Adva van egy népes mozaikcsalád: 6 fő.
2 felnőtt, 1 gyerek innen, 2 onnan, és 1 közös.
Nyaralás. A jól megérdemelt, várva
várt, feltöltődést ígérő, és a családi egység megszilárdítását célzó.
Variációk egy
témára
1., Mindenki izgalomban, Sz1-2. a szervezéstől
kissé kimerülten, de várakozással teli. Gy1-4: örülnek, mert utazni, nyaralni
jó! 😊 És így is van,
tényleg szuper tud lenni minden, a hosszú út ellenére sok viháncolás, csacsogás.
Lehet hülye vicceket mesélni, rémsztorikat előadni a múltból, egymás zenéibe
belehallgatni.
A
pár nap pedig, amit együtt töltenek, élményekben gazdag lehet, mindenki meséli
a magáét: kinek az új helyek, kinek a tenger, kinek az ételek, kinek a
fotótémák, kinek a kirakodóvásárok, kinek a kulturális különbségek az
érdekesebbek. Esténként jólesik társasozni, és közben össze-vissza nassolni
mindenfélét a kisebbeknek, borozgatni a nagyobbaknak.
És
bár kiderül, hogy nem lehet költekezni ész nélkül, és nem lehet minden nap
fagyizni, a közös szórakozások, a „most van idő meghallgatni téged is, meg
téged is, mondjad” hatása, az új ingerek közös megélése egy életre bevésődik.
Van
most is munkamegosztás a pakolásnál, terítésnél, mosogatásnál, és persze ez nem
a legörömtelibb része a szabadságolásnak, de a kis és nagy mozaikok nem
csinálnak belőle nagy tragédiát, mert megtanulták, ezt el kell fogadni, hogy
aztán felszabadultabb legyen a kikapcsolódás. Vannak csipkelődések is, meg
próbálkozások még egy kis zsebpénz kicsikarására, és előfordulnak a
fáradtságból fakadó nézeteltérések is, de sikerül mindezt a higgadt vita
keretein belül tartani, és gyorsan túljutni rajtuk.
Így
aztán a jól megérlelt pillanatban Sz2 mégsem ugrik Gy2 sokadik nyegleségére, Gy1
túllendül azon, hogy otthon felejtett valami fontosat, Sz1 megbékél a
helyzettel, hogy megint a nyaralásra „jött meg” (és Sz2 is 😊), Gy3 elfogadja,
hogy most itt nem vonulhat el a mobilja mögé, Sz1-2, Gy1-3 elviseli a legkisebb
közös többszörös (baba) éjszakai kiborulását – és végül mégis mindenki
gazdagabb lesz, amiről majd kedvére posztolgathat, sztorizhat.
-----------------------------------------------------------------------------------
2., Mindenki
izgalomban, Sz1-2 a szervezéstől kissé kimerülten, de várakozással teli. Gy1-4:
örülnek, mert utazni, nyaralni jó! 😊
Persze
ha nem robban le a kocsi az indulást követő 1. órában, ami egy nap szerelést (s
ezzel együtt hazacuccolást a város túlvégéből, egy halom pénz szervizben
hagyását, majd másnap újra felpakolást, indulást) és a rövidre szabott nyaralás
további megkurtítását vonja maga után, s nem gyűjt be az ember egy vaskos
büntit, mert belefutott a matricamaffiába, akkor még ennél is jobb hangulat
lehetett volna.
Apa kommentje: Ennél azért több volt a
frusztráció, legalábbis részemről. A lerobbanás után már nem volt ennyire egyenletes
a munkamegosztás. Apuciként cseppet túl lettem terhelve. Az anyagi
következményeken és a káosz miatti pluszmelókon túl még a babázást is én
vállaltam. Merthogy a családra „kibírhatatlan” fáradtság tört rá; mondjuk szerencsére nagyobbrészt csak az izgalmak
miatt.
Így másnapra megint nem lettem kipihent, és még akkor is extra köröket okozott
a szerelés. Hazaérve már nagyon sietnem kellett, ezért a saját készülődésemet
összecsapva gyorsan feldobtam mindent az autóra, és indulás!
Az út során viszont a család pihentebb fele, a gyerekek úgy gondolták, „eljött
az ő idejük”, és szórakoztatóbb az út, ha random megjegyzésekkel vagy épp
félrevezető beszólásokkal „szórakoztatják” az eleve kómás szülőket. Ebben Gy2
különösen hajlamos brillírozni.
Ilyen körülmények között sikerült a határon egy kisebb bénázássorozatot
előadnunk, aminek a végén a büntetés egy kisebb wellness út költségvetését is
kiadta.
Itt megint rajtam volt a sor, hogy ezt feldolgozzam.
Mindent átgondolva annyi tanulságot véltem felfedezni, hogy talán elkerülhettük
volna ezt, ha mindkét szülő felkészült volna az útból. Nehéz ugyanis az
anyósülésen fáradtan pihenni próbálva mégis figyelni annyira, hogy a
kritikusabb helyzetben mégis én döntsek. Továbbá jeleztem, hogy szintén
könnyebbség lenne, ha Gy2 nem kiabálna be szándékosan zavaró hülyeségeket, mert
néhol pár másodpercnyi odafigyelésen múlnak a dolgok.
De persze tudtam, hogy a nyaralás jó hangulatának az érdekében az egyedül jó
megoldás, ha ezután már nem rugózok tovább a témán. Úgyhogy az egyedül helyes
konklúzió az volt, hogy ezt a helyzetet csúnyán benéztük, evvan, és többet
igyekszem én sem agyalni ezen.
Miután ezt megtettem, azt hittem, a feladatot
dicséretes önmérséklettel teljesítettem.
Igen, én ezt gondoltam. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez nem ennyire
egyszerű. Hiszen közben egy „védett személyt”, azaz a nevelt lányomat is megszólítottam,
és máris hibapontokat gyűjtöttem be, mint később kiderült.
Ennyivel nehezített terepen kell működnie egy mozaikapunak :/
Ezután viszont az út vége és az érkezés tényleg nagyon szuper volt. Alagúúút és
alagúúút után egy gyönyörű tengerparti napnyugtát láttunk az autóból. Egy
cseppnyi idill!
De
azért így is nagy az ámulat az új környék szépsége miatt, és milyen jó
megmártózni még az érkezés kései időpontjában is a csodás tengerben és a
szabadságban! Azonban a kis Gy4. tesz
róla, hogy a folytatás ne torkolljon idilli romantikába, a sok inger nem hagyja
nyugodni, s csak éjjel egy után kegyelmez a családnak, alig öt óra alvás
ajándékával. Gy1-3 legalább egy rövidke időre azért kisétált az éjszakai
városkába, Sz1-2 viszont egy cseppet frusztráltan indul a következő napnak.
Az
idő ragyogó, s egy gyerek kivételével mindenki élvezi a tengert és a napfényt.
A kivételes egy az, akihez igazodva egyébként eleve rövidebbre kellett
szervezni a nyaralást. Igaz, csekély érdeklődést mutat a közös programok, így
pl. a tenger iránt is. De mivel (mozaik)családtag – amit ugyan ténylegesen
kevéssé érzékelünk mi is, és ő is, hiszen ritkán látjuk egymást, nem élünk egy
fedél alatt, ő pedig nem nagyon él a látogatás vagy bármilyen kommunikáció
lehetőségével –, teljes mértékben alkalmazkodtunk hozzá.
A: Igen, az én egyik lányom is
bonyolította a képet. Viszont nála már hetekkel előre felkészültünk erre, és
eldöntöttük, hogy a hangulatától függetleníteni fogjuk magunkat.
Az ő időnkénti egykedvűsége így már nem lepett meg minket, mert erre eleve számítottunk.
És a többiekkel összehasonlítva ilyenkor egyszerűbb is egy passzívabb gyerekkel.
Ha ő is és mi is tudjuk, hogy mindent megtettünk azért, hogy jól érezze magát, és
ezt megértve ő sem reklamál a helyzete miatt, akkor nincs konfliktus.
Szóval
pancsolás délelőtt, majd ebéd a tengerre néző teraszon, s a délutáni szieszta
előtt még egy kis társasozás, amire a sűrű iskolás-munkás hetek alatt igencsak
ritkán kerül sor. Kb. 5 rövid kártyajáték, s abból háromban felmerült, nem a
legbarátságosabb formában, hogy az egyik mozaik „csal”. Sz2 szerint az ő nevelt
mozaikja több rendben szabályt sértett, amivel indokolatlan előnyhöz jutott
vele szemben. Meg a többiekkel szemben is, bár a többiek erről nem szóltak.
És
ott a bál! Mozaikcsaládban ennyin is múlhat egy rövidke nyaralás hangulata. Sz1
szóvá teszi Sz2-nek, hogy ezt tényleg kellett-e, végülis játék volt, amelynek
eleve nem voltak meg az optimális körülményei, és idő se volt rá több óra, csak
épp egy kis ebéd utáni levezetés lett volna.
A
szabály az szabály, a játék pedig csak a szabályok mentén és egyenlő feltételek
mellett élvezetes.
Ez
igaz. De komolyan: van jelentősége ennek az adott helyzetben?
A: Ne hallgassuk el azért azt, hogy a
jelenetet ki rendezte. Ugyanis én nem akartam indulatokat belevinni, inkább
elkerülni akartam őket. Épp ezért furcsállottam, hogy ha egy egyértelmű és
egyszerű kérésem van („légyszi ne feküdj be a pakli mellé”), akkor a lányka
miért negligálja azt. És utána, ha többször megismételten kérem ugyanezt, sőt még
egyszerű lezárási kísérletként fizikailag is arrébb rakom tőle a paklit, akkor
miért ellenkezik. És végül miért csak egy felcsattant választ és elvonulást
kapok („Szóval én csalok!”), ahelyett, hogy egyszerűen megtette volna azt, amit
kértem.
De ezek után sem gondoltam túl sokat bele. Azt gondoltam, egy tinilánytól a
nehéz napjain ez belefér. Elrendezi szépen magában, és ezzel a témát lezártuk.
Délután pihenés helyett én már az új partra
készültem, hogy az a fürdőzés is jól sikerüljön. Bár a többiek délutáni pihenése
miatt ide elég későn érkeztünk, de nem volt gond, mert így még egy kellemes
naplementét is a parton tölthettünk. Épp hármasban voltunk a babával, és viccelődtem,
hogy igazi mozaikcsaládként sokfelé széledtünk a strandon... amikor váratlanul
kitört a vulkán. Kiderült, hogy anyuci igencsak neheztel rám, mert én az ő
lányát megbántottam. Hogy valójában mennyire volt ennek alapja, az nem volt
lényeges, anyuci sem járt utána. De úgy érezte, hogy a lánya sértett lehet,
és ez már elég is volt. És ez az érzés a nyaralás összes addigi élményét és
történését is átszínezte, beleértve az én jellememről alkotott képet is. És a negatív
megjegyzései miatt akkor már tényleg kitört a veszekedés.
Picit belegondolva ez a működés ismerős volt: gyerekkoromban sokszor láttam a
Tom és Jerry-ben 😊 Ott láttam, milyen a tyúkanyó, amikor a kiscsibéje
leadja a neki a vészjelzést. Ilyenkor anyóka nem tehet mást, reflexszerűen
ugrik, és másra nem is tud gondolni, csak arra, hogy az ő csibéjét „bántották”
és meg kell védenie. Függetlenül attól, valójában mi történt. Ilyenkor bizony
nem szívesen van az ember a Tom helyében. :/
És
hogy jutunk el innen oda, hogy én gyerekem, te gyereked, sőt, mi ketten, a
jövőnk…???? Hogy valójában sosem működtünk jól, s hogy valójában egy illúzióban
élünk, és nem vagyunk hajlandóak szembenézni a tökéletlenségünkkel, amiről a
gyerekeink is csak a saját szülőjük előtt mernek beszélni, egyébként meg csak
színjáték az egész boldog családosdi… Hogy legjobb lenne kilépni az egészből,
és csak magunkra figyelni. És a minden nyaralás után terítékre kerülő tipp: nem
kellene nekünk közös utakat szervezni, mert a hosszabb együttlét már bőven
alkalmas a nyugalom durva megzavarására. Szóval legközelebb inkább már tényleg
mindenki csak a saját gyerkőceit vigye kirándulni, és ezek után a közös
társasozást is hagyjuk, jobb a békesség.
Apa: Nem az első és nem a második olyan
nyaralásunk volt ez, amit nem jó szájízzel zártunk.
Most viszont máshogy készültünk, azt gondoltuk, hogy ez jobb lesz. Ugyanis ez
volt az első igazán közös utunk, mióta nagyon nagy család lettünk. Reménykedtünk,
hogy az új felállás talán teljesen átírja a viszonyokat. Hogyan is lehetne
morcinak lenni egy gyönyörű napsütéses tengerparti városban, mikor a cuki baba
is csupa lelkesedést és vidámságot áraszt? Hát ez nem ír felül mindent?
Hát nem. És ha ilyen reményekkel indultunk, akkor már tényleg csalódás, ha nem
jön össze. És nem is a veszekedéssel van a legnagyobb gond. Inkább azzal, hogy ha
ez annak ellenére alakul ki, hogy igyekeztünk rugalmasak lenni és nagyvonalúak.
Már amennyire a természetünk engedte 😊. Ha ezek után mégis támadásokat kapunk és leértékelő
megjegyzéseket, az nagy csalódás. Gondolhatunk arra, hogy végső soron még a
munkahelyünkön is jobban éreznénk magunkat, mert bár ott nem a szeretteinkkel
vagyunk, de legalább becsülnek minket és az objektív értékeinket nem vitatják
el.
Nagyon nagy levegőt véve lehet csak az ilyen negatív vitákon felülemelkedni,
hogy visszatérhessen valami a nyaralás adta lelkiállapotból: hogy
kikapcsolódunk, lazulunk, és egy kicsit „menők” vagyunk egy szuper helyen.
De ha szinte mindig ez a forgatókönyv, akkor miért is ne lehetne jogos a
gondolat, hogy ha hármasban-négyesben jól vagyunk, hatosban pedig rosszul, akkor
legközelebb próbáljuk ezt elkerülni?
Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy anyagilag megtehetjük, érdemes megfontolni!
Persze lehetünk pozitívak is, és bölcsen gondolhatjuk, hogy más dolog a
nyaralás, és más dolog annak az emléke. Egy kisebb-nagyobb vitákkal tarkított nyaralásból
is inkább csak a szép emlék marad végül. Jobbára. Csak idő kell hozzá, és megfelelő
számú jó pillanatban készült fotó 😊
A
bor elfogyott, a tenger csodásan hullámzott. A lélek is, igaz, nem csodásan, de
erőteljesen. Másnap pakolás. Megvolt a nyaralás.
Párhuzamos valóságok
Gondolatkísérlet
a szereplők lelkiállapotáról, viselkedéséről.
Sz1:
fáradt, nyűgös, mindamellett rettenetesen kiéhezve a közös, jó hangulatú
családozásra. Minden előzetes bonyodalom ellenére görcsösen próbál tökéletes
pár napot szervezni, amibe bele lehet zsúfolni minden rég vágyott
élménymorzsát. Nem lehet. Felületes a szervezésben, hibázik, nincs jelen
tökéletesen minden helyzetben, ezért nem is reagál megfelelően.
Sz2:
kimerült, a sorozatként kapott váratlan problémák és kiadások miatt frusztrált,
de mindezt lenyomva igyekszik jól érezni magát, s kifelé pozitívnak maradni. A
háttérben viszont ott motoszkál benne néhány megoldatlan probléma, munkával,
gyerekekkel kapcsolatosak. És nagyon is az előterében a nevelt mozaikja, akinek
természetét nehezen viseli. Szólni kell, okítani, hogy érezze már a kölyök, nem
jól csinálja.
Gy1:
kamasz. Nemtörődöm, kényelemkereső, de mosolygós, az utat élvező, az
élményekben megmártózó, csendes, komoly. Ki tudja zárni a számára zavaró
körülményeket, nem csinál problémát a dolgokból, de azért elraktározza, ha
valami nem tetszik neki. Tesz róla, hogy jól érezze magát, és bár nem
kezdeményező, de együttműködő.
Gy2:
kamasz. Nemtörődöm, kényelemkereső, locsifecsi, pörgős élményhajhász. Harsány.
Szeretne a középpontban lenni, részt venni a dolgok menetében, s akár
irányítani is azokat. Érdeklődő, kezdeményező, együttműködő, de nem érzékeli,
mikor már sok. Rossz szándék nélkül is sikerül bajba kevernie magát.
Gy3:
kamasz. Nemtörődöm, introvertált, kakukktojás. Szó szerint hangját sem hallani,
mégis sok gondolkodnivalót jelent. Bár a többiek között rendszeres téma a
családhoz való viszonya, ő maga ebből nem nagyon érzékel semmit, nehogy emiatt
is csak jobban eltávolodjon. Így aztán vagy érzi a törődést, vagy nem, vagy a
családhoz tartozónak véli magát, vagy nem. Mindenesetre inkább háttérbe vonul,
csinálja, amit mondanak neki, válaszol, ha kérdezik, abból nem lehet baj.
Gy4:
baba. Nagyon 😊
Végszó
Tökéletlenek
vagyunk. Mint az élet.
Ebben
a családformában pedig megannyi időzített bomba van elhelyezve, ember legyen a
talpán, aki a robbanást megelőzve sorra felfedezi és hatástalanítja őket. A
mozaikcsaládban éppúgy benne van a harmónia lehetősége, mint a tökéletes csődé.
Min múlik hát…???
Szükségünk
van a rendszeres önvizsgálatra csakúgy, mint a megbocsátásra. Elkerülhetetlen a
jóra törekvés, ha jót akarunk.
Elkerülhetetlen
a lelki gyúrás, hogy ne érezzük elpocsékolt reményeknek a közös terveket, s az
egyéni céljainkat is. Hogy legyen elég önuralmunk, türelmünk és szeretetünk
ahhoz, hogy a közös élmények jó értelemben legyenek emlékezetesek, gazdagítóak.
S az a rövid idő, amit gyerekeinkkel együtt töltünk, az ő javukat is szolgálja,
hogy jobb emberek legyenek tőle.
A
kommunikációnkhoz pedig nyitottság, figyelem, jó akarat.
Apa: Igen, a kommunikáció fontos. És bár
igaz, hogy mindnyájan másmilyenek vagyunk és ezért máshogy is kommunikálunk, de
mikor együtt vagyunk, muszáj alkalmazkodnunk. Nem annyira, mint a suliban vagy
a munkahelyen, de legalább egy picit. Aki csendben lenne, annak néha meg kell
szólalni. Aki viszont szünet nélkül dumcsizna és válogatás nélkül elmondana
mindent, ami az eszébe jut, annak vissza kell fognia magát. Pláne ha néha totál
butaságok vagy nagyképű, esetleg a többieket lenéző gondolatok jutnak az
eszébe.
Az utalásokat és a tapintatból finomabbá tett megjegyzéseket meg jó, ha megtanulják
felismerni a kamaszok. Hiszen pont az ő érdeküket szolgálja, ha nem direktben
„szólunk rájuk”. Azt egyébként sem viselik jól. Ezért hiba, ha ilyen
helyzetekben sem az utalást, sem a helyzetet nem tanulják meg felismerni, hanem
megszokják, hogy reflexből visszatámadnak.
A fent említett „jó akarat” pedig fontos
a gyerekek részéről is. A szülők kommunikációja és jó szándéka kevés a
sikerhez. Fontos, hogy a gyerekek is értékeljék és becsüljék a családi
közösséget. Mert a család nem csak adni tud, hanem igényei is vannak, és tenni
is kell érte.
Az egyéni érdekekből és késztetésekből (az „egóból”) lejjebb kell adni. Ez
talán a mozaikgyerekeknek még nehezebb, mert a két család közötti átmeneti korszakban
sokkal nagyobb szabadságot és jogosultságokat kaphattak, mint előtte és utána.
És a mozaikcsaládok védelme sokszor nem
olyan erős. Könnyebben meg tudja „hekkelni” akár egy gyerek is, mert több
támadási felületet találhat, és közöttük gyakran van egy-két gyenge pont.
Például lehet, hogy a gyermek a saját szülőjét könnyebben a saját pártjára
tudja állítani. Vagy a nevelőszülőt meg tudja vádolni, hogy vele máshogy bánik,
mert őt kevésbé szereti. De akár a tesóját is támadhatja vagy terjeszthet róla
rosszat. Vagy információkat hallgathat
kell a saját édesszülei elől, hiszen ritkán jó köztük a kommunikáció. Sőt, ha
igazán bevállalós, akár még vitát is provokálhat a családban, ami ha „jól” sikerül,
akkor a vihar utáni hűvösebb hangulatban egy kicsit visszakaphatja az ő kis
anyukáját-apukáját.
Akárhogy is, ha egy gyerek a család helyett
egy kicsit magának akar jót és játszmázik, van esélye rá, hogy jól jön ki
belőle. Legalábbis rövid távon. Ha közben viszont a családi egység sokat
gyengül, akkor végül ő is veszíthet vele.
Például lehet, hogy egy ilyen, sok energiabefektetéssel összehozott, jól
kitalált családi program hangulatát is jól össze tudja zavarni a végére.
Aztán a szülők próbálhatják kiblogolni magukból a sok frusztrációt! :/
A
mozaikcsalád természetellenes képződmény. Nincs egyetlen recept, amellyel
mindenki boldogulhat, aki benne él. Ugyanakkor minden próbálkozás megtanít
valami újra. S előbb-utóbb egyre többet egymásról és önmagunkról.
