Hát, ott kezdődik, hogy nem "mostohagyerekként" tartom számon, már csendes magányomban, a gondolataimban sem. Hanem pl. mozaikgyerekként, ha már mindenáron valami frappáns megkülönböztető jelzőt akarok adni neki (kivéve, ha magamat is mostohának tartom – de akkor meg miről beszélünk, ugye). A dolgok
megnevezése befolyásolja a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket is, hangulatokat képes közvetíteni. Mennyivel másabb, ha Karcsikára, Marcsikára úgy gondolok, mint szerelmetes párom (lovagom, kedvesem, szívemcsücske stb.) fiacskájára, lánykájára! És akkor még nem csináltam semmi egyebet, csak annyit, hogy a "rohadt kölök" helyett másként kezdtem el magamban számon tartani őt.
Jó, de ha valami gazságot művelt előző nap a bosszantásomra? Háát, van ilyen 😅 Nem kell felvenni a pléhpofát, mintha mi sem történt volna, de talán nagyobb jelentőséget sem kell adni neki, mint amekkora. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a jelentősége az egésznek, kit és miben befolyásol az a bizonyos eset. A mérlegelés egy elég fontos tevékenység a mozaikosodásban, mivel gyakran érezhetjük úgy, hogy valaki vagy valami pont ellenünk van, s ilyenkor eszünkbe kell jusson, hogy ez azért van, mert ebben a közösségben egyszerűen vannak számunkra kevésbé közeli és kevésbé ismert elemek, amelyek kölcsönösen bizalmatlanságot ébreszthetnek.
Nagyon fontos a pozitív önértékelés. S így: önbizalomhiányos felnőttek hátrányban! Komolyan. Sokan képesek megbántódni (mit megbántódni, vérig sértődni!) egy-egy flegmaság miatt, magukra veszik, mintha lenne alapja a fricskának vagy az ellenséges hangnemnek. Ezt el kell felejteni!! Teljesen más szinten és helyzetben van a felnőtt és a gyerek, nem lehet egy súlycsoportos meccsként felfogni. A legjobb, ha nem is gondolunk meccsre, hanem inkább valami kalandjátékra, aminek vannak időnként örömteli és izgalmas, máskor meg felfedezni való, s időnként félelmetes, kibogozásra váró részei is. Nekünk, felnőtteknek épp elég a gondoskodásra, nevelésre koncentrálni, hogy meglegyen minden, ami kell – miért vegyünk a nyakunkba még szükségtelen érzelmi terheket is? Haragudjunk egy kicsit a gyerekre, ha jólesik, de vigyázzunk, nehogy ezzel magunkra vagy párunkra rakjunk újabb nehézségeket – feleslegesen. Ahogy mondani szokás: engedjük el, minél hamarabb, saját érdekünkben is!
Elég sok minden a mi egyéni hozzáállásunktól függ. Például a jóhiszeműségünktől. Hogy jót feltételezve állunk-e a gyerekhez, vagy eleve (esetleg a rossz élmények hatására) negatívan. Hiszen nem könnyű az újabb és újabb huncutságok (hogy erősebb kifejezéssel ne éljek) ellenére jóindulatúan állni a dolgokhoz. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ráadásul ebbe bele lehet ám jönni. El kell dönteni, hogy másképp állunk a dolgokhoz, s tudatosan figyelni a saját megnyilvánulásainkat, ahogy megszólítjuk, ahogy köszöntjük őt, ahogy eldöntjük, hogy felteszünk-e neki valami őt érintő kérdést stb. Előbb-utóbb le fog esni a gyerkőcnek, hogy nem akarunk neki rosszat, s nincs veszélyben a szüleivel való kapcsolata sem miattunk.
Szeretni pedig nem muszáj! Erőltetni sem lehet. Elvárni sem.
Amit lehet, hogy elég időt és teret adunk egymás megismerésének, a neheztelésmentes együttélésnek. Sokat segíthet a humor is, nem kell minden helyzetben morális fáklyvivőként komolykodnunk!
Egyébként érdekes, hogy sokszor nem is a gyerek, hanem a szülei azok, akik generálják a negatív hozzáállást. A különélő szülő a féltékenység miatt, az együttélő szülő pedig a versengés miatt (ha párjának is van gyereke, vagy ha nincs, hát a párja "kegyeiért"). Észre sem veszik, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, s leginkább az eredeti családból kikényszerült gyereknek az új családban való létezés, ha tüzet szüntetnének.
Szóval, ki lehet jönni a párunk gyerekével?
