45. A szülői elidegenítés

Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.

Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret… 

Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl. hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok, mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata szülőjének új párjával.  

Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél, jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a teljes családi rendszer, és a normális hierarchia. 

Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig nem beszél vele.

De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre megoldás??

Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!

Először is törekedni kell arra, hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni, hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk szemléletmódját, ahogy ő akarja. 

Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba essünk, mert az visszafelé hathat.

Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.

Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik szülője konzekvensen „neveli”. 

Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.

A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos. Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz kerülne. 

Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó irányba terelheti.

Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról, egész lénye besározásáról." (163. o.) 

Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!

Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!

Végül még néhány hasznos cikk:

http://drdocsakovszky.hu/a-szuloi-elidegenites-es-amit-tehet-ellene/

http://valasz.hu/itthon/szulok-harca-amikor-a-gyermek-a-fegyver-126653

https://www.life.hu/csalad/20171207-a-szuloi-elidegenites-valas-karos-a-gyermekre.html

27. Hernyóból pillangóvá - a nagy átalakító show Mozaikéknál

Ilyen volt - ilyen lett – ismerős a játék, ugye? Az az érdekes benne, hogy a végeredménynek, amit látunk, valójában ugyanaz az alapja, csak valamiféle többletet kapott. Nem is feltétlenül mennyiségben, hanem inkább minőségben. Valami pluszt: jobbat, profibbat. Azt is mondhatjuk: hozzáértést. 

Ez a tuningolás az éppen csak megalakuló, keszekusza mindennapokkal megáldott mozaikcsaládokra is bizony, ráfér. Emlékszem, hogy az első könyv után, amit még szerelmetes páromuramtól kaptam ebben a témában, a felébresztett tudásszomjtól vezérelve elkezdtem keresni, kutatni a hasonló cikkeket, további kiadványokat, mert szerettem volna bevált megoldásokat, jó gyakorlatokat tanulni, amiket a saját életünkben hasznosíthatunk. Kegyetlen ám, amikor azt gondolja a naiv ember lánya, hogy most, hogy végre újra párt talált, s vele még gyereke(ke)t is, ugyan mi állhat az útjukba, hisz van már családi tapasztalásuk, jóról-rosszról egyaránt. És akkor jön nem egy, nem kettő és nem kis útonállás, ami bizony elég módszeresen képes háborgatni a boldogság és harmónia felé vezető utat. Majdhogynem  a végsőkig elmenve. Ilyenkor jól jönne a tudás, okosítás. Ha csak olvasunk a bennünket érintő nehéz helyzetek okairól, azok törvényszerű jelentkezéséről (legyen az gyereknevelési dilemma vagy párkapcsolati krízis, kapuzárási pánik, bármi), máris felenged a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése. És hol van ez a Nyugaton már sokfelé természetes dologként kezelt pszichológiai és terápiás támogatástól, amivel pedig emberi kapcsolatok menthetők meg és tehetők működőképessé!

Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!

1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk,  hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk.  Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.

Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.

2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta  kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
 
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!

Drága Mozaikosok! Ti hol jártok ezen az úton? 
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?

19. Egy híján. ENNYI????? De ha a gyerek kekeckedik????!

Szóval, hogy is van ez? Ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor csupán

 E N N Y I...???

Na jó, hát... azért talán mégsem csak ennyi...

Vártam, hogy talán megcáfoltok, felháborodtok, hogy miket beszélek, talán a holdról jövök? Nem is élek valójában mozaikcsaládban? Vagy az álmodozásaimat vetem papírra?? Merthogy piszkosul nem ENNYI!

Nem bizony, de azért a jól működő család – mozaikcsalád – ilyen alapokon állva tud tartós biztonságot adni, mégpedig mindenkinek. Mivel magam is mozaikcsaládban élek, s nem egy hasonló sorsúakat közösséggé formáló fórumnak vagyok tagja, olvasója, nem utolsó sorban alaposan utánajártam a szakirodalmakban is ennek a témának, tudom jól, hogy bármilyen család elég jó működéséhez több is kell, mint szeretet. De maradjunk a mozaikcsaládnál.

Vannak helyzetek, élesek, amikor az értékrendünkkel mélyen ellentétes történésekkel találkozunk, tőlünk nagyon távol álló magatartásbeli, érzelmi reakcióknak vagyunk tanúi (elszenvedői), érthetetlen hozzáállással számunkra megszokott, egyértelmű helyzetekben. Van, amikor gyerekeink minket, felnőtteket egymásnak kijátszva trükköznek vélt vagy valós érdekből, féltékenységből, irigységből, a másik szülő iránti lojalitásból. Például hazudnak. Vagy ami rosszabb: elcsenegetnek ezt-azt. Árulkodnak. És sajnos nem egyszer a másik szülő, sőt nagyszülő kérésére, sugalmazására. Mennyi ilyen esetről olvasni az egyedülálló szülők, jogaikat védő apák fórumain! Aligha kitalációk ezek, aligha hamis túlzások. Ennyien nem tévedhetnek. 

Ezek a történések hatnak. Hangolnak. Ezekkel valamit kezdeni kell. S ha tartós változást akarunk, nem elegendő a felszínes hozzáállás, pl. az indulatból való reagálás, visszakézből büntetés. Azzal, hogy jól leüvöltjük a hazugságon csípett gyerek fejét, mindössze azt érjük el, hogy legközelebb óvatosabb lesz, "kifinomultabb", plusz (még jobban) utálni fog, s még kevésbé lesz együttműködő.


Érdemes első (második stb.) haragunk után elgondolkodni, mi lehet az oka, hogy a gyerek nem az elvárható normák szerint viselkedik. Mennyire volt ideje átállni az új életre, a megváltozott családi viszonyokra, hierarchiára, sőt az is fontos lehet, hogy a volt házastárs és rokonok milyen érzéseket táplálnak irántunk, s ezeket az érzéseiket mennyire vetítik ki a gyerekre.

A gyerek sokszor elvárásként éli meg, hogy külön élő szülőjével, pláne annak új párjával ne legyen kedves. Vagy egyszerűen csak tabutéma otthon a másik szülő, amiből úgy érzi, valami olyan gond van vele, ami miatt neki is el kell határolódnia tőle valamennyire. De sajnos olyat is lehet hallani, hogy szófogadatlansága miatt azt mondják neki fenyegetésként: "mehetsz apádhoz/anyádhoz!" Mintegy büntetésként használják. Ez óriási teher egy gyereken, ami összezavarja, s végső soron szorongáshoz, frusztrációhoz vezethet, füllentésekbe, csalásokba sodorhatja.

Mit tehetünk, ha már zavarónak, elfogadhatatlannak érezzük a gyerek viselkedését?

1., Ha szülője vagyunk: mindenképp igyekezzünk vele beszélgetni az (ellen)érzéseiről, megértetni vele, hogy nem tőle váltunk el, ugyanúgy szeretjük, mint korábban, és örülünk, ha a másik szülőjével is jó kapcsolatban van, sőt ezt szeretnénk is. És a folytatásban elmondjuk azt is, hogy mindezekkel együtt az új családi környezet új kapcsolatokat is hozott, amelyek fontosak nekünk, és szeretnénk, ha ezt elfogadná, és részese lenne, megélné minden örömét, ami ezzel jár, de a mindenkori és az új szabályokat is be kell tartania. Itt is és a másik szülőnél is. Ha nem így lesz, akkor jöhetnek a következmények. Ezek viszont csak akkor működnek, ha be is tartjuk őket!! Ha ezt előre tisztázzuk, és nem torpanunk meg ellágyulásból vagy mert félünk, "elveszítjük" a gyerkőcöt, akkor egészen biztos, hogy nem tud vele visszaélni. Lesz még erről szó a későbbiekben.

2., Ha mozaikszülője vagyunk: míg apróbb, hétköznapi bakikat mi is helyrerakhatunk finoman, lehetőleg kedvesen vagy viccelődve, amiből érezheti a gyerkőc, hogy mi is felelősséget vállalunk érte, addig a nagyobb vagy kényesebb problémákat mindig a párunkkal beszéljük meg, s ha lehet, hagyjuk rá a dolog megoldását. Azzal talán nem ártunk, ha elmondjuk kedvesünknek véleményünket, esetleg rosszérzéseinket, ezt jó, ha elbírja egy kapcsolat, de a döntést hagyjuk rá, mert mégiscsak ő ismeri legjobban a gyerekét, hogy miként lehet jobban a közelébe férkőzni. Persze az is előfordulhat, hogy pont külső szemmel, elfogulatlanul nekünk van praktikusabb ötletünk – ehhez kell a jól megalapozott kapcsolat, ami bízik a másik ítélőképességében és jóindulatában. Bizalmi kérdés, bizony! :)

3., Ha ennél nagyobb a gond: ekkor érdemes nevelési tanácsadóhoz vagy pszichológushoz fordulni. Utóbbi amúgy is ajánlott a válás/az egyik szülő elvesztése után, még akár a gyerek jelenléte nélkül is, hiszen fontos tanácsokat kaphatunk a szakembertől a megváltozott helyzet minél jobb kezelésére. Érdemes pár ezer forintot belefektetni – ha jó szakembert találunk, biztosan megtérül, s ennyit megér a nyugalmunk!