Számomra nagyon érdekes tapasztalatokat ad, mikor a hozzám fordulók kommunikációját figyelem, legyen az írásbeli levélváltás, vagy verbális, mivel a dinamikája sokszor érzékletesen tükrözi a családi, kapcsolati működést is.
Mozaikcsaládok blogja. Ha nem (csak) a saját gyermekedet neveled, ha szingliként elvált apával, egyedülálló anyával jöttél össze, ez a Te blogod. Kapcsolattartás, apás hétvége, közös felügyelet, édesek, mostohák, az új család új szabályai, jó viszony az exekkel, nevelt gyerekekkel, egymással... Hogy az új kapcsolatodnak ne álljanak útjába olyan problémák, amelyek megoldhatók lennének!
Ingyenes konzultáció
2022. szeptember 26., hétfő
86. Úgy működünk, ahogy kommunikálunk
2022. május 26., csütörtök
82. Válás után hogyan tovább?
Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…
2022. május 9., hétfő
81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged
2022. április 8., péntek
80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?
Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?
Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:
Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊
De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:
- a gyereknek biztonságot ad a köztetek
tapasztalható egység
-
nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek
vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla
-
érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki,
hiszen egymásnak is megadjátok
-
mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja
a Ti szövetségetek
-
és hogy a szülők járnak elöl a családi
hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.
Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta
pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni,
sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra,
hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a
másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha
nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek
alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a
valakihez tartozás érzését, stb.
Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még
annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni
azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba,
nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is
nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását”
látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő
megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.
Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán
az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után,
hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést
követelik.
Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is
csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy
az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.
A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a
pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit
értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó
szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól
körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és
MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni:
ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell
változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más
mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed
és a családod életét Neked kell irányítanod!
2021. június 27., vasárnap
72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk
Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük.
1., A válási
veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.
Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és
gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük
meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új
párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni,
amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás
feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek
bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja,
családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével
kapcsolatos ügyekben.
2., Egyedülálló
szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan
bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki
problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.
HELYETTE
Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek
maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat,
magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon
pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol
sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat
sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el,
nem az egész korábbi életüktől.
3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.
HELYETTE
Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha
boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk
megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet.
A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De
először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher
egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy
találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner,
összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük
is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy
egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne
keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek
egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről
(jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a
dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és
gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája,
de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.
4., Új társként
belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a
körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat
fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen
szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni
egy gyerektől stb.
HELYETTE
Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk,
én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem
magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve,
focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek
vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek
elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének,
szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a
gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi
szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből
meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég
nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.
5., Az is előfordul,
hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében
nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó
ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem
lépjük meg, mikor…?
HELYETTE
Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a
mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne
adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy
hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor
vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez
kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.
Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!
2021. június 11., péntek
71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt
Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?
Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló,
különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a
kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk
áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük
tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját
beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az
egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó
szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a
felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan
szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.
És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te
vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem
cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy
tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért,
melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a
helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a
problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy
érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől
várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek
felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása,
megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz
tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített
gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen
folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani;
a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő
emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt
„tanulták”.
Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.
A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is
bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi
nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos
odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció
során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a
családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem
megfelelő szerepbe.
2021. március 27., szombat
69. A legrosszabb, ami válás után jöhet
Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?
Amikor egyedül maradunk
- a bűntudatunkkal
- a csalódottságunkkal
- a tehetetlenségérzésünkkel
- a vágyainkkal
- a gyermekünkkel.
Mi a legrosszabb?
Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:
- ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
- ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
- ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
- ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.
Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek
a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem
gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz
valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy
esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha
csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy
kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz
kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek
leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz
valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni,
újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.
Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.
Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint? Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.
Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek
miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi
példánkból?