme”, és ennélfogva az ellenségeskedés mértéke. Egy rövid forgatókönyvet is ajánl: „Szia Péter/Andi! Csak szeretném, ha tudnád, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a gyerkőcöd szülője – az te vagy, és ezt tiszteletben tartom. Soha nem próbálnám elfoglalni a helyed (ha akarnám, se tudnám). Én egyszerűen csak egy „hozzáadott” felnőtt vagyok Pisti/Zsuzska életében, aki igyekszik jó dolgokat hozni az életébe, és útmutatást nyújtani úgy, mint ahogy bármelyik tanára vagy edzője megtenné. Ha bármilyen kérdésed van, tudasd velem! Köszönöm!" Szokatlanul hangzik mindez, de ha belegondolunk, teljesen korrekt hozzáállás, és még ha nem is válik be, mégis adtunk egy nagyon jó esélyt annak, hogy ezek után gördülékenyebb legyen a kommunikáció és a kapcsolat a másik családdal.

10. Szerezz be valami szimbolikusat! Amikor az ember eljut egy új helyre a világban, szeret szuvenírt vásárolni. Valamit, ami emlékezteti az ottani élményekre, hangulatokra. Vegyetek Ti is valamit, ami a családotok új identitását jelképezi, és elősegíti az összecsiszolódásotokat. Ez lehet egy fotóalbum, ahová a közös emlékeket gyűjtitek majd, vagy pl. egy új étkezőasztal (ami körül mindenki elfér, amikor együtt étkeztek, beszélgettek), egy pofás kanapé, amin majd közös filmezéseket csaptok. Találjatok valamit, amit „a miénknek” nevezhettek.

Jó utat, sikeres célba érést!!

🎬

65. Válás után újrakezdés

Nem mondok újat azzal, hogy ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ez elég riasztó adat, amely mögött hús-vér emberek: felnőttek és sok esetben gyerekek, sorsok, érzések, kapcsolatok és azok kusza szálai találhatók. Nem nagyon van olyan ember, akinek környezetében ne lenne elvált ismerős, rokon, vagyis rengetegen érintettek.

Mi lesz velük, hogy tudnak továbblépni, újra nyitni, bízni, kötődni? Mintát adni és kapni a párkapcsolat és a családi élet működésére? A sebzettség egyénenként változó mértékű, de az biztos, hogy elkerülhetetlen. Mégis: az, hogy volt párkapcsolatunk, ami bár tönkrement, azt erősíti meg, hogy az embernek szüksége van társra, „jóban-rosszban”-partnerre, és ezzel együtt, hogy: nem áll meg az élet a kudarccal. Tovább kell lépni, tovább is fogunk lépni – de kérdés, hogyan, hová, kivel, s nem utolsó sorban, ha gyermekünk is van: kikkel?

A mozaikcsalád genezise valahol itt, ennél a kérdésnél kezdődik, függetlenül attól, hogy a válás után közvetlenül, vagy egy vagy öt év múlva merül fel. Egy elképesztő túlélő kalandról van szó többedmagaddal egy idegen országban, olyan távoli vidéken, amelynek ismeretlensége vonz, de kételyeket is ébreszt, elbizonytalanít. Akik veled tartanak ezen az úton, legalább annyira elveszettnek érezhetik magukat, mint te, aki utastársadul választottad őket. És lázadhatnak is ellene, ha az ígért-remélt élmények helyett sokkal inkább újra és újra megugrandó akadályokkal, kincsek helyett taposóaknákkal vannak körülvéve.

Mennyivel könnyebb lenne ez a – jó reménység szerint immár életre szóló – utazás, ha már a válás folyamatában kapnánk útravalót a gyermekeinkkel való jövendő zökkenőmentes kapcsolattartáshoz, a leendő exünktől történő egészséges leváláshoz, a közös gyermek közös neveléséhez, gondozásához, amely során megmaradhat gyermekünknek, s mi megmaradhatunk szüleinek ahelyett, hogy méltatlan felnőtt háború kéretlen harceszközei lennénk… És az újrakezdés extráiról még nem is szóltunk: más fészekből érkező fiókák, csalódott exek, hétköznapi káosz az ebédlőasztalnál, kiszámíthatatlanság, stb, stb, stb...

Erről az útravalóról lesz szó a következő blogbejegyzésben. Amolyan turisztikai prospektust fogok felvázolni a válás után újrakezdők számára ahhoz az úthoz, amelyet gyermekükkel, vagy épp új, gyermekkel rendelkező párjukkal szeretnének minél több örömmel, megelégedettséggel végigjárni.

Kövessétek a blogot és a Facebook-oldalt, tájékozódjatok, vérteződjetek fel! 😊

51. Nyaralás mozaikcsaláddal. Lehet így is, meg úgy is

Adva van egy népes mozaikcsalád: 6 fő. 2 felnőtt, 1 gyerek innen, 2 onnan, és 1 közös.

Nyaralás. A jól megérdemelt, várva várt, feltöltődést ígérő, és a családi egység megszilárdítását célzó. 

Variációk egy témára

1., Mindenki izgalomban, Sz1-2. a szervezéstől kissé kimerülten, de várakozással teli. Gy1-4: örülnek, mert utazni, nyaralni jó! 😊 És így is van, tényleg szuper tud lenni minden, a hosszú út ellenére sok viháncolás, csacsogás. Lehet hülye vicceket mesélni, rémsztorikat előadni a múltból, egymás zenéibe belehallgatni. 

A pár nap pedig, amit együtt töltenek, élményekben gazdag lehet, mindenki meséli a magáét: kinek az új helyek, kinek a tenger, kinek az ételek, kinek a fotótémák, kinek a kirakodóvásárok, kinek a kulturális különbségek az érdekesebbek. Esténként jólesik társasozni, és közben össze-vissza nassolni mindenfélét a kisebbeknek, borozgatni a nagyobbaknak. 

És bár kiderül, hogy nem lehet költekezni ész nélkül, és nem lehet minden nap fagyizni, a közös szórakozások, a „most van idő meghallgatni téged is, meg téged is, mondjad” hatása, az új ingerek közös megélése egy életre bevésődik.

Van most is munkamegosztás a pakolásnál, terítésnél, mosogatásnál, és persze ez nem a legörömtelibb része a szabadságolásnak, de a kis és nagy mozaikok nem csinálnak belőle nagy tragédiát, mert megtanulták, ezt el kell fogadni, hogy aztán felszabadultabb legyen a kikapcsolódás. Vannak csipkelődések is, meg próbálkozások még egy kis zsebpénz kicsikarására, és előfordulnak a fáradtságból fakadó nézeteltérések is, de sikerül mindezt a higgadt vita keretein belül tartani, és gyorsan túljutni rajtuk.

Így aztán a jól megérlelt pillanatban Sz2 mégsem ugrik Gy2 sokadik nyegleségére, Gy1 túllendül azon, hogy otthon felejtett valami fontosat, Sz1 megbékél a helyzettel, hogy megint a nyaralásra „jött meg” (és Sz2 is 😊), Gy3 elfogadja, hogy most itt nem vonulhat el a mobilja mögé, Sz1-2, Gy1-3 elviseli a legkisebb közös többszörös (baba) éjszakai kiborulását – és végül mégis mindenki gazdagabb lesz, amiről majd kedvére posztolgathat, sztorizhat.

-----------------------------------------------------------------------------------

2., Mindenki izgalomban, Sz1-2 a szervezéstől kissé kimerülten, de várakozással teli. Gy1-4: örülnek, mert utazni, nyaralni jó! 😊

Persze ha nem robban le a kocsi az indulást követő 1. órában, ami egy nap szerelést (s ezzel együtt hazacuccolást a város túlvégéből, egy halom pénz szervizben hagyását, majd másnap újra felpakolást, indulást) és a rövidre szabott nyaralás további megkurtítását vonja maga után, s nem gyűjt be az ember egy vaskos büntit, mert belefutott a matricamaffiába, akkor még ennél is jobb hangulat lehetett volna.

Apa kommentje: Ennél azért több volt a frusztráció, legalábbis részemről. A lerobbanás után már nem volt ennyire egyenletes a munkamegosztás. Apuciként cseppet túl lettem terhelve. Az anyagi következményeken és a káosz miatti pluszmelókon túl még a babázást is én vállaltam. Merthogy a családra „kibírhatatlan” fáradtság tört rá; mondjuk szerencsére nagyobbrészt csak az izgalmak miatt.
Így másnapra megint nem lettem kipihent, és még akkor is extra köröket okozott a szerelés. Hazaérve már nagyon sietnem kellett, ezért a saját készülődésemet összecsapva gyorsan feldobtam mindent az autóra, és indulás!

Az út során viszont a család pihentebb fele, a gyerekek úgy gondolták, „eljött az ő idejük”, és szórakoztatóbb az út, ha random megjegyzésekkel vagy épp félrevezető beszólásokkal „szórakoztatják” az eleve kómás szülőket. Ebben Gy2 különösen hajlamos brillírozni.
Ilyen körülmények között sikerült a határon egy kisebb bénázássorozatot előadnunk, aminek a végén a büntetés egy kisebb wellness út költségvetését is kiadta.

Itt megint rajtam volt a sor, hogy ezt feldolgozzam. Mindent átgondolva annyi tanulságot véltem felfedezni, hogy talán elkerülhettük volna ezt, ha mindkét szülő felkészült volna az útból. Nehéz ugyanis az anyósülésen fáradtan pihenni próbálva mégis figyelni annyira, hogy a kritikusabb helyzetben mégis én döntsek. Továbbá jeleztem, hogy szintén könnyebbség lenne, ha Gy2 nem kiabálna be szándékosan zavaró hülyeségeket, mert néhol pár másodpercnyi odafigyelésen múlnak a dolgok.
De persze tudtam, hogy a nyaralás jó hangulatának az érdekében az egyedül jó megoldás, ha ezután már nem rugózok tovább a témán. Úgyhogy az egyedül helyes konklúzió az volt, hogy ezt a helyzetet csúnyán benéztük, evvan, és többet igyekszem én sem agyalni ezen.

Miután ezt megtettem, azt hittem, a feladatot dicséretes önmérséklettel teljesítettem.

Igen, én ezt gondoltam. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Hiszen közben egy „védett személyt”, azaz a nevelt lányomat is megszólítottam, és máris hibapontokat gyűjtöttem be, mint később kiderült.
Ennyivel nehezített terepen kell működnie egy mozaikapunak :/

Ezután viszont az út vége és az érkezés tényleg nagyon szuper volt. Alagúúút és alagúúút után egy gyönyörű tengerparti napnyugtát láttunk az autóból. Egy cseppnyi idill!

De azért így is nagy az ámulat az új környék szépsége miatt, és milyen jó megmártózni még az érkezés kései időpontjában is a csodás tengerben és a szabadságban! Azonban a kis Gy4. tesz róla, hogy a folytatás ne torkolljon idilli romantikába, a sok inger nem hagyja nyugodni, s csak éjjel egy után kegyelmez a családnak, alig öt óra alvás ajándékával. Gy1-3 legalább egy rövidke időre azért kisétált az éjszakai városkába, Sz1-2 viszont egy cseppet frusztráltan indul a következő napnak. 

Az idő ragyogó, s egy gyerek kivételével mindenki élvezi a tengert és a napfényt. A kivételes egy az, akihez igazodva egyébként eleve rövidebbre kellett szervezni a nyaralást. Igaz, csekély érdeklődést mutat a közös programok, így pl. a tenger iránt is. De mivel (mozaik)családtag – amit ugyan ténylegesen kevéssé érzékelünk mi is, és ő is, hiszen ritkán látjuk egymást, nem élünk egy fedél alatt, ő pedig nem nagyon él a látogatás vagy bármilyen kommunikáció lehetőségével –, teljes mértékben alkalmazkodtunk hozzá.

A: Igen, az én egyik lányom is bonyolította a képet. Viszont nála már hetekkel előre felkészültünk erre, és eldöntöttük, hogy a hangulatától függetleníteni fogjuk magunkat.
Az ő időnkénti egykedvűsége így már nem lepett meg minket, mert erre eleve számítottunk.

És a többiekkel összehasonlítva ilyenkor egyszerűbb is egy passzívabb gyerekkel. Ha ő is és mi is tudjuk, hogy mindent megtettünk azért, hogy jól érezze magát, és ezt megértve ő sem reklamál a helyzete miatt, akkor nincs konfliktus.

Szóval pancsolás délelőtt, majd ebéd a tengerre néző teraszon, s a délutáni szieszta előtt még egy kis társasozás, amire a sűrű iskolás-munkás hetek alatt igencsak ritkán kerül sor. Kb. 5 rövid kártyajáték, s abból háromban felmerült, nem a legbarátságosabb formában, hogy az egyik mozaik „csal”. Sz2 szerint az ő nevelt mozaikja több rendben szabályt sértett, amivel indokolatlan előnyhöz jutott vele szemben. Meg a többiekkel szemben is, bár a többiek erről nem szóltak. 

És ott a bál! Mozaikcsaládban ennyin is múlhat egy rövidke nyaralás hangulata. Sz1 szóvá teszi Sz2-nek, hogy ezt tényleg kellett-e, végülis játék volt, amelynek eleve nem voltak meg az optimális körülményei, és idő se volt rá több óra, csak épp egy kis ebéd utáni levezetés lett volna. 

A szabály az szabály, a játék pedig csak a szabályok mentén és egyenlő feltételek mellett élvezetes.

Ez igaz. De komolyan: van jelentősége ennek az adott helyzetben?

A: Ne hallgassuk el azért azt, hogy a jelenetet ki rendezte. Ugyanis én nem akartam indulatokat belevinni, inkább elkerülni akartam őket. Épp ezért furcsállottam, hogy ha egy egyértelmű és egyszerű kérésem van („légyszi ne feküdj be a pakli mellé”), akkor a lányka miért negligálja azt. És utána, ha többször megismételten kérem ugyanezt, sőt még egyszerű lezárási kísérletként fizikailag is arrébb rakom tőle a paklit, akkor miért ellenkezik. És végül miért csak egy felcsattant választ és elvonulást kapok („Szóval én csalok!”), ahelyett, hogy egyszerűen megtette volna azt, amit kértem.
De ezek után sem gondoltam túl sokat bele. Azt gondoltam, egy tinilánytól a nehéz napjain ez belefér. Elrendezi szépen magában, és ezzel a témát lezártuk.

Délután pihenés helyett én már az új partra készültem, hogy az a fürdőzés is jól sikerüljön. Bár a többiek délutáni pihenése miatt ide elég későn érkeztünk, de nem volt gond, mert így még egy kellemes naplementét is a parton tölthettünk. Épp hármasban voltunk a babával, és viccelődtem, hogy igazi mozaikcsaládként sokfelé széledtünk a strandon... amikor váratlanul kitört a vulkán. Kiderült, hogy anyuci igencsak neheztel rám, mert én az ő lányát megbántottam. Hogy valójában mennyire volt ennek alapja, az nem volt lényeges, anyuci sem járt utána. De úgy érezte, hogy a lánya sértett lehet, és ez már elég is volt. És ez az érzés a nyaralás összes addigi élményét és történését is átszínezte, beleértve az én jellememről alkotott képet is. És a negatív megjegyzései miatt akkor már tényleg kitört a veszekedés.

Picit belegondolva ez a működés ismerős volt: gyerekkoromban sokszor láttam a Tom és Jerry-ben 😊 Ott láttam, milyen a tyúkanyó, amikor a kiscsibéje leadja a neki a vészjelzést. Ilyenkor anyóka nem tehet mást, reflexszerűen ugrik, és másra nem is tud gondolni, csak arra, hogy az ő csibéjét „bántották” és meg kell védenie. Függetlenül attól, valójában mi történt. Ilyenkor bizony nem szívesen van az ember a Tom helyében. :/

És hogy jutunk el innen oda, hogy én gyerekem, te gyereked, sőt, mi ketten, a jövőnk…???? Hogy valójában sosem működtünk jól, s hogy valójában egy illúzióban élünk, és nem vagyunk hajlandóak szembenézni a tökéletlenségünkkel, amiről a gyerekeink is csak a saját szülőjük előtt mernek beszélni, egyébként meg csak színjáték az egész boldog családosdi… Hogy legjobb lenne kilépni az egészből, és csak magunkra figyelni. És a minden nyaralás után terítékre kerülő tipp: nem kellene nekünk közös utakat szervezni, mert a hosszabb együttlét már bőven alkalmas a nyugalom durva megzavarására. Szóval legközelebb inkább már tényleg mindenki csak a saját gyerkőceit vigye kirándulni, és ezek után a közös társasozást is hagyjuk, jobb a békesség.

Apa: Nem az első és nem a második olyan nyaralásunk volt ez, amit nem jó szájízzel zártunk.
Most viszont máshogy készültünk, azt gondoltuk, hogy ez jobb lesz. Ugyanis ez volt az első igazán közös utunk, mióta nagyon nagy család lettünk. Reménykedtünk, hogy az új felállás talán teljesen átírja a viszonyokat. Hogyan is lehetne morcinak lenni egy gyönyörű napsütéses tengerparti városban, mikor a cuki baba is csupa lelkesedést és vidámságot áraszt? Hát ez nem ír felül mindent?

Hát nem. És ha ilyen reményekkel indultunk, akkor már tényleg csalódás, ha nem jön össze. És nem is a veszekedéssel van a legnagyobb gond. Inkább azzal, hogy ha ez annak ellenére alakul ki, hogy igyekeztünk rugalmasak lenni és nagyvonalúak. Már amennyire a természetünk engedte 😊. Ha ezek után mégis támadásokat kapunk és leértékelő megjegyzéseket, az nagy csalódás. Gondolhatunk arra, hogy végső soron még a munkahelyünkön is jobban éreznénk magunkat, mert bár ott nem a szeretteinkkel vagyunk, de legalább becsülnek minket és az objektív értékeinket nem vitatják el.

Nagyon nagy levegőt véve lehet csak az ilyen negatív vitákon felülemelkedni, hogy visszatérhessen valami a nyaralás adta lelkiállapotból: hogy kikapcsolódunk, lazulunk, és egy kicsit „menők” vagyunk egy szuper helyen.

De ha szinte mindig ez a forgatókönyv, akkor miért is ne lehetne jogos a gondolat, hogy ha hármasban-négyesben jól vagyunk, hatosban pedig rosszul, akkor legközelebb próbáljuk ezt elkerülni?
Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy anyagilag megtehetjük, érdemes megfontolni!

Persze lehetünk pozitívak is, és bölcsen gondolhatjuk, hogy más dolog a nyaralás, és más dolog annak az emléke. Egy kisebb-nagyobb vitákkal tarkított nyaralásból is inkább csak a szép emlék marad végül. Jobbára. Csak idő kell hozzá, és megfelelő számú jó pillanatban készült fotó 😊

A bor elfogyott, a tenger csodásan hullámzott. A lélek is, igaz, nem csodásan, de erőteljesen. Másnap pakolás. Megvolt a nyaralás.

Párhuzamos valóságok

Gondolatkísérlet a szereplők lelkiállapotáról, viselkedéséről.

Sz1: fáradt, nyűgös, mindamellett rettenetesen kiéhezve a közös, jó hangulatú családozásra. Minden előzetes bonyodalom ellenére görcsösen próbál tökéletes pár napot szervezni, amibe bele lehet zsúfolni minden rég vágyott élménymorzsát. Nem lehet. Felületes a szervezésben, hibázik, nincs jelen tökéletesen minden helyzetben, ezért nem is reagál megfelelően.

Sz2: kimerült, a sorozatként kapott váratlan problémák és kiadások miatt frusztrált, de mindezt lenyomva igyekszik jól érezni magát, s kifelé pozitívnak maradni. A háttérben viszont ott motoszkál benne néhány megoldatlan probléma, munkával, gyerekekkel kapcsolatosak. És nagyon is az előterében a nevelt mozaikja, akinek természetét nehezen viseli. Szólni kell, okítani, hogy érezze már a kölyök, nem jól csinálja. 

Gy1: kamasz. Nemtörődöm, kényelemkereső, de mosolygós, az utat élvező, az élményekben megmártózó, csendes, komoly. Ki tudja zárni a számára zavaró körülményeket, nem csinál problémát a dolgokból, de azért elraktározza, ha valami nem tetszik neki. Tesz róla, hogy jól érezze magát, és bár nem kezdeményező, de együttműködő.

Gy2: kamasz. Nemtörődöm, kényelemkereső, locsifecsi, pörgős élményhajhász. Harsány. Szeretne a középpontban lenni, részt venni a dolgok menetében, s akár irányítani is azokat. Érdeklődő, kezdeményező, együttműködő, de nem érzékeli, mikor már sok. Rossz szándék nélkül is sikerül bajba kevernie magát. 

Gy3: kamasz. Nemtörődöm, introvertált, kakukktojás. Szó szerint hangját sem hallani, mégis sok gondolkodnivalót jelent. Bár a többiek között rendszeres téma a családhoz való viszonya, ő maga ebből nem nagyon érzékel semmit, nehogy emiatt is csak jobban eltávolodjon. Így aztán vagy érzi a törődést, vagy nem, vagy a családhoz tartozónak véli magát, vagy nem. Mindenesetre inkább háttérbe vonul, csinálja, amit mondanak neki, válaszol, ha kérdezik, abból nem lehet baj. 

Gy4: baba. Nagyon 😊                                                                    

Végszó

Tökéletlenek vagyunk. Mint az élet. 

Ebben a családformában pedig megannyi időzített bomba van elhelyezve, ember legyen a talpán, aki a robbanást megelőzve sorra felfedezi és hatástalanítja őket. A mozaikcsaládban éppúgy benne van a harmónia lehetősége, mint a tökéletes csődé. Min múlik hát…???

Szükségünk van a rendszeres önvizsgálatra csakúgy, mint a megbocsátásra. Elkerülhetetlen a jóra törekvés, ha jót akarunk. 

Elkerülhetetlen a lelki gyúrás, hogy ne érezzük elpocsékolt reményeknek a közös terveket, s az egyéni céljainkat is. Hogy legyen elég önuralmunk, türelmünk és szeretetünk ahhoz, hogy a közös élmények jó értelemben legyenek emlékezetesek, gazdagítóak. S az a rövid idő, amit gyerekeinkkel együtt töltünk, az ő javukat is szolgálja, hogy jobb emberek legyenek tőle.

A kommunikációnkhoz pedig nyitottság, figyelem, jó akarat.

Apa: Igen, a kommunikáció fontos. És bár igaz, hogy mindnyájan másmilyenek vagyunk és ezért máshogy is kommunikálunk, de mikor együtt vagyunk, muszáj alkalmazkodnunk. Nem annyira, mint a suliban vagy a munkahelyen, de legalább egy picit. Aki csendben lenne, annak néha meg kell szólalni. Aki viszont szünet nélkül dumcsizna és válogatás nélkül elmondana mindent, ami az eszébe jut, annak vissza kell fognia magát. Pláne ha néha totál butaságok vagy nagyképű, esetleg a többieket lenéző gondolatok jutnak az eszébe.

Az utalásokat és a tapintatból finomabbá tett megjegyzéseket meg jó, ha megtanulják felismerni a kamaszok. Hiszen pont az ő érdeküket szolgálja, ha nem direktben „szólunk rájuk”. Azt egyébként sem viselik jól. Ezért hiba, ha ilyen helyzetekben sem az utalást, sem a helyzetet nem tanulják meg felismerni, hanem megszokják, hogy reflexből visszatámadnak.

A fent említett „jó akarat” pedig fontos a gyerekek részéről is. A szülők kommunikációja és jó szándéka kevés a sikerhez. Fontos, hogy a gyerekek is értékeljék és becsüljék a családi közösséget. Mert a család nem csak adni tud, hanem igényei is vannak, és tenni is kell érte.
Az egyéni érdekekből és késztetésekből (az „egóból”) lejjebb kell adni. Ez talán a mozaikgyerekeknek még nehezebb, mert a két család közötti átmeneti korszakban sokkal nagyobb szabadságot és jogosultságokat kaphattak, mint előtte és utána.

És a mozaikcsaládok védelme sokszor nem olyan erős. Könnyebben meg tudja „hekkelni” akár egy gyerek is, mert több támadási felületet találhat, és közöttük gyakran van egy-két gyenge pont. Például lehet, hogy a gyermek a saját szülőjét könnyebben a saját pártjára tudja állítani. Vagy a nevelőszülőt meg tudja vádolni, hogy vele máshogy bánik, mert őt kevésbé szereti. De akár a tesóját is támadhatja vagy terjeszthet róla rosszat. Vagy  információkat hallgathat kell a saját édesszülei elől, hiszen ritkán jó köztük a kommunikáció. Sőt, ha igazán bevállalós, akár még vitát is provokálhat a családban, ami ha „jól” sikerül, akkor a vihar utáni hűvösebb hangulatban egy kicsit visszakaphatja az ő kis anyukáját-apukáját.

Akárhogy is, ha egy gyerek a család helyett egy kicsit magának akar jót és játszmázik, van esélye rá, hogy jól jön ki belőle. Legalábbis rövid távon. Ha közben viszont a családi egység sokat gyengül, akkor végül ő is veszíthet vele.
Például lehet, hogy egy ilyen, sok energiabefektetéssel összehozott, jól kitalált családi program hangulatát is jól össze tudja zavarni a végére.

Aztán a szülők próbálhatják kiblogolni magukból a sok frusztrációt! :/

A mozaikcsalád természetellenes képződmény. Nincs egyetlen recept, amellyel mindenki boldogulhat, aki benne él. Ugyanakkor minden próbálkozás megtanít valami újra. S előbb-utóbb egyre többet egymásról és önmagunkról.