86. Úgy működünk, ahogy kommunikálunk

 Számomra nagyon érdekes tapasztalatokat ad, mikor a hozzám fordulók kommunikációját figyelem, legyen az írásbeli levélváltás, vagy verbális, mivel a dinamikája sokszor érzékletesen tükrözi a családi, kapcsolati működést is.

Aki óvatoskodó, udvariaskodó, a konfrontálódástól tartva mást mond, mint ami a valóság, az valószínűleg a kapcsolataiban is hajlamos az alárendelődésre, túlzott megfelelésre, kevéssé tudja érvényesíteni az akaratát, kommunikálni a szükségleteit. Vagy ha meg is teszi, passzív agresszív módon, ami nem tud kölcsönös megelégedést adni. A közös munkánk során el kell jutnia az önismeretben oda, hogy felvállalja az igényeit, és az adás mellett kérni is tudjon, és a kapcsolata a kölcsönösség irányába mozduljon a jelenlegi egyenlőtlen helyzetből.

Van, aki hiányosan kommunikál, lényeges részleteket „elfelejtve”, kihagyva, mintegy „csapdát” állítva a partner (vagy a segítő munka) elé, ami így jó alkalmat ad arra, hogy ne menjünk bele a lényegi kérdésekbe. Egyfajta hamis önvédelemből (ami valójában önbecsapás) úgy alakítja a kommunikációt, hogy az ne tudjon érzékeny pontokat érinteni. Az ilyen személy otthon sem beszél nyíltan, érthetően, amiből persze konfliktusok adódnak, de a veszekedés mindig csak a felszíni apróságokon megy, nem tudnak leásni a problémák gyökeréig. Nem arról beszélnek, amiről kellene. Szükség van egy biztonságos közeg megteremtésére, amiben el lehet kezdeni lebontani a gátakat, és ahol a fájdalom már elviselhető.

Vannak, akik ugyanazt ugyanúgy hajtogatják, bármi is a kiinduló pont, oda vezetik ki a kommunikációt, ahol „biztonságban, pozíciójukban” érzik magukat, ahonnan nem is akarnak kimozdulni. Nekik nagyon nehéz megbirkózni a félelmeikkel, frusztrációikkal. Amikor otthon teszik ezt, a másik tehetetlennek érzi magát, vagy épp dühösnek, hogy már megint a régi nóta, de unom már…! És elmenekülnek vagy alárendelődnek ennek a dinamikának. Melyik a jobb?? Itt az első, hogy egyre korábban felismerjük az ismétlődő ciklust, és tudatosan kilépjünk belőle, helyet adva az érdemi beszélgetésnek.

Vannak, akik folyton elterelik a szót a lényegről, tudatosan hoznak be szerteágazó történeteket, visszaemlékezéseket, vagy használnak túlzásokat és valótlan elemeket, hogy a beszélgetést a másik védekezése révén más irányba vigyék, messzire az eredeti kérdéstől. Veszélyes lenne a valóságról beszélni. Nemcsak maga érezné rosszul magát miatta, hanem a kapcsolatnak is ártana vele. Legalábbis ezt feltételezi. Ezért nem ér a végére egy otthoni csetepaté során sem belátható időn belül. Elképesztően nagy energiákat feccölnek bele, hihetetlenül lefárasztják egymást, és még csak meg sem oldják a problémájukat. Kimerítő. Jó, ha le tudunk lassulni, visszatérni az elejére, koncentrálni arra az egyetlen kérdésre, kételyre, ami elindította a beszélgetést.

Játszmák. A segítő munkát is gátolják vagy akár véget is vethetnek neki ezek a hozzáállások, a kliens pedig megnyugodhat abban, hogy nincs segítség a problémára…

Így áldozza be a jelenlegi énjének a legjobb jövőbeni énjét és a kapcsolatát.

Ehhez képest, ha hozunk egy – nem tagadom – nehéz, és egyáltalán nem komfortos döntést, hogy legközelebb szembenézünk a valódi kérdéssel, kimondjuk, amit kell, rákérdezünk, amire kell, és újra és újra arról beszélünk, ami számunkra a nehézséget okozza, akkor valami elképesztő módon ki fog derülni, hogy egy sor félelmünk, ami korábban a kimondás útjában állt, csupán félreértés vagy feltételezés volt, esetleg előítélet. Óriási felismerések, egymásra találások, ráhangolódások lehetnek belőle, ha meg merjük ezt tenni. Nem támadva, nem győzni akarva, hiszen az továbbra sem fog új irányokba vezetni az egymás felé vezető úton. Hanem átadva, beleengedve magunkat a másik felfedezésének, megértésének. Felszabadító érzés.

82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!

80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?