Ilyen volt - ilyen lett – ismerős a játék, ugye? Az az érdekes benne, hogy a végeredménynek, amit látunk, valójában ugyanaz az alapja, csak valamiféle többletet kapott. Nem is feltétlenül mennyiségben, hanem inkább minőségben. Valami pluszt: jobbat, profibbat. Azt is mondhatjuk: hozzáértést.
Ez a tuningolás az éppen csak megalakuló, keszekusza mindennapokkal megáldott mozaikcsaládokra is bizony, ráfér. Emlékszem, hogy az első könyv után, amit még szerelmetes páromuramtól kaptam ebben a témában, a felébresztett tudásszomjtól vezérelve elkezdtem keresni, kutatni a hasonló cikkeket, további kiadványokat, mert szerettem volna bevált megoldásokat, jó gyakorlatokat tanulni, amiket a saját életünkben hasznosíthatunk. Kegyetlen ám, amikor azt gondolja a naiv ember lánya, hogy most, hogy végre újra párt talált, s vele még gyereke(ke)t is, ugyan mi állhat az útjukba, hisz van már családi tapasztalásuk, jóról-rosszról egyaránt. És akkor jön nem egy, nem kettő és nem kis útonállás, ami bizony elég módszeresen képes háborgatni a boldogság és harmónia felé vezető utat. Majdhogynem a végsőkig elmenve. Ilyenkor jól jönne a tudás, okosítás. Ha csak olvasunk a bennünket érintő nehéz helyzetek okairól, azok törvényszerű jelentkezéséről (legyen az gyereknevelési dilemma vagy párkapcsolati krízis, kapuzárási pánik, bármi), máris felenged a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése. És hol van ez a Nyugaton már sokfelé természetes dologként kezelt pszichológiai és terápiás támogatástól, amivel pedig emberi kapcsolatok menthetők meg és tehetők működőképessé!
Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!
1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk, hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk. Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.
Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.
2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!
Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!
1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk, hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk. Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.
Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.
2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!
Drága Mozaikosok! Ti hol jártok ezen az úton?
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?
