88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 

- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.

57. Egyedül vagy együtt? - Elzárva a gyerekeinktől, összezárva a párunkéival

„Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül! Ha messzire akarsz jutni, menj együtt másokkal!” – erre az afrikai közmondásra nemrég bukkantam, és megtetszett. Sok mindenre érthetjük, engem most természetesen az érdekel, hogyan alkalmazható a mozaikcsaládokban, és különösen most, a koronavírus okozta megváltozott életkörülményeink között. Talán kicsit filozofikus a gondolatmenet, de azt hiszem, aki mozaikcsaládban él, megérti, miért merült fel bennem.

Két dolog jutott róla eszembe:

1., Mi van azokkal a szülőkkel, akik most hosszú hetekig nem találkozhatnak gyerekeikkel, mert azok a másik szülőnél „rekedtek”.

2., S mi van azokkal, akik mozaikcsaládjukban, szokatlan módon napi 24 órában együtt kell legyenek, akár összetartoznak, akár nem teljesen.

Miről is szól ez a távoli közmondás számomra e két kérdéssel összefüggésben?

Egyfelől arról, hogy válás után jó darabig – rosszabb esetben életre szólóan – kitart az ellenséges viselkedés a felek között, még ha ügyesen is burkolva, s csak a „legkedvezőbb” pillanatokban felszínre törve. Mi lehetne alkalmasabb pillanat az egymásnak betartásra, mint ez a mostani, amikor legálisan tarthatjuk távol exünktől a gyermekünket, még akár azt is orra alá dörgölve, hogy nála nem érezzük biztonságban a gyereket, hiszen sosem volt elég felelősségteljes. Hát, lehet ezt csinálni. De minek? Gyorsan el tudjuk idegeníteni a gyereket az ilyenfajta „jóakaratú” hergeléssel a másik szülőjétől, de megéri-e? Mit nyerünk? S a gyereknek adunk-e ezzel valamit, vagy inkább megfosztjuk valamitől? Nem lenne-e minőségileg több, jobb, ha azt tapasztalná meg a gyerek és az ex is, hogy lám-lám, a bajban azért mégiscsak össze tudunk fogni, félre tudjuk tenni az ellenérzéseinket, és úgy segítjük egymást, azon a minimális módon, ahogy ebben a helyzetben lehet:

-        nem zárjuk el a gyereket a szülő elől, tehát ha van rá mód, és a szükséges higiéniai feltételeket betartják, s a szülők tisztában vannak vele, hogy mik jelenthetnek veszélyt a járvány szempontjából, amiket ki is tudnak zárni, akkor akár találkozzanak is néha-néha

-        emellett, ha eddig nem tettük, akkor most itt az ideje, hogy megengedjük gyermekünknek, hogy panaszkodjon a másik szülője hiányáról, és amennyire tudunk, legyünk vele együttérzőek,             értsük meg, hogy ő nem az ellenségünket hiányolja, hanem az édesapját/édesanyját

-        ebben sokat tudunk segíteni, ha mi magunk kérdezünk rá, hogy van, hogy érzi magát, nem akar-e beszélni apával/anyával

-        adjunk meg neki minden lehetőséget arra, hogy bármilyen lehetséges módon, és amennyire szüksége van rá, kommunikálhasson a távol élő szülőjével.

Mekkora az esélye, hogy ilyen hozzáállással mind a gyerek, mind az exünk a koronahelyzet után együttműködőbb, korrektebb lesz velünk? Költői kérdés. De ha még mindig kétségeink vannak, próbáljunk belehelyezkedni a távol élő szülő helyébe, akit ugyanúgy elvághatatlan kötelék kapcsol össze a gyerkőccel.

A másik megközelítésben pedig a családban mint csapatban rejlő erőt hoznám helyzetbe. Elképesztően nehéz ez. Egy mozaikcsaládban minden könnyebb, mint egy csapatként működni – egyszerűen nem adottak a feltételek. Valahogy mintha mindenki mást vagy más valakit akarna. A gyerek a saját szülőjét, a szülő a saját gyerekét, a párunk pedig a szerelmét, s nem valakinek a szülőjét és exét. Mégis, mégis azt mondom, nekünk kell a feltételeket megteremtenünk ahhoz, hogy csapat, értsd: család tudjunk lenni, ahol összetartás van és egy hajóban evezés. Sokszor írtam már itt, a blogban ennek a lehetőségeiről, így ezt most mellőzöm.

Azzal folytatnám inkább, hogy gondoljunk bele, mit akarunk: végigvinni akaratunkat és elképzeléseinket mindenáron, egy olyan közegben, ahol tökéletesen más gyökerei vannak mindenkinek, ergo a közös értékrend kialakítása szempontjából elképesztő hátrányban vagyunk azokhoz képest, akik együtt fejlődtek családdá? Más-más életszakaszunkban csöppentünk egymás életébe, felnőttek, gyerekek egyaránt: valahonnan elindultunk külön-külön, és személyes utunk egy adott pillanatától összefonódik sorsunk, mindennapjaink. Ebből csak úgy jöhetünk ki jól, ha mindenki megtarthatja a privát szféráját, megőrizheti a privát múltját, csomagját, amihez ragaszkodik; és együttműködünk minden másban, amiben az életünk közös: a tér használatában, a háztartásban, a családi atmoszféra megteremtésében. Most, amikor hetekig, hónapokig, ki tudja meddig egy légtérben vagyunk állandóan, még fontosabb, hogy egymás különbségeit, szokásait, bogarait toleráljuk. Nem most kell megrendszabályozni a mozaikgyerekeket, nem most kell kioktatni egymást a nevelési elvekről. Ehelyett találhatunk időt a közös beszélgetésekre, akár a különbözőségeink értelmezésére, és még inkább: a hasonlóságaink felfedezésére. Az egészséges vita, érvek ütköztetése, egymás kérdezése-meghallgatása ér; a veszekedés csak árt, és elmélyíti a problémánkat.

Ha messzire akarunk jutni, együtt kell haladnunk.

Most, ebben a kínos egymásra utaltságban ennek megértése létfontosságú, hacsak nem akarjuk az egyébként is siralmas demográfiai adatainkat erősíteni.

56. Mozaikcsaládban az élet… és a bezártság a koronavírus-járvány idején

Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az, amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb. 

Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk, hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk. 

Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊

Huh…

Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a (mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem – a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban, megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt együtt, együtt… 

Na ez az. De jó lesz ez nekünk??? 

EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat. 

De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában. És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak arról. A nemmondomkiazértsemiről.

Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni, nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.

Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást, a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén (iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).

És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket, viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól, ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel, és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes (milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel. 

Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”. (Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)

A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.

Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.

Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.

Figyeljünk egymásra most még jobban!