83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

59. Anyák napjára. Lehetsz-e anyja a párod gyermekének?

Lehetsz-e anyja más szülöttének? 

Kell-e, szabad-e? Igény van-e rá? 

Nem. És nincs.

Akkor hát mi lehetsz, aki gondoskodsz róla, míg az édese távol van? Ételt készítesz neki, mosol rá, takarítasz utána, gondolkodsz a gondjain, irányítod a fejlődésében, vigasztalod, mintát adsz neki így-úgy.

Ajándéka lehetsz, mint ő neked. Nem kértétek egymást, kaptátok. S mint ilyet, visszautasítani nem nagyon lehet. Mindaz, ami menet közben nyom, elkeserít, ha jól csinálod, a végén beérik. 

Nem kell nevelned. Nem kell sajátodként szeretned. 

De: szeretheted!

Növelheted.

Széppé, naggyá, aztán ereszd el!

38. Kinek a kije?

Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…

Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a bizalom ehhez.

Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni, nevelői státusz, mintha erőltetnénk.

Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők” szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd. 

Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.

Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk: végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát. 

Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez a külvilág számára is egyértelmű lehet!

33. Anyák, édesek, mostohák

Sokféle érzés anyának lenni. Talán a legjellemzőbb az aggodalom, a féltés, ami valójában már akkor elkezdődik, mielőtt gyermekünket először karjainkba fognánk. Még magzatkorában megtapasztaljuk ezt a nyugtalanító érzést, amely tolakodóan furakodik a szeretet, majd az elfogultság elé, s amely ezentúl soha nem múlik, legfeljebb kegyelmes időszakokra csillapodik, esélyt adva időnként a gondtalan örömnek, büszkeségnek is.

Amikor első gyerkőcöm vártam, azt kívántam, hogyha megszületik, s anyai feladataim visszavonhatatlanul megkezdődnek, egy dolgot végig tartsak szem előtt: a gyermekem bár az enyém, de nem a tulajdonom. Figyelni akartam arra, hogy vele egy megbízást kaptam: neveljek belőle embert – ám nem a magam képére, hanem a maga egyedülálló személyiségének kiteljesedését segítve. Ez olyan szép feladatnak tűnt, és olyan megindító volt ennek a felelősségnek megízlelése! 

De azt kell  mondjam, lassan tizennégy év próbálkozásai alapján: az egyik legemberpróbálóbb küldetésről van szó, mely során az érzések legszélesebb skáláját élheti át az ember lánya a szépségestől, felemelőtől a gyötrelmesen keresztül a csalódottig, és még lehetne sorolni az anyalét megannyi árnyalatát. Siker- és kudarcélmények, melyek egy tőről fakadnak: AZ ÉN GYEREKEM, aki ilyen vagy olyan, vagy épp nem ilyen meg olyan... És tessék, itt az ősfélelmem teljes egészében: a magam elképzeléseit hajtom be vagy épp kérem számon rajta és nevelésemen, elfelejtve az alaptételt: minden ember egyedüli példány (Kosztolányi milyen szépen írt erről!), s ennek az egyediségnek a kifejlődésében kell végigkísérnem, közben életképessé, önállóvá nevelnem. Nem több, de nem is kevesebb. Éppen elég életfeladat. Kell hozzá jócskán önbizalom, magabiztosság, erő, önismeret – és szív, nagy. Nem könnyű, mikor mindezek elhagyják az embert, de az elbizonytalanodás után újra neki kell veselkedni – hiszen a feladat személyre szabott, nem átadható, mondhatjuk: küldetés.

Bár van, amikor a feladatot, vagy annak egy részét (akár nagy részét) mégis valaki más végzi. Nem az édes. S talán nem is "mostoha", de mégiscsak más. Nem az igazi. Ez az igazán nehéz – gyereknek, felnőttnek egyaránt. Anyai érzések ugyan kialakulhatnak egy nőben, szülnie sem kell feltétlenül hozzá, de egy gyerekben már közel sem alakulnak ki olyan jellemzően a gyermeki érzések, amiket csak szülei (akár a legelhanyagolóbbak) iránt érezhet. 

Talán vannak nők, nevelőanyák, akik így, anyák napja táján vágynak arra, hogy nevelt gyerekeiktől kapjanak egy kis figyelmességet, ami kifejezné a megbecsülésüket, hálájukat, amiért a mindennapokban gondjukat viseli, vagy ha már felnőttek, elismerve erőfeszítéseiket, amelyek hozzájárultak, hogy azokká válthattak, akik. Azt gondolom, utóbbit nagyobb eséllyel várhatjuk el, de még azt sem feltétlenül – a nevelőszülőség nem hálás szerep, ezt meg kell értenünk és emésztenünk. Minél kevesebb az elvárásunk, annál könnyebben fog menni. És ha jobban belegondolunk: nem is elődleges szerepünk, hiszen azzal, hogy gyermekes párt választottunk, még a párunk volt az első, vele kell elsősorban csapatot alkotnunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy e szövetséget a párunkkal úgy éljük meg, hogy "tartozékát" is csapattagnak tekintjük, ám nem a mi felelősségünknek – hiszen nem is az. Ha sikerül kialakítani ilyen módon egy némileg távolságtartóbb, ám valamennyire baráti kapcsolatot, akkor valószínűbb, hogy idővel a megbecsülés is megérlelődik, de sokat így se várjunk: édesgyermekünk sosem lehet, és ez így van rendjén.

Mindamellett elismerés minden anyának, mozaikanyának, nevelőnek, aki nap mint nap nekiveselkedik e szerepnek és helytáll!

30. És szerethetem egyáltalán a mostohagyerekem?

A kérdés talán érthetetlen így, első olvasatra. Az előző blogban például el is hangzott, hogy sem nem muszáj szeretni, sem elvárni nem lehet. 

De ha annyira jó fej a gyerek, hogy szívem szerint szeretném? Csak van nekem is gyerkőcöm, akit nem akarok megbántani ezzel...

Lehet-e nem kivételezni a sajáttal ilyen helyzetben? Lehet-e, nem megkülönböztetni mégis valamennyire,  hogy érezze, neki biztos a helye a szívünkben, bármennyire kedvesek is vagyunk a moziktesójával?

Főleg a mozaikosodás kezdeti, idealizált fantáziavilágában fordulhat elő könnyen, hogy meg akarjuk mutatni párunknak, mennyire lelkesek, elfogadóak vagyunk, és ha szerencsénk van a gyerek természetével, tényleg nem is esik nehezünkre megszeretni őt, még ha nincs is vérségi kötelék közöttünk. Nekünk fel sem tűnik, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mintha hirtelen több gyerekünk lenne: ugyanúgy próbálunk gondoskodni róla, kedveskedni vele, érdeklődni felőle, segíteni neki stb., s észre sem vesszük, hogy mindeközben saját csemeténk árgus szemmel figyeli, mi történik körülötte, hogy fosztják meg eddigi kiváltságos helyzetétől, egyeduralkodó pozíciójától szülője szívében. 

Belegondolhatunk ebbe, s átérezhetjük, hogy ezt megélni nem is olyan könnyű. És ha csalódottságának hangot ad ilyenkor gyermekünk (jó esetben, mert általában inkább csak a megváltozott viselkedéséből, egyre nehezebben tolerálható reakcióiból következtethetünk erre), nem tud vigasz lenni számára, hogy ő is megkap mindent ugyanúgy, mint eddig, a szeretetünk osztható, nem kifosztható egy rivális által. Ahhoz, hogy ezt megértse, időre és ezzel együtt bizonyosságra van szüksége, amit türelemmel kell viselnünk és kivárnunk. 

Finomhangolás. Ez lehet az a mód, amivel meg lehet könnyíteni ezt a folyamatot. Vagyis a teljes egyenlő bánásmód helyett egy kicsit mégiscsak éreztetni vele, hogy ő elsőbb helyen van a másikhoz képest. Ugyanakkor a "másiknak" is kijár az odafigyelésből, törődésből, tudnia kell, hogy az "egyeduralom" véget ért, más lesz a fontossági sorrend, új szereplők s ezzel új szerepek és elvárások is lettek, ezzel együtt az elfogadás és megosztás tere is kitágul. 

Fontos,  hogy képzelt, elvárt vagy valóságosan megélt szülői szerepünket nevelt gyerekeink felé úgy éljük meg, hogy mindeközben óva védjük lojalitásunkat is sajátunkhoz. Nem mellesleg a mozaiktestvérek közötti jó kapcsolatot is csak így tudjuk kialakítani és megőrizni.

Van-e erről tapasztalatotok? Osszátok meg!

11. Apák, elérhetők / távoliak IV. - és gyerekek, távoliak...

 

Az apák...

Annak az apának (vagy ritkább esetben anyának), aki bekerül az egyszülős családba, s vele együtt kezdődik egy új család kialakítása, több nehézséggel is szembe kell néznie. Az egyik, hogy tudatosítsa, a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban is, hogy párjával egy csapatot alkotnak, s ők ketten az alapjai az új formációnak. Bár triviálisnak tűnik, ez mégsem olyan egyszerű azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, párunk a gyerkőcét elénk helyezi. Talán előtérbe helyezi ideiglenesen, mert az adott helyzet megköveteli, de tudnunk kell, hogy nem elénk helyezi! Fontos, hogy ne csináljunk mesterségesen hierarchiát egy olyan rendszerben, ahol annak nem volt ideje magától kialakulni.

A másik nehézség a becsatlakozó családtagnak a párja gyermekével való viszonya. Talán ez a legismertebb probléma a mozaikcsaládokban: neveljem/ne neveljem? Ezt nem dönthetjük el egyedül, hiába vannak előfeltevéseink a jól működő családról. Ez egy másik színtér, új szereplőkkel és kicsit árnyaltabb, másabb szabályokkal. Ezeket ugyanakkor együtt kell kialakítanunk, s amennyire lehet, a gyerekek bevonásával. Sok, nagyon sok beszélgetésre van szükség, de tudni kell, hogy minden vita vagy veszekedés egy-egy lépcsőfok a jobban, rutinosabban alakuló családi jövő felé.

Ez a bejegyzés a harmadik nehézségről szól, amiről ritkábban hallani, pedig valószínűleg az egyszülős háztartásba bekerülő apák (ritkább esetben anyák) sokan megélik: a szerepkonfliktusról, hogy saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban pedig még kevésbé, bár úgy érzik, talán kellene. 

Ahelyett, hogy okoskodásba kezdenék, azt tanácsolom, próbáljuk magunkat beleképzelni annak a szülőnek a helyébe, aki távol él gyerekétől, s csak rövid időkre láthatja őt. Attól pedig próbáljunk elvonatkoztatni, hogy köztünk, párunkkal mi történt, hisz az egy másik kapcsolat, a szülőitől teljesen eltérő. 

Milyen érzés lehet a külön élő szülőnek, hogy kimarad a gyerek cseperedésének, eszmélésének szakaszaiból, a közvetlen, személyes jelenlétéből, hangulataiból, lemarad a gyerek számára fontos mindennapi történésekről, a pillanatnyi együtt nevetések és vigasztalások lehetőségéről, a spontán tanítás, nevelés alkalmairól...? De lehetünk konkrétabbak is: tudja, hogy szükség lenne rá, hogy a matekban segítsen, hogy motiválja őt, amikor nem akar elmenni edzésre, hogy mellé álljon, amikor zűrök vannak a baráti körében, vagy hogy ráébressze a virtuális világ sokszor önámító hamisságára. 

Ehelyett mit tud tenni, amikor kéthetente hétvégén – nálunk, Magyarországon többnyire így van – találkoznak? Felveszi a porondmester szerepét és szórakoztat. Sarkítva mondom, de én úgy látom, hogy többnyire erről van szó: apa, hogy besűrítse a rendelkezésére álló rövidke időbe mindazt az érzést, szeretetet, odafigyelést a gyerekre, amire mindkettejüknek szükségük van, fejvesztve ontja a programokat, viszi ide-oda-amoda a gyereket, játszik, kirándul, filmet néz vele – pótol. 

/Persze, mindig mindenhol meg lehet villantani a másik oldalt is: ahol nincs ilyen nagy érdeklődés a gyerek iránt, ahol szinte gond, teher a kéthetenkénti láthatás is, és inkább az okoz fejtörést, hogy miként lehetne "elpasszolni" az alkalmat, ami gondoskodást, felelősséget és pénzt is igényel. Brrr...!!! Nem róluk akarok most írni./

Nekem biztosan nagyon nehéz lenne elviselnem, hogy nem vehetek részt a gyerekem életében, s el kell fogadnom, hogy a befolyásom nélkül, sőt akár a szülőtársam új partnere ráhatásával alakul a személyisége, sorsa. Nekem pedig marad az időnkénti szórakoztató szerep. Zavarna, hogy bár szeretnék segíteni neki a tanulásban, de a rövidke időt, amikor együtt vagyunk, sajnálom a kötelességekre fordítani. S ha már itt tartunk, jóval nehezebb így "nevelni" is, értékrendet, egyáltalán valamilyen rendszert közvetíteni, hiszen iszonyatosan kevés az idő ahhoz, hogy a minta rögzüljön, ahhoz meg pláne, hogy magyarázgassunk, (ki)oktassunk, hogy mit hogy lenne jó csinálni. Igen, fennáll a veszélye, ha a szülő egy ilyen erősen korlátozott rendszerben jó hatással, befolyással szeretne lenni gyerkőcére, az akár kioktatásként és nyaggatásként hathat, s még akár a gondviselő szülőtől is megkaphatja, hogy "miért szól bele". Emiatt sokan le is mondanak arról, hogy gyerekük életébe komolyabban beleszóljanak, konfliktuskerülő módon a gondviselőre bízzák a feladatot.

Kedves külön élő szülők! Találkoztatok már ezzel a problémával, megéltetek hasonló érzéseket? Írjatok, s ha van rá megoldásotok, osszátok meg!

Eközben benne élünk egy új családban, új gyerek(ek)kel, aki felé közvetíthetnénk ugyan az általunk fontosnak gondolt értékrendet, de vele kapcsolatban meg folyamatosan behúzva kell tartani a kéziféket, nehogy túl messzire menjünk, nehogy azt gondoljuk, ugyanúgy nevelhetjük, mintha a sajátunk lenne. Erről az előző blogban volt szó, amiből kiderült, alapvető (lenne), hogy a párunkkal közösen egyezzünk meg a mértékben s az értékben. A család szerves, élő és folyamatosan változó-fejlődő rendszer, amihez ha nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni s vele alakulni, akkor megrekedhetünk, mint egy akadozó mókuskerékben, amiből legfeljebb egy jókora felborulás tud kizökkenteni – ez viszont magával ránthat másokat is. 

Ezért gondolom azt,  hogy nekünk, gondviselő szülőknek két, sőt három irányban is nagy felelősségünk van abban, hogy az új családszekér jól fusson:

1., szülőtársunkat nem fosztjuk meg sem manipulációval, sem nyilvánvaló akadályoztatással attól a jogától, hogy gyerekünkkel foglalkozzon, hasson rá, annyi időt töltsön vele, amennyit szeretnének mindketten (vagy többen). Ezzel ugyanis egyfelől elejét vesszük az ennek hiányából fakadó frusztrációnak és kapcsolatunk további elmérgesedésének, másfelől esélyes, hogy szülőtársunk a jogos kompetenciaérzéstől elégedett lesz, gyermekünk pedig a jogos érzelmi-lelki szükségletei betöltése miatt megnyugszik.

2., párunkat nem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy gyermekünk számára értéket közvetítsen, mintegy szülői felelősséggel megóvja – ha kell dorgálással, de nem szidással, kioktatással – a bajtól, jó irányba terelgesse szép szóval. Bízzunk benne, hogy akit szeretünk, annak az értékrendje nem lehet annyira különböző a miénktől, hogy gyerekünket rossz irányba vinné, és legyünk bátrak előhozakodni, ha valamit mégis másképp látunk, s amiben azt kérjük, lépjen vissza, hagyja ránk. Legyünk bátrak ahhoz, hogy újra és újra elővegyük a gyerek fejlődésével járó sajátos viselkedésekhez való viszonyulásunkat, elvárásainkat, és rájöhetünk, hogy bizony, az ellentétes nem mennyivel másképp tud látni dolgokat, amiben még igaza is lehet! Engedjük kompetensnek lenni párunkat a gyereknevelésben, és legyünk hálásak, ha erre hajlandó. /Olyan is lehet persze, hogy párunk nem is tart ott, hogy szükségét érezné ennek a félig-meddig pótszülői szerepnek, erről is lesz majd szó a későbbiekben, elöljáróban csak annyit: kierőszakolni az ilyesmit nem lehet.)

3., végül nem feledkezhetünk meg a gyerkőcről sem, akinek hirtelen eggyel (vagy esetleg kettővel, ha mindkét szülője párra talál) több felnőtt lett az életében, aki így vagy úgy, de megmondhatja neki a "tutit". Gondviselőként a legtöbb, amit tehetünk, hogy csemeténknek a korának megfelelően elmagyarázzuk, hogy apa/anya helyét senki sem akarja elfoglalni, s nem is foglalhatja el, hiszen abból mindenkinek egyetlen egy jut. Párunk mi miattunk van velünk, minket választott, nem az ő külön élő szülőjét akarja pótolni. Hozzá kell szoknia, hogy a kétszemélyes együttlakás után most kibővül a család, ahol nem ő lesz mindig az első. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, és részéről is több türelemre lesz szükség. Jót teszünk gyermekünkkel, ha rendszeresen megerősítjük benne, hogy örülünk, ha másik szülőjével jó kapcsolatban van, hiszen a válás a kettőnk megromlott kapcsolata miatt történt, s nem befolyásolhatja az ő viszonyulását édesapjához/édesanyjához. Ugyanígy új párunktól sem kell tartania, sőt még szeretnie sem kötelező, de azt szeretnénk, ha elfogadná a döntésünk, választásunk, s megadná párunknak azt a tiszteletet, amelyet más embereknek is megadunk. Arról is érdemes beszélnünk idővel, amikor már huzamosabb ideje együtt élünk, hogy szeretnénk ha ilyen-olyan ügyekben elfogadná párunk tanácsait is, mert azokban ugyanúgy gondolkodunk. Ettől függetlenül is lesz ellenállás, ez szinte biztos, de legalább enyhítjük az erejét, és elősegítjük az alkalmazkodást.

Kutatások szerint az elvált apák a mozaikosodás közben hajlamosabbak a depresszióra. Számomra elsőre megdöbbentő volt ez az állítás, de ha végiggondoljuk a fentieket, talán nem kell csodálkozunk annyira. Persze vannak jó példák is, amikor a szülők válás után is, vagy legalább a viharosabb időszak lecsengése után képesek a gyerek érdekében együttműködni. Ez a gyerek számára a legideálisabb mind lelkileg, mind az iskolai és szocializációs fejlődését tekintve. Nem kell összezavarodnia, hogy apa vagy anya mondja-e jól, kivel illik jóban vagy rosszban lennie stb. Ugyanakkor fontos az új pár szempontjából is, hogy a konfliktusok ne mérgesedjenek el, hiszen ezek mind kihatással vannak az otthoni légkörre. Nem kell mindenbe belefolynunk, nem kell mindent beengednünk, ami leginkább párunkra és előző családjára tartozik – fordítsuk meg a hozzáállásunkat, és vegyük úgy, hogy jaj de jó, ez nem a mi felelősségünk, de jó, hogy párunk levette a vállunkról! Talán marad így is elég töprengeni valónk az élet dolgairól... Arról nem is beszélve, hogy vannak megoldhatatlan problémák is minden családban. Olyasmik, amit az idő fog elrendezni. Ha hagyjuk...

Van középút...? 

Szerintem van. Családommal mi is ezt az utat próbálgatjuk, egyre magabiztosabban, magamozaikosabban :)