A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érték. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érték. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 22., kedd

17. Lányok apa nélkül III. – még 6 tipp


Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell
  
Az előző bejegyzésben elkezdtük pontról pontra végigvenni, melyek azok a tippek a fenti cikkből, amelyek akár a mozaikapuk számára is teljesíthető apai  hozzáállások egy nevelt lánygyerekkel való jó, építő kapcsolat adta férfias megmérettetésben. Hétig jutottunk, most lássuk a maradékot!

8. Tanítsuk meg neki, hogy nem minden róla szól: hát, szerintem ez nem a nevelőapa dolga elsősorban, ezt nem kellene feladatának éreznie, túl sok benne a rizikó, hogy a bimbódzó női lélek támadásnak veszi – hadd háborogjon a saját szüleire, akik nem kerülhetik el a nevelést. 😉

9. Mutassunk érdeklődést a számára fontos dolgok iránt: ez egyértelmű, és nem is nehéz, szerintem. Nekem legalábbis nem esik nehezemre rákérdezni az épp menőnek számító erre-arra, amiből ha nem is szövődik magasröptű intellektuális vagy a személyiségfejlődés szempontjából építő jellegű eszmecsere, azért megerősíti a "fontos vagyok", "az én dolgaim is számítanak" érzését a gyerekben, ami végső soron az egészséges önértékelést és szociális magatartást fejleszti. Ezt a fejlődést, netán sikert pedig simán magáénak érezheti akár egy nevelőszülő is!

 10. A közelség nem egyenlő a jelenléttel: aha, a minőségi idő. Hány olyan szülőt látni a játszótéren, aki átszellemülten nyomogatja a mobilját vagy épp úgy belefeledkezik a beszélgetésbe, hogy észre sem veszi a gyerekét, aki az ötödik homoktortáját készíti újra, mert egyiket sem sikerült megkóstoltatnia elfoglalt anyukájával-apukájával... 

Egy mozaikkapcsolatban akár kevesebb idő is elegendő lehet, ha az valóban tudatos. Végülis itt a cél nem elsősorban a gondozás, nevelés vagy az életre szóló szülői bizalom elmélyítése, hiszen az legfőképp a szülők dolga. A mozaikkapcsolatban az egymás elfogadása az elsődleges cél, s ahhoz épp elegendő a viszonylag rendszeres érdeklődés, időnkénti közös elfoglaltság.

Vagyis van mondjuk 
- érdemi, egymásra figyelő kommunikáció: volt-e valami nagyon klassz vagy zűrös a suliban; hogy ment az edzés; jól sikerült-e a szülinapi meglepetés... stb. egy két kérdésnyi témát csak az nem talál, aki nem akar; 
- időnként közös csapattagság a családi játékban;
- kölcsönös film-, könyv-, zene- linkajánló;
- egy egyszerű recept elkészítése; 
- bevásárlás anya helyett; stb., stb., stb. 

A lényeg, hogy ha már egy légtérben élünk, meg lehet tölteni tartalommal a közös időt, s ez végső soron nemcsak megerősíti a gyerekben a nevelőszülő iránti bizalmat, sőt tiszteletet, de a társa is végtelenül hálás lesz.

11. Csináld meg néha a körmeit és a haját: khm... nem muszáj.

12. Közös programok: lásd 10. pont.

 13. A szíve sokkal szebb, mint a külseje: azt, hogy a belső értékek az igazán fontosak, annál is inkább közvetítheti egy mozaikapu a nevelt lánya felé, mivel sokkal kevesebb benne a félreérthető elem, mint abban, ha a külsejét dicsérné – pedig ugyebár, ez is nagyon fontos egy lány magabiztos önképe kialakulásához. De ez utóbbit hagyjuk meg inkább az édesapáknak!



 Tulajdonképpen ez a lényeg, a cikk említ még ugyan két pontot, de azok leginkább a vérszerinti apuknak szólnak.


 MIVEL EGÉSZÍTENÉTEK KI A LISTÁT?
ÍRJÁTOK MEG KOMMENTBEN!

2016. november 18., péntek

16. Lányok apa nélkül II. – az első 7 tudnivaló

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

Kérdés, hogy a 15 dolog, amiről a fenti cikkben szó van, mennyire alkalmazható egy mozaikcsaládban. Ahol ugyan van férfi, de nem édesapaként van jelen – legalábbis párja gyerkőcének nem. Beszéljünk  most róluk, hiszen rajtuk is sok múlik a gyerek – jelen esetben a mininőci – alakulásában.

Érdemes megnyitni a cikket, ha valaki nem olvasta volna még, mert én csak a pontokat veszem sorra, a kiegészítések már ránk, mozaikosokra lesznek hangolva. 👍

1. "Azt akarja, hogy szeressék": persze, hogy azt akarja, de pont ez az, amit egyáltalán nem lehet elvárni egy nevelőapától, legfeljebb nagyon-nagyon hálásnak lenni a sorsnak, ha ez így alakult. Sőt: kölcsönösen nem elvárható, hogy a gyerekkel szeressék egymást. A szeretet nem elvárható, az egymásnak kijáró tisztelet viszont megkövetelhető. És ez nem kevés a jó kapcsolat megalapozásához. A szeretetet pedig lehet tanulni, fejleszteni (és drága szülőtársak: átadni a képességet rá!), ami nem elhanyagolható olyan kapcsolatok esetében, ahol az együttélés adott, a közös múlt viszont nem. Ahogy én látom, jobb egy görcsök nélküli, még akár távolságtartóbb, de egymást különösebben nem piszkáló mosti-kölyök kapcsolat, amiben ott az elfogadás esélye is, mint egy erőltetett, merev-rideg, feszült-illedelmes viszony. Előbbi hamarabb szelídülhet, melegedhet szeretetté, utóbbi még nagyobb űrt üthet az amúgy is sebzett lánykaszívbe.

2. Befolyással vagyunk a jövőbeni partnere kiválasztásában: naná! Hát látja, milyen egy jó pasi – meg a rossz is, persze, hiszen nem vak, nem süket! Ha semmi mást nem teszel, drága férfiú, mint hozod a formád dolgozó/önmagára adó/magával is törődő/hobbival, sporttal is foglalkozó úriemberként, anélkül is példakép leszel, hogy nekünk, anyáknak különösebben magyaráznunk kéne a férfierényeket. Jól ki van ez találva! 👌

3. Hallgasd az ő zenéjét: ezt valószínűleg a legkönnyebb megoldani, csak egy icipici jófejség kell hozzá, és talán többet lehet haladni ilyesmivel a közeledésben, a tisztelet kivívásában, mint egy atyai (vagy anyai) szentbeszéddel. Meddig tart időnként megengedni, hogy betegyen két-három friss kedvencét...?

4. Figyeli, hogyan bánunk az édesanyjával: azért ez sem egyoldalú szerintem. Szóval az igaz, hogy ahogy szerelmünk velünk bánik, az lesz a minta (a jó is, rossz is!!), de ha igazán jót akarunk neki, akkor nem árt, ha magunknak is azt akarjuk, s teszünk érte! Tehát mi is dolgozunk a kapcsolatért, nem várjuk el, hogy magától (= egyedül a fehér lovon ülő hercegtől várva) jó legyen – és egyáltalán nem baj, ha a kölcsönös törődésnek, finom szeretetmegnyilvánulásoknak, gesztusoknak gyerekeink is tanúi. Egy ölelés, egy apró ajándék, kedves, elismerő szavak, egymás segítése a házimunkákban, figyelmes beszélgetés, de akár egy vita, balhé okos megoldása is mind-mind üzenet arról, hogyan működik egy elég jó kapcsolatban a férfi és a nő.

5. Ne riadjunk meg attól, hogy felnő: nna, ez valószínűleg nem fenyegeti a nevelőszülőket 😊 Inkább megkönnyebbülés, hogy túlvagyunk rajta, megúsztuk, átvészeltük, nem váltunk el (újra...), SZABADSÁÁÁG!

6. Tanítsuk meg a lányunknak, hogyan kell helyesen végezni a fekvőtámaszt: bevallom, én mozaikgyerekként nem örülnék ilyesminek... De értem, és tulajdonképpen valami hasonló azzal is elérhető, ha pl. a családdal közösen túrázunk időnként, bicajozunk, focizunk, ilyesmi, amiben van egy kis erőnléti kihívás is, fejlődési lehetőség, próba, amit együtt csinálunk, valamennyire közösen aratható le a babérkoszorú. Mi pl. megkerültük a Balcsit ötösben, és ez mindannyiunk számára egy meghatározó élmény volt! Egyszerre volt kalandos, és tanított kitartást és együttműködést is.

7. Gyűjtsünk közös emlékeket: ez is kicsit olyan, mint az előző: van rá egy csomó lehetőség, de leginkább közösen, az egész családdal – ugyanis (erről is szólni kell) az apa-lánya programok főleg az édesapa-lánya kapcsolatban működhetnek biztonságosan mindkét fél számára, egyébként a nemi különbségek miatt óvatosságot igényel. Kivéve, ha nagyon kicsi korában "kapja" meg a kislány a nevelőapucit, mert akkor jól is alakulhat ez a kvázi szülői kötődés.


Nna, ne nyújtsuk hosszúra, a többi pont néhány nap múlva következik. 

Írjátok meg a pontokról a véleményeteket!

2016. október 4., kedd

7. A mozaikcsalád pozitívumai...??? Heee???

Bizony, bizony, pozitívumai!  Anélkül, hogy összefüggésbe hoznánk mindezt bármiféle bizarr, mazochista fantáziákkal...

De ki számára jelenthet bármiféle pozitívumot az a családszerkezet, amelyikben semmi sem állandó, kivéve a változást?

Ahol újra kell definiálni a  családi szerepeket – sőt, a legjobb, ha nem is definiálunk semmit, hiszen a következő pillanatban talán megint újra kell gondolni...

Amelyikben egyszerre (vagy épp hol így, hol úgy) vannak jelen szülők és "nevelő" (pót?/ajándék?/mostoha?/mozaik) szülők, testvérek és mozaiktesók és/vagy féltestvérek. Huhhh... Ja, és nagyszülők, pót-nagyszülők, rokonok itt, ott, amott... :)

És jövés-menés, logisztika, egyeztetés, hátizsák be-ki, teríték két/három/négy/öt stb... főre. 

Nna, hát pont ez az! Ez mind-mind pozitívum, elég csak máshonnan szemlélni. Nem olyan közelről, a jelen idegőrlő, kétségbeejtő testközeléből, hanem valamivel távolabbról vagy magasabbról, és máris kezd kirajzolódni a sokféle mozaikból a műalkotás... :)  Vagy egy sajátos torzó – ki hogy akarja látni, mert azért ez is számít egy kicsit :)


Amikor a családban nincsenek merev szabályok arról:
- hogy csakis ezen vagy azon az ágyon /kanapén lehet aludni,
- hogy csakis ebben és ebben a sorrendben lehet a hétvégi pihenést-takarítást-étkezést-nagymosást-kirándulást stb. végigcsinálni
- mikor kinek mit szabad és mit nem,
akkor elkezdünk egy kicsit spontánabban élni, ami csak az elején kergeti őrületbe az embert, de idővel valahogy mutálódni kezd, és rájön, hogy ebben tulajdonképpen egyfajta szabadság van, kötetlenség, tehát a viszonylag gyakori változásokból adódó lazaság átveszi a helyét az olykor rugalmatlan, vaskalapos házirendnek. Vagyis: 

mozdulatlanság, korlátozottság   vs.  változatosság, felszabadultság

 Ahol mentesülünk a szigorúan vett anya/apa szerep alól, merthogy mi leginkább apa/anya párja vagyunk. Nem szükséges teljes valónkkal belefeszülni annak, a fantáziánkban élő szülőszerepnek, ami talán csak a mi privát megfelelési kényszerünk, s biztosak lehetünk benne, hogy a nevelt gyerekünk sem kéri rajtunk számon. Arra érdemes felkészülni, hogy újonnan bejövő családtagként nem fognak a gyerekek tárt karokkal várni. Minek nehezítenénk a saját dolgunkat azzal, hogy egyből tekintélyszemélyt akarunk játszani? Azzal akár el is lehetetleníthetjük a jó, bizalmon alapuló viszony kialakulását. Inkább koncentráljunk a párunkra, és járjunk nyitott szemmel, füllel, és leginkább: szívvel, vagyis figyeljünk a körülöttünk élő gyerekekre, érdeklődjünk és támogassuk őket, amennyire tudjuk. Lesz még erről szó ezen a blogon, mert ez az egyik kulcsa a hosszú távú és békés mozaikosságnak. A gyerekeknek erős felnőtt párkapcsolat ad biztonságot, amiben nem lehet egymásnak kijátszani a másikat. Ha ebben jók vagytok, jönni fog a szülőség is, el fognak fogadni a gyerekek, anélkül, hogy rágörcsölnétek.

"az én házamban...!!!" "én döntöm el" "velem így nem viselkedhet" 
vs.   
"beszéljük meg", "osszuk el a feladatot", "a helyzetével viaskodik, nem veled" 

Milyen izgalmas, amikor egy mozaikcsalád ifjú tagja ballag/konfirmál/18 éves lesz/premiere lesz/esküvője lesz stb.... Ki legyen ott? Egymillió forintos kérdés... Hát, véleményem és tapasztalatom szerint, ahol a családtagok épp tartanak egymással. Talán az első év szerelemittas állapotában bárhova elmegyünk, ahová párunk hív, még a gyerkőce hegedűvizsgájára is, de a "kijózanodás" után lehet, hogy néha inkább hátramaradnánk. Aztán szerencsés esetben pár év múlva ott tartunk, hogy már mi hívjuk párunkat a mi gyerkőcünk eseményére, mert azt érezzük, mi így vagyunk egy család, összetartozunk.

A rokonság lehet, hogy "sok", de szerencsés esetben pont elég – vagyis pont annyira akar behelyettesíteni minket elődünk helyébe, hogy az ne fájjon. Semennyire. S közben pusztán nyitott ránk és a csatolmányainkra, mint bárki idegenre. Na hát, ez nagyon nem könnyű, senkinek sem, de az a jó benne, hogy lehetőséget ad nyitottságunk és kíváncsiságunk határainak feszegetésére. Toleranciára, igen, pont most, pont itt...

S a testvérség-felebarátság megannyi formációja a gyerekek körében hol szépen, hol durván, de szép lassan együttműködésre, elfogadásra, tiszteletre neveli a mi kis csemetéinket. Rájönnek ugyanis, hogy egységben az erő, többre mennek együtt, mint külön-külön, netán ellenségeskedve – legyen szó játékról, a szülők fűzéséről, egymásnak falazásról, kölcsönökről vagy bármiről. Arról, hogy előbb utóbb még "igazi" testvér nélkül is megtapasztalhatják, hogy lesz valaki a családban, akire most, és majd felnőtt korban is számítani lehet. Ráadásul érdekes, hogy ha egyszer megtalálják egymással a hangot, akkor sokkal hamarabb és tartósabban képesek barátok lenni, mint az igazi testvérek. Hát nem szép?? :) Remélem, nem csak álom, de ha nagyon más tapasztalaitok vannak, akkor kérlek, osszátok meg itt!!

"én gyerekem, te gyereked", "tesó-nem tesó" "nekem nem apám/anyám" 
vs. 
"Béla/Joli/apu/anyu/mozaikmami/-papi/-tesó/-nagyi/féltesó/..."



Hát, lehetne még sorolni, mennyi mindenben érdemes elkezdeni másképpen gondolkozni (saját és családunk jól megfontolt érdekében). Erre utaltam valahol az első bejegyzések egyikében a határaink feszegetésével kapcsolatban. Jó kis lélektani és önismereti kirándulás ez a mozaikoskodás, mert miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy megértsük a másikat, aki magából kikelve magyarázza a saját igazát, amit a még nem eléggé "kilazult" szokásrendszere, szemléletmódja diktál, közben azt is próbáljuk megfejteni, hogy mi mit tudnánk még hozzátenni az ügyhöz, hogy működjön, mi az, amiről ki kell mondani, hogy "ahh, bagatell..." és nagy levegő után máshogy állni a dolgokhoz. Vagy fordítva – végül is nem ez a lényeg, hisz egyikünknek sem könnyebb ez az egész. 

Húúú, ez favágó munka a javából! Kemény. Szóval azt egy szóval sem mondom, hogy mindez, amiről írogatok a szép világos szerkesztőfelületre, az irtóra könnyű kis mutatvány. Perszehogy nem. Többrendbeli vitázás/veszekedés/szakítópróba/engesztelés/megkövetés/megbocsátás/újra nekifutás az ára.
Dehát minden érték, amit létrehozunk, az csak kemény munkával lehetséges. 

Elértem mondandóm végéhez: ha valaki azt gondolja, hogy a mozaikosok összevissza-áttekinthetetlen élete merő értéktagadás és a hagyományos család értékrendjének megcsúfolása, az téved. Nagyon is fontos, talán még fontosabb, mint másutt, hogy idővel sikerüljön kialakítani egy nagyjából mindenki számára elfogadható értékrendet és rendszert, amelyben mindenki megtalálja helyét, amelyet egykor elveszített...

Végezetül álljon itt egy idézet egy német szerző nálunk is kapható könyvéből. Ő egy reménykeltő kutatásra hívta fel a figyelmet:

2002-ben jelent meg annak a vizsgálatnak az eredménye, amely a szülők válásának következményeit rögzítette az időközben már felnőtt gyerekek körében. Az eredmények a patchworkcsalád alapítása mellett szólnak. Ez a családforma ugyanis segít abban, hogy a válás következményeit, amennyire csak lehet, enyhítsék.[1]


[1] Stefanie Glaschke: A patchwork család. Segítség a békés együttéléshez. Budapest, Saxum, 2013., 137. o.