Az adventi koszorú harmadik gyertyáját is meggyújtottuk, közeledik karácsony. Örülünk? Örülhetünk, érezhetjük magunkénak a békés, boldog karácsonyt kívánó üzeneteket? Merhetünk arról ábrándozni, hogy szétrebbent családunk apraja-nagyja a karácsonyi fényekben elfelejtkezik a hiányairól egy rövid időre? Átengedjük-e magunkat a kegyelemnek?
Az első a legnehezebb, az első alkalom, amikor valaki hiányzik az ünnepi díszletek közül. Apa, aki hazahozza, majd a szent napon beleilleszti a tartóba a fát, vagy anya és a gyerekek, akiknek hála napok óta mézeskalács illatú a lakás... – ahonnan nézzük. Senkinek sem könnyű.
Áldott egy helyzet, ha ilyenkor ezt átérezzük. Hogy nem csak nekünk fáj. Ezt, és nem a megkeseredettség, megbántottság szülte keménységet.
Ha le tudjuk csendesíteni a szívünket, ha figyelni tudunk az ünnepre, rövid percekre, órákra legalább, és ezzel az életünkön átutazó röpke nyugalommal gyerekünket is be tudjuk burkolni, mint egy finom, meleg takaróval.
Ez nagyon sok irányból ütközik akadályba – persze, leginkább önmagunk felől, akik ugyanazon a szemüvegen keresztül akarunk látni, nem merjük lejjebb csúsztatni az orrunkon, hogy egy kicsit a zsigereinknek adjuk át a teret, még ha így kicsit homályosabban, bizonytalanabbul (sebezhetőbben?) szemlélődhetünk is. Talán nem látjuk a másik minden hibáját, talán összemosódnak az egyébként élesen körvonalazódó tulajdonságok, amik annyira szembeötlőek, annyira elviselhetetlenek...
De nehéz nyugodtan szólni! De nehéz előzékenynek lenni. Vele??? Ahh...
Merni megkérdezni, hogy legyen most? Nálam? Nálad? Most így, aztán jövőre fordítva? Vagy karácsonykor velem, szilveszterkor veled? Vagy hogy? De nehéz...
S a verseny az ajándékokkal. A "csak a gyereknek meglegyen az öröme" mögé bújtatott győzi akarás: én veszem a jobbat, a drágábbat, énhozzám akarjon majd jönni... És nemcsak a győzni akarás, de félelem is egyszersmind, ideges aggodalom, hogy ha nem kapja meg, ha nem tőlem kapja meg, akkor nem érzi majd elég jól magát, nem örül annyira, nem szeret majd annyira... Pfhh.... Ezek a gondolatok léteznek. És ezek hogy át tudják színezni a hófehérre, fenyőzöldre, gömbpirosra készülődő lelkünket valami nehézkes, művi sárgára, pocsolyabarnára...
Magunknál kell kezdeni. A tükörben meglátni azt, aki döntött így vagy úgy, megérteni, s ha kell, megbocsátani, de belátni, hogy most már egy új úton kell megtanulni közlekedni. És van még egy nagy felelősség ezen felül: megtanítani a gyereket is erre. Ez a nehezebb. S ha jól akarom csinálni, akkor belátom, hogy nem hagyhatom ki belőle a másik szülőt. Ha ő akar kimaradni belőle, az más, az az ő döntése, felelőssége, neki kell elszámolnia vele, de mi jó ha tudjuk, a gyerekért a legtöbb, amit tehetünk, hogy ha már nem is szeretjük a másik szülőjét, de legalább hagyjuk, ő szerethesse, úgy és annyira, amennyire szüksége van rá.
Legyen a másikat megszólítani merő, a hol legyen-hogy legyent bátran és szelíden megbeszélni tudó, görcsök nélküli, szívmelengető karácsonyi készülődésetek!
Kedves Szilvia! Egy rövid kis riportot szeretnék készíteni arról, hogy hogyan telik mozaikcsaládban a karácsony. Ebben kérném segítségét. Kérem, legyen kedves keresni a goddard.paula@lanchidradio.hu email címen. Köszönettel,
VálaszTörlésGoddard Paula