56. Mozaikcsaládban az élet… és a bezártság a koronavírus-járvány idején

Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az, amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb. 

Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk, hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk. 

Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊

Huh…

Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a (mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem – a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban, megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt együtt, együtt… 

Na ez az. De jó lesz ez nekünk??? 

EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat. 

De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában. És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak arról. A nemmondomkiazértsemiről.

Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni, nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.

Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást, a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén (iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).

És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket, viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól, ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel, és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes (milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel. 

Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”. (Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)

A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.

Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.

Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.

Figyeljünk egymásra most még jobban!

48. Amit egy mozaikcsalád adhat

Volt már ehhez hasonló témájú blogbejegyzés a Mozaikosokon, ami ráadásul a második legolvasottabb posztom. Ez azt mutatja, bizony, kell a megerősítés ebben a vállalkozásban, a mozaikcsaládunk működtetésében.

Most nem akarom túlmagyarázni a dolgot, mindössze egyfajta vázlatként megmutatom, hogy először is melyek a főbb különbségek a hagyományos és a mozaikcsaládok között, majd kicsit ráirányítom a figyelmet az utóbbi pozitívumaira. Merthogy vannak jó oldalai is ennek a családformának, amelyek mind gazdagítják személyiségünket, családunkat.

Íme:

 

De érdekes azt is megnézni ám, hogy a fentiek csak akkor  pozitívumok, ha törekszünk arra, hogy azok legyenek, vagy minimum annak lássuk. Hiszen minden fehéret lehet feketének is látni, nem?

KÁOSZ – hétről hétre mások ülik körbe az asztalt – VÁLTOZATOSSÁG

KÉRETLEN FELELŐSSÉG – mozaikszülőként is jó mintát adni a ránk bízott gyerekeknek – ÚJ SZEREPEK

LEHETETLEN KÜLDETÉS – új életfeladatok: együttműködni párunk „csatolmányaival”: gyerekek, exek – KIHÍVÁSOK

TEHETETLENSÉGÉRZÉS – saját határaink, korlátaink megismerése és azok fölülmúlása – ÖNISMERET

MEGALKUVÁS – a külső okok miatt gyakran változó helyzetekhez alkalmazkodás – RUGALMASSÁG

EGYEZKEDÉS, ALKUDOZÁS – együttműködés nélkül nem tud hosszú távon működni – CSAPATSZELLEM

KOMPROMISSZUMOK – aki mozaikcsaládban él, előbb-utóbb mesterfokozatú társ lesz, másképp bukik az egész család – PÁRKAPCSOLAT EXTRÁKKAL

Érdemes néha, nyugodtabb időszakban nézőpontot váltani, hogy ha jönnek a felhők, ne lássuk túlságosan borúsan a világot! :)

13. Váltott elhelyezés

Facebook-oldalunkra is felkerült a Díványon nemrég megjelent cikk a gyerekek válás utáni váltott elhelyezéséről:Bréking: jobb, ha válás után fele-felében van a gyerek.

Azért tartottam fontosnak posztolni, mert egyrészt ez pont az a téma a válás után, ami nálunk kevés figyelmet kap, miközben sokféle pozitív hozadéka lehet, másrészt pedig látom a Facebook-oldalakon, a különféle szülői érdekvédelmi csoportokban milyen nagy visszhangot kapott – sokan beszélnek róla, osztják tovább, vagyis nem hagyja hidegen az egyedülálló szülőket: apákat, anyákat egyaránt.

A cikk kommentjeit is érdekes elolvasni, jól látszik, hogy mennyire másként látja ezt az, akinek kapcsolata nem mérgesedett el volt házastársával, s az, aki csúnyán megégette magát. Utóbbiak hajlamosak azt gondolni, hogy ha volt férjük másik nő miatt hagyta ott a családot, a gyereket sem érdemli meg. Arról nem esik szó, hogy a gyerek ugyanakkor megérdemelné apját, különösen, ha az még szeretne is foglalkozni vele...

A szerző egy közel százötvenezer gyerek megkérdezésével készült svéd kutatásra hivatkozva mutatja be a váltott elhelyezés lényegét, pozitívumait, s hívja fel a figyelmet, hogy természetesen csakis abban az esetben ajánlott ez a megoldás, ha egyik szülő sem bántalmazó. 

A cikk tartalmának ismétlése nélkül csak egy kis gondolatébresztő: 

- ha a gyerek még nagyon kicsi, azt mindenképp érdemes végiggondolni, szakemberrel (védőnővel, óvodapedagógussal, pszichológussal) megbeszélni, hogy mikortól érdemes a váltott elhelyezést elkezdeni, hogyan felkészíteni rá a gyereket, akinek valószínűleg nem magától értetődő az új rendszer

- ha már nagyobb a gyerek, el is  lehet mondani neki, hogy nem szeretnénk, ha a válást követően bármelyikünkkel nem tudna eleget lenni, hiszen ő nem tehet semmiről, ami köztünk történt. Meg lehet kérdezni tőle, hogy mit szólna hozzá, ha némi kényelmetlenség árán ugyan, de apánál és anyánál ugyanannyit lehetne, vagy amennyit szeretne - ez már a szülők egyéni lehetőségeitől is függ, persze

 - lehet, hogy nem is olyan nagy kényelmetlenség, csak nekünk tűnik annak, elsőre. Még a kéthetenkénti látogatásoknál is bevezethető, sőt nagyon ajánlott, hogy a gyereknek mindkét szülőjénél legyenek meg a legszükségesebb holmijai, amiket nem kell újra és újra hátizsákba rakni: pizsama, egy-két váltás ruha, fogkefe, fésű, személyes csecsebecsék, tárgyak, amikhez kötődik, s azoknak lehetőleg hely is, legalább egy polc, vagy ha engedik a körülmények, akár egy kis saját kuckó, ággyal, szekrénnyel. Ezek rengeteget segítenek a gyereknek, hogy érezze, neki mindig van helye szülőjénél, nem tőle költözött az el, s fontos számára, hogy itt is, ott is otthon érezze magát. Ha pedig sikerül megoldani a váltott láthatást, akkor kifejezetten ajánlott erre berendezkedni, hiszen pont ezzel kerülhetjük el a folyton ki-be pakolás kényelmetlenségeit, miközben mégis valamifajta állandóságot, biztonságérzést vihetünk csemeténk életébe. Bár nyilvánvalóan sarkosan, mégis megható egyértelműséggel ábrázolja ezt a nemrég megjelent IKEA-reklám

- a váltott láthatás jóval nagyobb teret ad a gyerek életében, fejlődésében való részvételre, ami szülőnek-gyereknek egyaránt jó. Normális esetben mindkét szülőnek – annak is, akit faképnél hagytak, lecseréltek. Na jó, talán a szükségszerű mosolyszünet érthető, de azért az nem tarthat örökké, s ha valaki szereti a gyerekét, hogyne okozna örömet neki, ha boldognak látja őt? Fontosabb lenne az önsajnálat vagy a bosszú vagy a versengés? Én legalábbis örülök, ha a gyerekem jól érzi magát apjával, együtt tudok vele örülni, ha valami közös jó élményüket újságolja. 

- Ha nemcsak kéthetente hétvégén találkoznak, több lehetőség van a tanulásban való segítségre is, az iskolai, szakköri logisztikában való részvételre, a barátok megismerésére (szemmel tartására! :)), az egyéni értékrend átadására, s nem utolsó sorban az együtt nevetésre, birkózásra, focizásra, bármire... A kapcsolat elmélyítésére, hogy amikor eljön az elengedés ideje, meglegyen a biztonságot adó kötődés, a szükség esetén segítséget kérni merő bizalom

- azért ne feledkezzünk meg magunkról sem! Drága szülőtársak, egyedülálló vagy a mozaikosodásban néha (gyakran...) megfáradt apák, anyák, mondja valaki, hogy nem esik jól néha kis időre egyedül maradni, mármint  a gyerekgondozás 24 órás felelőssége nélkül! Nem esik jól uzsonnakészítés, noszogatás-sürgetés, leckeszámonkérés nélkül csak úgy csöndben lenni vagy épp hangosan énekelni (ami nem Kaláka és Alma együttes), Anna Peti Gergő nélkül lefeküdni, vagy épp a saját könyvünkön elaludni, kimozdulni, nem hazasietve sétálni, barátokkal találkozni, randevúzni, szerelmesnek lenni újra, legalább pár napra csak magunkért lenni?

Ez megbotránkoztató? Pedig ezek az apák-anyák a leglelkesebbek, mikor újra magukhoz ölelik gyerkőcüket, és azzal a tudattal, hogy jó helyen volt a gyerek, mert látszik rajta a kiegyensúlyozottság, és nem kell attól tartania, hogy ha kimutatja érzéseit, a másik szülőnek csalódást okoz. Mert rendben tud lenni mindenki, ha nem egyedül kell a gyereknevelés megannyi feladatát vinnie, ha tud osztozni azzal, akivel a gyereket vállalták, akarták. De ehhez az is kell, hogy merjük átadni ezeket a feladatokat, merjünk bízni a másik szülőségében – természetesen most is hangsúlyozva, hogy kifejezetten a nem bántalmazó szülőkről van szó!!

Megosztanátok személyes tapasztalataitokat a váltott elhelyezésről? 

Vagy dilemmáitokat?

Friss hír november 8-án: az Apák az Igazságért Egyesület lefordította a svéd kutatásról szóló tanulmányt, itt olvashatja, akit érdekel: http://www.apakazigazsagert.org/cikk/ket-szulovel-jobb-a-gyereknek.

7. A mozaikcsalád pozitívumai...??? Heee???

Bizony, bizony, pozitívumai!  Anélkül, hogy összefüggésbe hoznánk mindezt bármiféle bizarr, mazochista fantáziákkal...

De ki számára jelenthet bármiféle pozitívumot az a családszerkezet, amelyikben semmi sem állandó, kivéve a változást?

Ahol újra kell definiálni a  családi szerepeket – sőt, a legjobb, ha nem is definiálunk semmit, hiszen a következő pillanatban talán megint újra kell gondolni...

Amelyikben egyszerre (vagy épp hol így, hol úgy) vannak jelen szülők és "nevelő" (pót?/ajándék?/mostoha?/mozaik) szülők, testvérek és mozaiktesók és/vagy féltestvérek. Huhhh... Ja, és nagyszülők, pót-nagyszülők, rokonok itt, ott, amott... :)

És jövés-menés, logisztika, egyeztetés, hátizsák be-ki, teríték két/három/négy/öt stb... főre. 

Nna, hát pont ez az! Ez mind-mind pozitívum, elég csak máshonnan szemlélni. Nem olyan közelről, a jelen idegőrlő, kétségbeejtő testközeléből, hanem valamivel távolabbról vagy magasabbról, és máris kezd kirajzolódni a sokféle mozaikból a műalkotás... :)  Vagy egy sajátos torzó – ki hogy akarja látni, mert azért ez is számít egy kicsit :)

Amikor a családban nincsenek merev szabályok arról:
- hogy csakis ezen vagy azon az ágyon /kanapén lehet aludni,
- hogy csakis ebben és ebben a sorrendben lehet a hétvégi pihenést-takarítást-étkezést-nagymosást-kirándulást stb. végigcsinálni
- mikor kinek mit szabad és mit nem,
akkor elkezdünk egy kicsit spontánabban élni, ami csak az elején kergeti őrületbe az embert, de idővel valahogy mutálódni kezd, és rájön, hogy ebben tulajdonképpen egyfajta szabadság van, kötetlenség, tehát a viszonylag gyakori változásokból adódó lazaság átveszi a helyét az olykor rugalmatlan, vaskalapos házirendnek. Vagyis: 

mozdulatlanság, korlátozottság   vs.  változatosság, felszabadultság

 Ahol mentesülünk a szigorúan vett anya/apa szerep alól, merthogy mi leginkább apa/anya párja vagyunk. Nem szükséges teljes valónkkal belefeszülni annak, a fantáziánkban élő szülőszerepnek, ami talán csak a mi privát megfelelési kényszerünk, s biztosak lehetünk benne, hogy a nevelt gyerekünk sem kéri rajtunk számon. Arra érdemes felkészülni, hogy újonnan bejövő családtagként nem fognak a gyerekek tárt karokkal várni. Minek nehezítenénk a saját dolgunkat azzal, hogy egyből tekintélyszemélyt akarunk játszani? Azzal akár el is lehetetleníthetjük a jó, bizalmon alapuló viszony kialakulását. Inkább koncentráljunk a párunkra, és járjunk nyitott szemmel, füllel, és leginkább: szívvel, vagyis figyeljünk a körülöttünk élő gyerekekre, érdeklődjünk és támogassuk őket, amennyire tudjuk. Lesz még erről szó ezen a blogon, mert ez az egyik kulcsa a hosszú távú és békés mozaikosságnak. A gyerekeknek erős felnőtt párkapcsolat ad biztonságot, amiben nem lehet egymásnak kijátszani a másikat. Ha ebben jók vagytok, jönni fog a szülőség is, el fognak fogadni a gyerekek, anélkül, hogy rágörcsölnétek.

"az én házamban...!!!" "én döntöm el" "velem így nem viselkedhet" 

vs.   

"beszéljük meg", "osszuk el a feladatot", "a helyzetével viaskodik, nem veled" 

Milyen izgalmas, amikor egy mozaikcsalád ifjú tagja ballag/konfirmál/18 éves lesz/premiere lesz/esküvője lesz stb.... Ki legyen ott? Egymillió forintos kérdés... Hát, véleményem és tapasztalatom szerint, ahol a családtagok épp tartanak egymással. Talán az első év szerelemittas állapotában bárhova elmegyünk, ahová párunk hív, még a gyerkőce hegedűvizsgájára is, de a "kijózanodás" után lehet, hogy néha inkább hátramaradnánk. Aztán szerencsés esetben pár év múlva ott tartunk, hogy már mi hívjuk párunkat a mi gyerkőcünk eseményére, mert azt érezzük, mi így vagyunk egy család, összetartozunk.

A rokonság lehet, hogy "sok", de szerencsés esetben pont elég – vagyis pont annyira akar behelyettesíteni minket elődünk helyébe, hogy az ne fájjon. Semennyire. S közben pusztán nyitott ránk és a csatolmányainkra, mint bárki idegenre. Na hát, ez nagyon nem könnyű, senkinek sem, de az a jó benne, hogy lehetőséget ad nyitottságunk és kíváncsiságunk határainak feszegetésére. Toleranciára, igen, pont most, pont itt...

S a testvérség-felebarátság megannyi formációja a gyerekek körében hol szépen, hol durván, de szép lassan együttműködésre, elfogadásra, tiszteletre neveli a mi kis csemetéinket. Rájönnek ugyanis, hogy egységben az erő, többre mennek együtt, mint külön-külön, netán ellenségeskedve – legyen szó játékról, a szülők fűzéséről, egymásnak falazásról, kölcsönökről vagy bármiről. Arról, hogy előbb utóbb még "igazi" testvér nélkül is megtapasztalhatják, hogy lesz valaki a családban, akire most, és majd felnőtt korban is számítani lehet. Ráadásul érdekes, hogy ha egyszer megtalálják egymással a hangot, akkor sokkal hamarabb és tartósabban képesek barátok lenni, mint az igazi testvérek. Hát nem szép?? :) Remélem, nem csak álom, de ha nagyon más tapasztalaitok vannak, akkor kérlek, osszátok meg itt!!

"én gyerekem, te gyereked", "tesó-nem tesó" "nekem nem apám/anyám" 

vs. 

"Béla/Joli/apu/anyu/mozaikmami/-papi/-tesó/-nagyi/féltesó/..."

Hát, lehetne még sorolni, mennyi mindenben érdemes elkezdeni másképpen gondolkozni (saját és családunk jól megfontolt érdekében). Erre utaltam valahol az első bejegyzések egyikében a határaink feszegetésével kapcsolatban. Jó kis lélektani és önismereti kirándulás ez a mozaikoskodás, mert miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy megértsük a másikat, aki magából kikelve magyarázza a saját igazát, amit a még nem eléggé "kilazult" szokásrendszere, szemléletmódja diktál, közben azt is próbáljuk megfejteni, hogy mi mit tudnánk még hozzátenni az ügyhöz, hogy működjön, mi az, amiről ki kell mondani, hogy "ahh, bagatell..." és nagy levegő után máshogy állni a dolgokhoz. Vagy fordítva – végül is nem ez a lényeg, hisz egyikünknek sem könnyebb ez az egész. 

Húúú, ez favágó munka a javából! Kemény. Szóval azt egy szóval sem mondom, hogy mindez, amiről írogatok a szép világos szerkesztőfelületre, az irtóra könnyű kis mutatvány. Perszehogy nem. Többrendbeli vitázás/veszekedés/szakítópróba/engesztelés/megkövetés/megbocsátás/újra nekifutás az ára.

Dehát minden érték, amit létrehozunk, az csak kemény munkával lehetséges. 

Elértem mondandóm végéhez: ha valaki azt gondolja, hogy a mozaikosok összevissza-áttekinthetetlen élete merő értéktagadás és a hagyományos család értékrendjének megcsúfolása, az téved. Nagyon is fontos, talán még fontosabb, mint másutt, hogy idővel sikerüljön kialakítani egy nagyjából mindenki számára elfogadható értékrendet és rendszert, amelyben mindenki megtalálja helyét, amelyet egykor elveszített...

Végezetül álljon itt egy idézet egy német szerző nálunk is kapható könyvéből. Ő egy reménykeltő kutatásra hívta fel a figyelmet:

„2002-ben jelent meg annak a vizsgálatnak az eredménye, amely a szülők válásának következményeit rögzítette az időközben már felnőtt gyerekek körében. Az eredmények a patchworkcsalád alapítása mellett szólnak. Ez a családforma ugyanis segít abban, hogy a válás következményeit, amennyire csak lehet, enyhítsék.”[1]

---

[1] Stefanie Glaschke: A patchwork család. Segítség a békés együttéléshez. Budapest, Saxum, 2013., 137. o.