96. Február, Valentin, meg minden

 Alcím: A csokoládén túl.

 Február a szerelmesek napjának, a házasság hetének, és ezzel a párkapcsolati elköteleződésnek is a hónapja. (Az megvan, hogy a január meg a válásoké? Micsoda kontraszt...)

 Mi kell ahhoz, hogy a szerelem tartós, kölcsönösen kielégítő szövetséggé alakuljon? Hogy az élet adta kihívások, természetes vagy váratlan krízisek nyomása alatt is biztonságban érezzük magunkat a társunk mellett? Felismerjük és használjuk-e az erőforrásinkat, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk? 

Bizony, a Valentin napi csokoládén vagy piros plüssszívecskéken túl. Mit teszel?

Csak, hogy ne álljunk meg 14-nél. Hogyan tovább?

 15-én még az új plüssel alszom, 16-án még vágok a rózsa szárából, hogy tovább tartson, 17-én még tart a csoki, 18-án...?

 Kedvesen megöleled őt 19-én is? Rámosolyogsz mindenféle számítás nélkül, még akár rá is csapsz pajkosan a fenekére?

 Vagy a következő hét keddjén mindenféle előzmény nélkül megkérdezed, megmasszírozd-e a vállát, jól esne-e neki csak úgy?

 Sőt, akár szerdán vagy csütörtökön, amikor már eléggé telítődik a héttel, átöleled hátulról, és csak lélegeztek, együtt?

 És félreteszed a fáradtságod, és megkérdezed, nem ültök le csak úgy, egy kis gyertyafénynél (nem a mobilénál) beszélgetni...? Elmondaná ő, aztán elmondanád te, és csak hallgatnátok a másikat, megoldáskeresés nélkül...

 Aztán jöhet a filmezés, a séta a ház körül vagy a természetben, és jöhet a minden, ami belefér... Minden nap valami kicsi, valami nagy, valami édes, valami személyes...

 Te mit teszel? Ti mit tesztek?

89. A párkapcsolat fejlődési szakaszai

A jó kapcsolat – ami a kedvünkre való családi életnek is a feltétele, és amire ahhoz is szükség van, hogy ne úgy végezze, mint az előző, kudarcos(ak) –, valójában elég melós dolog. Egyáltalán nem az a megúszós műfaj.

 

Fontos ehhez az önismeret, és a másik megismerése is. De az is hasznos lehet, ha magának a párkapcsolatnak a természetével is kicsit megismerkedünk. Csak annyira, hogy lássuk, vannak egészen jól behatárolható fordulópontok nagyjából minden párkapcsolatban, amiket megismerve akár jobban meg is érthetjük, mi történik velünk, amikor éppen az összeférhetetlenségünkön rágódunk, pár évvel a mézeshetek után.

 

Azt nagyon jól értjük általában, hogy a kapcsolat kezdetén – akár húsz évesen, akár ötvenesként – nagyjából elborít a lila köd, hormontúltolulás, stb. Egymás tükreként funkcionálunk, leginkább azt vesszük észre, ami közös, ami megerősít. Merthogy a szó szoros értelmében annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy mást nem is vehetünk észre, vagy ha igen, meggyőzzük magunkat gyorsan, hogy az nem számít, az nem is olyan, és vele úgyis más lesz majd… Aha. De ha nem lenne ez az időszak, akkor nagy bajban lennénk a kapcsolati fejlődésünk második és harmadik fázisában, amikor is az elején szerzett pozitív élmények lesznek a muníciónk egymás megtartására a nehézségek idején.

Merthogy a nagy összeolvadtság egy idő után szükségszerűen lazulni kezd, amikor is elkezdjük egymást egy pontosabb fókuszból figyelni. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyi minden nem is tűnt fel az elején a másikban, mennyi minden nem is tetszik benne valójában, és elkezdünk gondolkodni, hogy valóban ez kell-e nekünk, tudunk-e mi együtt jól működni. Van, hogy hamar döntünk pro vagy kontra, amit esetleg később megbánunk. Valójában ugyanaz a személy áll mellettünk, mint akivel korábban összejöttünk, csak elkezdjük mélyebben megismerni a kevésbé megfogható részeit is J Pl. a szokásait, az értékrendjét, a munkához, a hagyományokhoz, a kihívásokhoz való viszonyát, a gyereknevelésről alkotott nézeteit, a szüleivel való kapcsolatát, stb… Ja, és ő is a miénket. Sok meccs, mire ki tud alakulni a közös, amit mindketten elfogadhatónak tartunk. De ez kell ahhoz, hogy az utódok számára biztosítsunk valami keretrendszert, amiben otthon és biztonságban érezhetik magukat. Ez mindenkinél így van, csak vannak, akik ettől megijednek, nem mernek konfrontálódni, megmérni a hozott értékeiket, és elfogadni, ha valami akár jobb is lehet, mint ami az ő batyujukban van. Na, ehhez pl. kell az önismeret. Hogy mihez miért ragaszkodom annyira, kinek az életét és vágyait is élem, képviselem… A lényeg, hogy ebben a pár évig eltartó időszakban a közös értékrendszer, életszemlélet kialakítása zajlik, amihez kalandos terepgyakorlatokra adnak lehetőséget a megérkező gyerekek és az új szerepkörbe került nagyszülők is J

 

Ha ezt túléltük, jön egy még keményebb szakasz, amikor már nem is az lesz az érdekes, hogy kivel kerültem össze, és el tudom-e fogadni őt olyannak, amilyen, hanem az, hogy a világ, a környezetem (munkám, kollégáim, hobbitársaim) számára oké vagyok-e. Ez a felnőttkori kiteljesedésnek, a karrier kicsúcsosodásának, vagy épp a kiégésnek, a kapuzárási pániknak, életközepi krízisnek is az időszaka. Ebben az időszakban dől el, hogy ha a családomban a kamaszgyerekeim át is néznek rajtam, azért érek-e valamit mások szemében, mi az, amit le tudok tenni az asztalra. Az önbecsülés fontos kérdései, amiben társunk nagyon meg tud emelni minket, de nagyon le is lombozhat, ha elveszünk a külső visszajelzések keresésében, vagy a versengésben, ahelyett, hogy sikereinket, kudarcainkat vele osztanánk meg. Ekkor fordul elő, hogy azt mondjuk, már nem érdekeljük őt, csak a munka fontos neki, már sehova sem járunk el együtt, csak élünk egymással, mint a lakótársak… Ez és az előző időszak is meglehetősen válásérzékeny szakasz.

 

Pedig lehetne ez másképp is, lehetne az életfeladatainkat úgy is végezni, hogy közben nem engedjük el egymás kezét teljesen, és felmérjük, hogy mikor minek van épp az ideje. Hogy az élményeinket nem a csinos/jóképű/megértő/érdeklődő ismerőssel akarjuk megosztani, hanem a társunkkal, és ha csak lehet, minden nap. Nem csak a panaszt, a kudarcot, a kritikát, mert attól bárki telítődni tud elég hamar, és menekülőre foghatja. A mindent, és főleg, ami tölt, amitől azt érezni, jó otthon lenni, jó együtt lenni.

 

Ez segít túlélni ezt az eléggé individuális időszakot, akár pár évtizedet is, hogy aztán újra egymásra találjunk, amikor már nem a gyerekek nevelése, nem a karrier építése lesz a legfontosabb, hanem egyre inkább a közösen megélt örömök, új tevékenységek, egymás támogatása stb. Innen szép visszatekinteni, mennyi mindent éltünk meg együtt, mit építettünk és mi épített minket. Felnőttként néha elcsodálkozunk idősödő szüleinken, hogy milyen érdekes, régebben mennyit veszekedtek, most meg milyen jól megvannak egymással… Mi is így leszünk…?

 

Ti hol tartotok ebben a folyamatban? Együtt tudtok-e haladni, vagy a társatok már előrébb jár, esetleg pont, hogy még az előző szakaszban időzne, miközben ti már tempóznátok?

 

Bárhol is, azt tartsátok szem előtt, hogy amint ketten kellettetek a kezdethez, úgy ketten kelletek a folytatáshoz is! 

79. A párkapcsolat fejlődése - négy lépcsőfok, két veszélyes

 

 De ha az elején nem lenne a szerelem elvakító érzése, hogyan is vágnánk bele a kapcsolatba? Ha a hercegünk/hercegnőnk minden kis zavaró, nem tetsző realitását víztisztán látnánk a legelejétől…?

A párkapcsolatnak, mint az egyéni életünknek vagy a családtörténetünknek egész jól elkülönülő ciklusai, fázisai vannak. A legelső a szimbiózisé, vagyis a teljes egybeolvadásé, amikor csak a MI létezik. Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy képtelenek vagyunk a teljes képet meglátni, szinte csak azt érzékeljük, ami elég közel, testközelben van…

Ez a legvarázslatosabb állapot, amikor magunkat látjuk a másikban tükröződni. A teljes elfogadást éljük meg, amit legutóbb valamikor csecsemőkorunkban tapasztalhattunk.

De ahogy idővel a baba is elkezd távolodni anyjától, és egyszercsak rájön, hogy nemcsak vele egybeolvadva képes létezni, sőt, a tükörrel szemben állva azt is felfedezi, hogy ő egy különálló személy, úgy mi is elkezdünk engedni egymás szoros öleléséből, hogy kicsit távolabbról is szemléljük, megismerjük egymást, valamint újra elkezdjük érzékelni saját magunkat is. És ha kicsit hátrébb lépünk, máris feltűnhet, hogy amit eddig rózsaszínnek láttunk, az valójában lila vagy bordó, amit kereknek, az ovális, vagy netán szögletes, stb… És kezdenek újraéledni az érzékeink, amelyek eddig valami pezsgő zsongásban működtek, és meglátunk, meghallunk olyasmiket is, amik nem annyira tetszenek, kellemetlenek, netán kicsit fájnak is. Eljön az ÉN időszaka, amikor mindketten elkezdjük a saját (múltunk, élményeink, neveltetésünk, szocializációnk, kultúránk által csiszolt) szemüvegünkön keresztül fürkészni a másikat. Ez egy nagyon izgalmas rész is egyben, fontos, hogy ne ijedjünk meg tőle, hanem lássuk meg mindazt, ami bár más, de nem feltétlenül rossz, sőt, akár egy másik szemszögből nézve jó, hasznos is lehet. Építhet minket is, és a kapcsolatunkat is.

Ez a másikra való rálátás egy további szakaszban tovább tágul, nyílik a környezetünk, az ŐK felé: barátok, kollégák, hobbitársak stb. Ha erős a kapcsolódunk egymás felé, ha biztonságban érezzük magunkat, nem lesz veszélyes számunkra, ha párunkat „kiengedjük” a világunkból, ölelésünkből, ahonnan aztán jó lesz megérkezni újra egymáshoz, és megosztani az élményeinket. Azokat, amiket bár egyénileg élünk meg, de fontos, hogy el tudjuk mondani a párunknak, fontos, hogy érezzük a visszajelzéseit, megerősítését, hogy mindaz, amit teszünk, az jó, értékes. És mindaz, ami élmény fontos nekünk, azt a másik érti, átérzi, és elfogadja, hogy minket épít. Így építi a közös élményrendszerünket: az életünket. Fontos, hogy ebben a különutasságban ne vesszünk el, mert az eltávolodáshoz vezethet: akarjuk egymással megosztani az élményeinket, és legyünk kíváncsiak a másikéira!

A párkapcsolati fejlődés az újraközeledéssel zárul, amikor a MI egybeolvadt megtapasztalása, az Én és az ŐK teret kívánó megélése után TE leszel, akit sok-sok tapasztalás után a maga valóságában látok, elfogadok és szeretek. Nem idealizállak és nem démonizállak. Nincs szükségem másra, mert tudom, hogy amire szükségem van, azt megkapom tőled.

Mindez évek alatt zajlik le, de mozaikcsaládban jóval gyorsabban történik, főleg az első szakaszok. A középső két szakasz a legrizikósabb, ilyenkor a legkönnyebb feladni, elválni, mert nem jó megélni a másik autonómiáját a kezdeti szimbiózis után. Félelmet, bizonytalanságot kelt, ha távolodunk egymástól, de észben kell tartanunk, hogy nem vagyunk egyedül, a társunk várja, hogy visszatérjünk hozzá, ahogy mi is vágyunk a közelségére.

Sokat segíthet a tudatosítás, hogy mindez egy folyamat, és minden lépcsőfok egymás jobb, teljesebb megismerése felé vezet!