60. Apák napjára – édesapa, elvált apa, mostohaapa, mozaikapa... APA!

Szülőnek lenni nem könnyű, de míg minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek, és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért, hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira fontos része életüknek.

Kérdés, mi történik a derék férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.

Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem: önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.

De visszatérve eredeti kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák (nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem állhat tartósan kettejük közé.

Végezetül, amiért ez az írás valójában megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük (míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!

Tehát, köszönöm a mindenkori apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊:  a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot, következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált, a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét, vagyis a rugalmasságot!

A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.

Köszönöm!

49. Mozaikcsaládban a gyerekek, felnőttek - nézőpontok

Úgy vagyok a mozaikosodással, mint Carrie Bradshaw, aki tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél megkérdezni. 

Sok mindent tudok arról, mitől működhet ez a családforma, mik a buktatói, de itt-ott felmerül bennem egy-egy újabb kérdés is. Pl. miért lehet az, hogy bár az ember annyi mindent tesz vagy legalábbis próbál tenni családjában az otthonosság és a biztonság megteremtéséért, úgy tűnik, a gyerekek nem ugyanazt érzékelik. Tudom, Vekerdy Tamás számtalanszor elmondta: a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, de mégis… 

Mit remélhet a szülő, s vele a társa, a mozaikszülő: megtérül-e valaha a belefektetett lélek, figyelem? Megértik-e a neveltjeink valamikor, hogy az idill, amiről álmodoznak, ott hever a lábuk előtt, csak ki kell nyitniuk a szívüket rá? 

Mi az idill? 

Viszonyítás kérdése. Idill lehet, ha van terített asztal és teli hűtőszekrény. Idill lehet, ha van saját kuckó, személyes tér. Idilli, ha van mód tanulni, fejlődni, művelődni, mert van, aki utat mutat ebben, és finanszírozza. Az is idilli, ha lehetőség van élni a hobbinak: zenének, sportnak, fotózásnak, stb. Idilli, ha a szülő, mozaikszülő kíváncsi a gyerekére, kérdezi, érdeklődik, meghallgatja, beszélget vele.

Mi számít hát valójában a gyereknek, ha mindezt nem érzékeli, nem értékeli? Ha azt gondolja, a mozaikcsalád, amiben élni kényszerül, mindössze a felnőttek álma, játéka, amiből ő köszöni, nem kért, maximum jólneveltségből eljátssza a rá osztott szerepet.

Mit remélhetünk…?

Azt, hogy beérik. Be kell érjen. 

A minta és a törődés nem múlik el nyomtalanul.

És a gyerekeket ki hallgatja meg?

 

Mert az éremnek két oldala van (minimum, de ha jobban utánaszámolunk, sok, sok, sok láthatatlan oldala…)

Szóval fentebb még azon lamentáltam, vajon felmérik-e valaha gyerekeink, neveltjeink, hogy mindaz, amit ők természetesnek vesznek, vagy amit esetleg elutasítanak vagy épp csak nem értékelik sehogy, szóval mindaz nekünk, felnőtteknek, akik megteremtjük, odatesszük, mibe kerül…? Nem pénzre gondolok elsősorban, hanem energiára, figyelemre, lélekre.

De most azért azt is felvetem, hogy nekünk, „nagyoknak” is meg kell próbálnunk ám kicsit a gyerekek szemüvegén keresztül látni a világot! 

Van egy olyan gondolatom, hogy a gyerekekhez fűződő kapcsolatunk azon a pofonegyszerű tényezőn csúszik el, hogy egész egyszerűen nem beszélünk velük az őket érintő családi témákról, mert számunkra is baromi kínos szembesülni velük. 

A gyerekek nagyon is jól érzékelik a dolgokat maguk körül, minden bizonytalanságunkat, félelmünket leveszik, mi pedig elkezdünk nekik beszélni a rendrakásról, házimunkáról, leckeírásról, illemről… 

Azt elmondjuk-e nekik, hogy átérezzük, milyen nehéz lehet elfogadniuk, megszokniuk, hogy új családba (új házba) kerültek? Hogy megértjük, ha dühösek, hogy mi, felnőttek hozzuk meg a legfontosabb döntéseket, amelyek az ő életüket is alapjaiban befolyásolják, s ez nincs mindig összhangban azzal, amit ők maguk szeretnének. Hogy mindaz, amit korábban a családjuknak hittek, nem úgy van már teljesen, de ami ezután lesz, megpróbáljuk együtt olyanná alakítani, hogy örömünk legyen benne. Együtt érzünk-e velük, s ezt merjük-e kifejezésre juttatni? 

Lehetne még folytatni, ehelyett most csak azt kérem, tegyünk egy gondolatkísérletet: képzeljük magunkat annak az 5/10/13/15 éves gyereknek a helyébe, akinek az életét a mi párkapcsolatunk alakulása így vagy úgy befolyásolta, és próbáljunk megértők lenni felnőtt önmagunkkal! Próbáljuk meg szeretni vagy elfogadni azt a felnőttet, aki az adott élethelyzetre kötelez, valamit ebből a szemszögből értékelni mindazt a lelki támogatást, amit ehhez kaptunk tőle. 

Könnyű...?

29. Ki lehet jönni a mostohagyerekkel?

Hát, ott kezdődik, hogy nem "mostohagyerekként" tartom számon, már csendes magányomban, a gondolataimban sem. Hanem pl. mozaikgyerekként, ha már mindenáron valami frappáns megkülönböztető jelzőt akarok adni neki (kivéve, ha magamat is mostohának tartom – de akkor meg miről beszélünk, ugye). A dolgok megnevezése befolyásolja a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket is, hangulatokat képes közvetíteni. Mennyivel másabb, ha Karcsikára, Marcsikára úgy gondolok, mint szerelmetes párom (lovagom, kedvesem, szívemcsücske stb.) fiacskájára, lánykájára! És akkor még nem csináltam semmi egyebet, csak annyit, hogy a "rohadt kölök" helyett másként kezdtem el magamban számon tartani őt.

Jó, de ha valami gazságot művelt előző nap a bosszantásomra? Háát, van ilyen 😅 Nem kell felvenni a pléhpofát, mintha mi sem történt volna, de talán nagyobb jelentőséget sem kell adni neki, mint amekkora. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a jelentősége az egésznek, kit és miben befolyásol az a bizonyos eset. A mérlegelés egy elég fontos tevékenység a mozaikosodásban, mivel gyakran érezhetjük úgy, hogy valaki vagy valami pont ellenünk van, s ilyenkor eszünkbe kell jusson, hogy ez azért van, mert ebben a közösségben egyszerűen vannak számunkra kevésbé közeli és kevésbé ismert elemek, amelyek kölcsönösen bizalmatlanságot ébreszthetnek. 

Nagyon fontos a pozitív önértékelés. S így: önbizalomhiányos felnőttek hátrányban! Komolyan. Sokan képesek megbántódni (mit megbántódni, vérig sértődni!) egy-egy flegmaság miatt, magukra veszik, mintha lenne alapja a fricskának vagy az ellenséges hangnemnek. Ezt el kell felejteni!! Teljesen más szinten és helyzetben van a felnőtt és a gyerek, nem lehet egy súlycsoportos meccsként felfogni. A legjobb, ha nem is gondolunk meccsre, hanem inkább valami kalandjátékra, aminek vannak időnként örömteli és izgalmas, máskor meg felfedezni való, s időnként félelmetes, kibogozásra váró részei is. Nekünk, felnőtteknek épp elég a gondoskodásra, nevelésre koncentrálni, hogy meglegyen minden, ami kell – miért vegyünk a nyakunkba még szükségtelen érzelmi terheket is? Haragudjunk egy kicsit a gyerekre, ha jólesik, de vigyázzunk, nehogy ezzel magunkra vagy párunkra rakjunk újabb nehézségeket – feleslegesen. Ahogy mondani szokás: engedjük el, minél hamarabb, saját érdekünkben is!

Elég sok minden a mi egyéni hozzáállásunktól függ. Például a jóhiszeműségünktől. Hogy jót feltételezve állunk-e a gyerekhez, vagy eleve (esetleg a rossz élmények hatására) negatívan. Hiszen nem könnyű az újabb és újabb huncutságok (hogy erősebb kifejezéssel ne éljek) ellenére jóindulatúan állni a dolgokhoz. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ráadásul ebbe bele lehet ám jönni. El kell dönteni, hogy másképp állunk a dolgokhoz, s tudatosan figyelni a saját megnyilvánulásainkat, ahogy megszólítjuk, ahogy köszöntjük őt, ahogy eldöntjük, hogy felteszünk-e neki valami őt érintő kérdést stb. Előbb-utóbb le fog esni a gyerkőcnek, hogy nem akarunk neki rosszat, s nincs veszélyben a szüleivel való kapcsolata sem miattunk.

Szeretni pedig nem muszáj! Erőltetni sem lehet. Elvárni sem. 

Amit lehet, hogy elég időt és teret adunk egymás megismerésének, a neheztelésmentes együttélésnek. Sokat segíthet a humor is, nem kell minden helyzetben morális  fáklyvivőként komolykodnunk! 

Egyébként érdekes, hogy sokszor nem is a gyerek, hanem a szülei azok, akik generálják a negatív hozzáállást. A különélő szülő a féltékenység miatt, az együttélő szülő pedig a versengés miatt (ha párjának is van gyereke, vagy ha nincs, hát a párja "kegyeiért"). Észre sem veszik, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, s leginkább az eredeti családból kikényszerült gyereknek az új családban való létezés, ha tüzet szüntetnének. 

Szóval, ki lehet jönni a párunk gyerekével? 

16. Lányok apa nélkül II. – az első 7 tudnivaló

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

Kérdés, hogy a 15 dolog, amiről a fenti cikkben szó van, mennyire alkalmazható egy mozaikcsaládban. Ahol ugyan van férfi, de nem édesapaként van jelen – legalábbis párja gyerkőcének nem. Beszéljünk  most róluk, hiszen rajtuk is sok múlik a gyerek – jelen esetben a mininőci – alakulásában.

Érdemes megnyitni a cikket, ha valaki nem olvasta volna még, mert én csak a pontokat veszem sorra, a kiegészítések már ránk, mozaikosokra lesznek hangolva. 👍

1. "Azt akarja, hogy szeressék": persze, hogy azt akarja, de pont ez az, amit egyáltalán nem lehet elvárni egy nevelőapától, legfeljebb nagyon-nagyon hálásnak lenni a sorsnak, ha ez így alakult. Sőt: kölcsönösen nem elvárható, hogy a gyerekkel szeressék egymást. A szeretet nem elvárható, az egymásnak kijáró tisztelet viszont megkövetelhető. És ez nem kevés a jó kapcsolat megalapozásához. A szeretetet pedig lehet tanulni, fejleszteni (és drága szülőtársak: átadni a képességet rá!), ami nem elhanyagolható olyan kapcsolatok esetében, ahol az együttélés adott, a közös múlt viszont nem. Ahogy én látom, jobb egy görcsök nélküli, még akár távolságtartóbb, de egymást különösebben nem piszkáló mosti-kölyök kapcsolat, amiben ott az elfogadás esélye is, mint egy erőltetett, merev-rideg, feszült-illedelmes viszony. Előbbi hamarabb szelídülhet, melegedhet szeretetté, utóbbi még nagyobb űrt üthet az amúgy is sebzett lánykaszívbe.

2. Befolyással vagyunk a jövőbeni partnere kiválasztásában: naná! Hát látja, milyen egy jó pasi – meg a rossz is, persze, hiszen nem vak, nem süket! Ha semmi mást nem teszel, drága férfiú, mint hozod a formád dolgozó/önmagára adó/magával is törődő/hobbival, sporttal is foglalkozó úriemberként, anélkül is példakép leszel, hogy nekünk, anyáknak különösebben magyaráznunk kéne a férfierényeket. Jól ki van ez találva! 👌

3. Hallgasd az ő zenéjét: ezt valószínűleg a legkönnyebb megoldani, csak egy icipici jófejség kell hozzá, és talán többet lehet haladni ilyesmivel a közeledésben, a tisztelet kivívásában, mint egy atyai (vagy anyai) szentbeszéddel. Meddig tart időnként megengedni, hogy betegyen két-három friss kedvencét...?

4. Figyeli, hogyan bánunk az édesanyjával: azért ez sem egyoldalú szerintem. Szóval az igaz, hogy ahogy szerelmünk velünk bánik, az lesz a minta (a jó is, rossz is!!), de ha igazán jót akarunk neki, akkor nem árt, ha magunknak is azt akarjuk, s teszünk érte! Tehát mi is dolgozunk a kapcsolatért, nem várjuk el, hogy magától (= egyedül a fehér lovon ülő hercegtől várva) jó legyen – és egyáltalán nem baj, ha a kölcsönös törődésnek, finom szeretetmegnyilvánulásoknak, gesztusoknak gyerekeink is tanúi. Egy ölelés, egy apró ajándék, kedves, elismerő szavak, egymás segítése a házimunkákban, figyelmes beszélgetés, de akár egy vita, balhé okos megoldása is mind-mind üzenet arról, hogyan működik egy elég jó kapcsolatban a férfi és a nő.

5. Ne riadjunk meg attól, hogy felnő: nna, ez valószínűleg nem fenyegeti a nevelőszülőket 😊 Inkább megkönnyebbülés, hogy túlvagyunk rajta, megúsztuk, átvészeltük, nem váltunk el (újra...), SZABADSÁÁÁG!

6. Tanítsuk meg a lányunknak, hogyan kell helyesen végezni a fekvőtámaszt: bevallom, én mozaikgyerekként nem örülnék ilyesminek... De értem, és tulajdonképpen valami hasonló azzal is elérhető, ha pl. a családdal közösen túrázunk időnként, bicajozunk, focizunk, ilyesmi, amiben van egy kis erőnléti kihívás is, fejlődési lehetőség, próba, amit együtt csinálunk, valamennyire közösen aratható le a babérkoszorú. Mi pl. megkerültük a Balcsit ötösben, és ez mindannyiunk számára egy meghatározó élmény volt! Egyszerre volt kalandos, és tanított kitartást és együttműködést is.

7. Gyűjtsünk közös emlékeket: ez is kicsit olyan, mint az előző: van rá egy csomó lehetőség, de leginkább közösen, az egész családdal – ugyanis (erről is szólni kell) az apa-lánya programok főleg az édesapa-lánya kapcsolatban működhetnek biztonságosan mindkét fél számára, egyébként a nemi különbségek miatt óvatosságot igényel. Kivéve, ha nagyon kicsi korában "kapja" meg a kislány a nevelőapucit, mert akkor jól is alakulhat ez a kvázi szülői kötődés.


Nna, ne nyújtsuk hosszúra, a többi pont néhány nap múlva következik. 

Írjátok meg a pontokról a véleményeteket!

12. Mozaikok - variációk egy témára

Az elején jeleztem, hogy lesznek színes hátterű kifejezések itt-ott a blogbejegyzésekben, amikről még külön is lesz szó. Ilyen volt, mikor a mozaikcsalád meghatározásáról szólva jeleztem, hogy többféle variációban állhatnak össze egy képpé azok a bizonyos mozaikok.

1., A leggyakoribb, ahogy erről már többször esett itt szó, az anya-gyerek(ek) egyszülős felállásba becsatlakozó férfi alkotta család. Ez tovább bonyolódhat, ha a férfi maga is szülő, gyerekei tőle külön élnek, s – ahogy mifelénk többnyire lenni szokott – kéthetente hétvégén találkoznak "hosszabb" időre. A szakirodalom ezt pótapás, részidős mozaikcsaládnak hívja, jelezve, hogy meghatározott időben vannak együtt apa és gyermekei.

Kérdés: vajon hogy jobb, s kinek hogy jobb: ha szigorúan a kéthetenkénti találkozásokhoz tartják magukat az érintettek, vagy ha sikerül közben is pár napot együtt tölteni, esetleg ott alvással is? Nem egy esetet hallottam, ahol a hét egyik felében vagy a páratlan napokon apa hozza-viszi a gyerkőcöt óvodába-iskolába, különórára, s tanul vele.

Jó-e a gyereknek a kétlakiság? Tudja-e kezelni édesanyja és édesapja esetleg különböző elvárásait, rendjét? Jó-e az apa párjának s az ő gyermekének ez az állandóan változó felállás? S az apának nem kell-e mindezzel még pluszban megküzdeni?

2., Van pótanyás család is, ez a ritkább, és többnyire olyan összetételben alakul, hogy az apa-gyerek részcsalád mellé egy gyermektelen nő társul.

Érzékeny lehet ez is, hiszen  aki nem próbálta a szülőséget, annak nem biztos, hogy rögtön megy az elfogadás, a szerelmetes férfiúhoz mint apához is való viszonyulás, kivárni, amíg Don Juan apuci rá is tud időt, figyelmet fordítani. Hm? És a kiskölyök (vagy nagy)? Hirtelen lesz egy néni vagy nőci, aki apa/anya (attól függően, hogy lány vagy fiúgyerkőcről van szó) helyét el fogja bitorolni!!! Ezt nem szabad engedni!! Előfordult valakivel ilyen helyzet, hogy mintha ellenségként, betolakodóként tekintettek volna rá az aprónépek?

 3., Az összetett mozaikcsalád már közelíti az elmebajt... Apa gyerekkel, anya gyerekkel, ki állandó jelleggel van jelen, ki csak látogatóban, s ennek variációi... Na, ezt tartsa észben valaki! 

Hogy lehet itt béke? Lehet? Mennyire számít, hogy milyen korú, nemű gyerekek kerülnek egy családba? Előny-e, ha egykorúak, ugyanolyan neműek, vagy pont az a jó, ha elég nagy a korkülönbség, és mindenki elvan a maga világában, baráti kapcsolataival...? Nálunk előbbi a helyzet, de tudok pro és kontra érveket is felhozni. Pl. nagyon klassz, ha túljutunk a kezdeti féltékenységi és rivalizálási szakaszon, hogy kialakulhat köztük barátság, értik egymás nyelvét, nagyjából hasonló életkori mérföldköveik vannak, amikkel meg kell küzdeniük, tehát könnyebben lehet közös témájuk is, amiben jobban megértik egymást, mint például velünk, felnőttekkel...  De nem törvényszerű, hogy hasonló az ízlésük, hasonlóan tehetségesek, s hasonló a temperamentumuk. Így hiába a sok hasonlóság, mégis lehetnek konfliktusok, amik talán nem alakulnának ki egy idősebb vagy ellenkező nemű mozaiktesóval. 
Kedvenc kérdésem: szülőként meg lehet-e oldani, hogy  ugyanabban a családban az egyik gyerekre ilyen szabály vonatkozzon, mert ő így szokta meg a saját egykori családjában, a másikra meg olyan, mert ő meg ahhoz van szoktatva? Kiforrhat-e idővel (és az meeeeennnnyiii???) egy közösen elfogadott rendszer?

 4., Van ennél még egy fokkal bonyolultabb is, hehe, az igazán ízes lecsó a közös gyermekes összetett család :) Hát, ennek is megvannak a szépségei és nehézségei. 

Testvérkonlfliktus eleve létezik, na de féltestvér-konfliktus, mozaiktestvér-konfliktus...? Ha lúd, legyen kövér! Ha belegondolunk, tényleg nem lehet könnyű elfogadni gyerekünknek, hogy neki nem adatott meg a teljes család idillje, az új kis jövevénynek bezzeg igen, ráadásul ő szülője párját sem szíveli igazán...! Háát, nem egyszerű, de sokan vállalkoznak a mozaikosodás közepette is a családalapításra. Ez csodálatos, tiszteletreméltó, és az újra boldog szülők talán ezzel is segítenek a gyerekeiknek, hogy működőképes család képe alakulhasson ki bennük idővel.
Egy esetben lehet veszélyes a közös gyerek vállalása, de ez nem mozaikfüggő tényező: ha a pár egy kisbabával szeretné elsimítani kudarcait, nehézségeit, mondván, hogy a közös gyerek egyben közös vállalás és felelősség is, rá fog irányulni a figyelem, s ebben a folyamatos feladatban elsimulnak a korábbi nézeteltérések. Hát, ahogy egyik barátnőm mondaná, ez igazi salto mortale lenne: amilyen gyönyörű, olyannyira halálos. Alapszabály, hogy gyereket csak stabil kapcsolatban, egymásért rajongó, s egymás mellett kitartó pár vállaljon! A mozaikcsalád pedig ad még néhány plusz nehézségi körülményt, amin edződni lehet! :)

Ha van tapasztalatotok a fenti kérdésekkel kapcsolatban, osszátok meg kommentben, akár név nélkül! S az is érdekelne, a ti környezetetekben melyik mozaikcsalád-formából vannak példák. Írjatok!