A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családalapítás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családalapítás. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. március 27., szombat

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?


Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.



Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?

2019. április 2., kedd

37. Bővülő család

Gyereket vállalni romantikus, szívmelengető. De félelmekkel teli is, különösen, ha van már egy (kettő, sok), aki nem is mind a miénk.

Eltöprengünk azon, vajon ez a fészek biztonságos lesz-e a számára, tartós tud-e majd lenni, nem úgy, mint az előző, ahová már meglévő gyerekeink születtek. Az is felmerül bennünk, jól tud-e majd alakulni a testvérség, ami ugyebár papír szerint is csak félig az. Lesz-e féltékenység amiatt, hogy a legkisebbnek mindkét édes szülője együtt él, míg a nagyoknak csak egyikükkel kell beérni a hétköznapokban. S egyáltalán: fogják-e szeretni a kicsit, ha annak apja/anyja az ő apukájukat/anyukájukat "szakította el" másik szülőjüktől?
És mi, szülők? Mi tudunk-e majd ezután ugyanolyan figyelemmel és szeretettel, elfogadással lenni a család többi gyereke irányába? Nem fog-e elragadni a régen vágyott érzés, hogy végre szerető pár mellett, végre érett fejjel vállalt gyermekünkkel igazi, tartós családot alapíthatunk, amibe esetleg nehezítő körülményként furakodhatnak be a gondok a többi gyerekkel... Fogjuk-e bírni szeretettel, türelemmel?



Ezek mind érvényes kérdések, aggodalmak, amikkel érdemes szembenézni - de semmiképp sem megfutamodni előlük, vagy esetleg visszavonulót fújni. Abban kell biztosnak lennünk, hogy szeretjük társunkat, s bízni magunkban, hogy erővel, hittel meg tudjuk csinálni. És meg fogjuk csinálni!

Egyedül azzal érdemes foglalkozni, hogy ha a baba jönni akar, legyen meg a helye otthonunkban. Gyerekeink (és távolabbi családtagjaink) szívébe pedig előbb-utóbb ő maga, a kicsi fogja kijárni az útját – ha engedjük kapcsolódni őket. Vagyis adunk lehetőséget az együttlétekre, dajkálásra, játékra. Ez már a mi felelősségünk.

Nem biztos, hogy rögtön menni fog, lehet, hogy kell idő, akár 1-2 év is, mire a családtagok mindegyike elfogadja az új helyzetet. De ahogy az idő telik, úgy mindenki érik is, s ha nem tesszük egyedüli középpontjává családi életünknek a kis jövevényt, ha szentelünk időt a többiekre is, ugyanakkor a babázásba bevonjuk őket, akkor szépen fognak illeszkedni a mozaikok az új "darabkához". Elhihetitek, a tapasztalat mondatja ezt velem!