2016. december 20., kedd

21. Karácsony, ahogy a nő látja, és ahogy a férfi


... és ahogy a mentálhigiénés szakember, a stand up-os Pál Feri.

Persze, nem kabarészámról van szó, ez még nem a szilveszteri műsorajánló, de aki hallotta már a nagyszerű előadót (egyébként katolikus papot), aki az embert legmélyebben érintő lelki folyamatokról, kapcsolati konfliktusokról stb., stb. szinte showmanként tart előadásokat, az nem érti félre a szándékosan komolytalan felütést.

Karácsony közeledtével talán nem én vagyok az egyedüli, aki úgy látja, mintha az emberek a csendes adventi várakozást sóvárogva mégis idegesen, kapkodva szerveznek-terveznek, rendelnek-vesznek (veszekednek), s pont a hangoztatott-vágyott nyugi kerül szinte elérhetetlen messzeségbe. 

Hogy éljük meg mindezt mi, nők? S hogy a férfiak? Tudnánk mesélni, biztos, mindenkinek van idevágó története, de most hadd ajánljam szeretettel Pál Feri idevágó gondolatait, alig nyolc percben:


A videó elég hamar ér véget, befejezetlennek tűnik, de ha nem vágták volna ki a nagy előadásból, akkor nem tudtak volna belőle ilyen remek kis karácsonyi blokkot szerkeszteni 😊

Viszont akit érdekel, annak jó szívvel ajánlok egy másikat, ami ha nem is a folytatása, de alapvetően a férfi-nő közti különbségeket járja körbe hasonlóan szórakoztató, egyben elgondolkodtató módon:


Talán így, az ünnepek alatt több időnk lesz ilyesmiken elmélkedni, kicsit azon tűnődni, hol is csúsznak el köztünk időnként a dolgok, mit és miért nem értünk a másikban. Talán még arra is jó lehet, hogy észrevegyük, az a sok minden, amin megbántódunk, nem szeretetlenségből fakad, hanem valami egészen más okból, amiről nem is mi tehetünk, sőt, talán igazából szerelmünk sem. 

Legyen laza, görcsök nélküli, nem szorongó, nem feszültségekkel teli, egymásra figyelő, magunkra is figyelő, egymásnak segítő, magunkat sem elhanyagoló további karácsonyvárásotok! 

A padlón úgyis rögtön felmosás után csöppen el valami, a hasunk úgysem marad üresen, és a mosogatnivalót sem lopja el senki, megvár. 

Adjatok időt egymásnak, gyerekeiteknek magatokból!


2016. december 12., hétfő

20. Karácsony válás után, mozaikban

Az adventi koszorú harmadik gyertyáját is meggyújtottuk, közeledik karácsony. Örülünk? Örülhetünk, érezhetjük magunkénak a békés, boldog karácsonyt kívánó üzeneteket? Merhetünk arról ábrándozni, hogy szétrebbent családunk apraja-nagyja a karácsonyi fényekben elfelejtkezik a hiányairól egy rövid időre? Átengedjük-e magunkat a kegyelemnek? 


Az első a legnehezebb, az első alkalom, amikor valaki hiányzik az ünnepi díszletek közül. Apa, aki hazahozza, majd a szent napon beleilleszti a tartóba a fát, vagy anya és a gyerekek, akiknek hála napok óta mézeskalács illatú a lakás... – ahonnan nézzük. Senkinek sem könnyű.

Áldott egy helyzet, ha ilyenkor ezt átérezzük. Hogy nem csak nekünk fáj. Ezt,  és nem a megkeseredettség, megbántottság szülte keménységet.

Ha le tudjuk csendesíteni a szívünket, ha figyelni tudunk az ünnepre, rövid percekre, órákra legalább, és ezzel az életünkön átutazó röpke nyugalommal gyerekünket is be tudjuk burkolni, mint egy finom, meleg takaróval. 

Ez nagyon sok irányból ütközik akadályba – persze, leginkább önmagunk felől, akik ugyanazon a szemüvegen keresztül akarunk látni, nem merjük lejjebb csúsztatni az orrunkon, hogy egy kicsit a zsigereinknek adjuk át a teret, még ha így kicsit homályosabban, bizonytalanabbul (sebezhetőbben?) szemlélődhetünk is. Talán nem látjuk a másik minden hibáját, talán összemosódnak az egyébként élesen körvonalazódó tulajdonságok, amik annyira szembeötlőek, annyira elviselhetetlenek...

De nehéz nyugodtan szólni! De nehéz előzékenynek lenni. Vele??? Ahh...

Merni megkérdezni, hogy legyen most? Nálam? Nálad? Most így, aztán jövőre fordítva? Vagy karácsonykor velem, szilveszterkor veled? Vagy hogy? De nehéz...

S a verseny az ajándékokkal. A "csak a gyereknek meglegyen az öröme" mögé bújtatott győzi akarás: én veszem a jobbat, a drágábbat, énhozzám akarjon majd jönni... És nemcsak a győzni akarás, de félelem is egyszersmind, ideges aggodalom, hogy ha nem kapja meg, ha nem tőlem kapja meg, akkor nem érzi majd elég jól magát, nem örül annyira, nem szeret majd annyira... Pfhh.... Ezek a gondolatok léteznek. És ezek hogy át tudják színezni a hófehérre, fenyőzöldre, gömbpirosra készülődő lelkünket valami nehézkes, művi sárgára, pocsolyabarnára...

Magunknál kell kezdeni. A tükörben meglátni azt, aki döntött így vagy úgy, megérteni, s ha kell, megbocsátani, de belátni, hogy most már egy új úton kell megtanulni közlekedni. És van még egy nagy felelősség ezen felül: megtanítani a gyereket is erre. Ez a nehezebb. S ha jól akarom csinálni, akkor belátom, hogy nem hagyhatom ki belőle a másik szülőt. Ha ő akar kimaradni belőle, az más, az az ő döntése, felelőssége, neki kell elszámolnia vele, de mi jó ha tudjuk, a gyerekért a legtöbb, amit tehetünk, hogy ha már nem is szeretjük a másik szülőjét, de legalább hagyjuk, ő szerethesse, úgy és annyira, amennyire szüksége van rá.

Legyen a másikat megszólítani merő, a hol legyen-hogy legyent bátran és szelíden megbeszélni tudó, görcsök nélküli, szívmelengető karácsonyi készülődésetek!


2016. december 5., hétfő

19. Egy híján. ENNYI????? De ha a gyerek kekeckedik????!

Szóval, hogy is van ez? Ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor csupán

 E N N Y I...???
Na jó, hát... azért talán mégsem csak ennyi...

Vártam, hogy talán megcáfoltok, felháborodtok, hogy miket beszélek, talán a holdról jövök? Nem is élek valójában mozaikcsaládban? Vagy az álmodozásaimat vetem papírra?? Merthogy piszkosul nem ENNYI!
Nem bizony, de azért a jól működő család – mozaikcsalád – ilyen alapokon állva tud tartós biztonságot adni, mégpedig mindenkinek. Mivel magam is mozaikcsaládban élek, s nem egy hasonló sorsúakat közösséggé formáló fórumnak vagyok tagja, olvasója, nem utolsó sorban alaposan utánajártam a szakirodalmakban is ennek a témának, tudom jól, hogy bármilyen család elég jó működéséhez több is kell, mint szeretet. De maradjunk a mozaikcsaládnál.


Vannak helyzetek, élesek, amikor az értékrendünkkel mélyen ellentétes történésekkel találkozunk, tőlünk nagyon távol álló magatartásbeli, érzelmi reakcióknak vagyunk tanúi (elszenvedői), érthetetlen hozzáállással számunkra megszokott, egyértelmű helyzetekben. Van, amikor gyerekeink minket, felnőtteket egymásnak kijátszva trükköznek vélt vagy valós érdekből, féltékenységből, irigységből, a másik szülő iránti lojalitásból. Például hazudnak. Vagy ami rosszabb: elcsenegetnek ezt-azt. Árulkodnak. És sajnos nem egyszer a másik szülő, sőt nagyszülő kérésére, sugalmazására. Mennyi ilyen esetről olvasni az egyedülálló szülők, jogaikat védő apák fórumain! Aligha kitalációk ezek, aligha hamis túlzások. Ennyien nem tévedhetnek. 

Ezek a történések hatnak. Hangolnak. Ezekkel valamit kezdeni kell. S ha tartós változást akarunk, nem elegendő a felszínes hozzáállás, pl. az indulatból való reagálás, visszakézből büntetés. Azzal, hogy jól leüvöltjük a hazugságon csípett gyerek fejét, mindössze azt érjük el, hogy legközelebb óvatosabb lesz, "kifinomultabb", plusz (még jobban) utálni fog, s még kevésbé lesz együttműködő.


Érdemes első (második stb.) haragunk után elgondolkodni, mi lehet az oka, hogy a gyerek nem az elvárható normák szerint viselkedik. Mennyire volt ideje átállni az új életre, a megváltozott családi viszonyokra, hierarchiára, sőt az is fontos lehet, hogy a volt házastárs és rokonok milyen érzéseket táplálnak irántunk, s ezeket az érzéseiket mennyire vetítik ki a gyerekre.
A gyerek sokszor elvárásként éli meg, hogy külön élő szülőjével, pláne annak új párjával ne legyen kedves. Vagy egyszerűen csak tabutéma otthon a másik szülő, amiből úgy érzi, valami olyan gond van vele, ami miatt neki is el kell határolódnia tőle valamennyire. De sajnos olyat is lehet hallani, hogy szófogadatlansága miatt azt mondják neki fenyegetésként: "mehetsz apádhoz/anyádhoz!" Mintegy büntetésként használják. Ez óriási teher egy gyereken, ami összezavarja, s végső soron szorongáshoz, frusztrációhoz vezethet, füllentésekbe, csalásokba sodorhatja.

Mit tehetünk, ha már zavarónak, elfogadhatatlannak érezzük a gyerek viselkedését?


1., Ha szülője vagyunk: mindenképp igyekezzünk vele beszélgetni az (ellen)érzéseiről, megértetni vele, hogy nem tőle váltunk el, ugyanúgy szeretjük, mint korábban, és örülünk, ha a másik szülőjével is jó kapcsolatban van, sőt ezt szeretnénk is. És a folytatásban elmondjuk azt is, hogy mindezekkel együtt az új családi környezet új kapcsolatokat is hozott, amelyek fontosak nekünk, és szeretnénk, ha ezt elfogadná, és részese lenne, megélné minden örömét, ami ezzel jár, de a mindenkori és az új szabályokat is be kell tartania. Itt is és a másik szülőnél is. Ha nem így lesz, akkor jöhetnek a következmények. Ezek viszont csak akkor működnek, ha be is tartjuk őket!! Ha ezt előre tisztázzuk, és nem torpanunk meg ellágyulásból vagy mert félünk, "elveszítjük" a gyerkőcöt, akkor egészen biztos, hogy nem tud vele visszaélni. Lesz még erről szó a későbbiekben.

2., Ha mozaikszülője vagyunk: míg apróbb, hétköznapi bakikat mi is helyrerakhatunk finoman, lehetőleg kedvesen vagy viccelődve, amiből érezheti a gyerkőc, hogy mi is felelősséget vállalunk érte, addig a nagyobb vagy kényesebb problémákat mindig a párunkkal beszéljük meg, s ha lehet, hagyjuk rá a dolog megoldását. Azzal talán nem ártunk, ha elmondjuk kedvesünknek véleményünket, esetleg rosszérzéseinket, ezt jó, ha elbírja egy kapcsolat, de a döntést hagyjuk rá, mert mégiscsak ő ismeri legjobban a gyerekét, hogy miként lehet jobban a közelébe férkőzni. Persze az is előfordulhat, hogy pont külső szemmel, elfogulatlanul nekünk van praktikusabb ötletünk – ehhez kell a jól megalapozott kapcsolat, ami bízik a másik ítélőképességében és jóindulatában. Bizalmi kérdés, bizony! :)

3., Ha ennél nagyobb a gond: ekkor érdemes nevelési tanácsadóhoz vagy pszichológushoz fordulni. Utóbbi amúgy is ajánlott a válás/az egyik szülő elvesztése után, még akár a gyerek jelenléte nélkül is, hiszen fontos tanácsokat kaphatunk a szakembertől a megváltozott helyzet minél jobb kezelésére. Érdemes pár ezer forintot belefektetni – ha jó szakembert találunk, biztosan megtérül, s ennyit megér a nyugalmunk!