7. A mozaikcsalád pozitívumai...??? Heee???

Bizony, bizony, pozitívumai!  Anélkül, hogy összefüggésbe hoznánk mindezt bármiféle bizarr, mazochista fantáziákkal...

De ki számára jelenthet bármiféle pozitívumot az a családszerkezet, amelyikben semmi sem állandó, kivéve a változást?

Ahol újra kell definiálni a  családi szerepeket – sőt, a legjobb, ha nem is definiálunk semmit, hiszen a következő pillanatban talán megint újra kell gondolni...

Amelyikben egyszerre (vagy épp hol így, hol úgy) vannak jelen szülők és "nevelő" (pót?/ajándék?/mostoha?/mozaik) szülők, testvérek és mozaiktesók és/vagy féltestvérek. Huhhh... Ja, és nagyszülők, pót-nagyszülők, rokonok itt, ott, amott... :)

És jövés-menés, logisztika, egyeztetés, hátizsák be-ki, teríték két/három/négy/öt stb... főre. 

Nna, hát pont ez az! Ez mind-mind pozitívum, elég csak máshonnan szemlélni. Nem olyan közelről, a jelen idegőrlő, kétségbeejtő testközeléből, hanem valamivel távolabbról vagy magasabbról, és máris kezd kirajzolódni a sokféle mozaikból a műalkotás... :)  Vagy egy sajátos torzó – ki hogy akarja látni, mert azért ez is számít egy kicsit :)

Amikor a családban nincsenek merev szabályok arról:
- hogy csakis ezen vagy azon az ágyon /kanapén lehet aludni,
- hogy csakis ebben és ebben a sorrendben lehet a hétvégi pihenést-takarítást-étkezést-nagymosást-kirándulást stb. végigcsinálni
- mikor kinek mit szabad és mit nem,
akkor elkezdünk egy kicsit spontánabban élni, ami csak az elején kergeti őrületbe az embert, de idővel valahogy mutálódni kezd, és rájön, hogy ebben tulajdonképpen egyfajta szabadság van, kötetlenség, tehát a viszonylag gyakori változásokból adódó lazaság átveszi a helyét az olykor rugalmatlan, vaskalapos házirendnek. Vagyis: 

mozdulatlanság, korlátozottság   vs.  változatosság, felszabadultság

 Ahol mentesülünk a szigorúan vett anya/apa szerep alól, merthogy mi leginkább apa/anya párja vagyunk. Nem szükséges teljes valónkkal belefeszülni annak, a fantáziánkban élő szülőszerepnek, ami talán csak a mi privát megfelelési kényszerünk, s biztosak lehetünk benne, hogy a nevelt gyerekünk sem kéri rajtunk számon. Arra érdemes felkészülni, hogy újonnan bejövő családtagként nem fognak a gyerekek tárt karokkal várni. Minek nehezítenénk a saját dolgunkat azzal, hogy egyből tekintélyszemélyt akarunk játszani? Azzal akár el is lehetetleníthetjük a jó, bizalmon alapuló viszony kialakulását. Inkább koncentráljunk a párunkra, és járjunk nyitott szemmel, füllel, és leginkább: szívvel, vagyis figyeljünk a körülöttünk élő gyerekekre, érdeklődjünk és támogassuk őket, amennyire tudjuk. Lesz még erről szó ezen a blogon, mert ez az egyik kulcsa a hosszú távú és békés mozaikosságnak. A gyerekeknek erős felnőtt párkapcsolat ad biztonságot, amiben nem lehet egymásnak kijátszani a másikat. Ha ebben jók vagytok, jönni fog a szülőség is, el fognak fogadni a gyerekek, anélkül, hogy rágörcsölnétek.

"az én házamban...!!!" "én döntöm el" "velem így nem viselkedhet" 

vs.   

"beszéljük meg", "osszuk el a feladatot", "a helyzetével viaskodik, nem veled" 

Milyen izgalmas, amikor egy mozaikcsalád ifjú tagja ballag/konfirmál/18 éves lesz/premiere lesz/esküvője lesz stb.... Ki legyen ott? Egymillió forintos kérdés... Hát, véleményem és tapasztalatom szerint, ahol a családtagok épp tartanak egymással. Talán az első év szerelemittas állapotában bárhova elmegyünk, ahová párunk hív, még a gyerkőce hegedűvizsgájára is, de a "kijózanodás" után lehet, hogy néha inkább hátramaradnánk. Aztán szerencsés esetben pár év múlva ott tartunk, hogy már mi hívjuk párunkat a mi gyerkőcünk eseményére, mert azt érezzük, mi így vagyunk egy család, összetartozunk.

A rokonság lehet, hogy "sok", de szerencsés esetben pont elég – vagyis pont annyira akar behelyettesíteni minket elődünk helyébe, hogy az ne fájjon. Semennyire. S közben pusztán nyitott ránk és a csatolmányainkra, mint bárki idegenre. Na hát, ez nagyon nem könnyű, senkinek sem, de az a jó benne, hogy lehetőséget ad nyitottságunk és kíváncsiságunk határainak feszegetésére. Toleranciára, igen, pont most, pont itt...

S a testvérség-felebarátság megannyi formációja a gyerekek körében hol szépen, hol durván, de szép lassan együttműködésre, elfogadásra, tiszteletre neveli a mi kis csemetéinket. Rájönnek ugyanis, hogy egységben az erő, többre mennek együtt, mint külön-külön, netán ellenségeskedve – legyen szó játékról, a szülők fűzéséről, egymásnak falazásról, kölcsönökről vagy bármiről. Arról, hogy előbb utóbb még "igazi" testvér nélkül is megtapasztalhatják, hogy lesz valaki a családban, akire most, és majd felnőtt korban is számítani lehet. Ráadásul érdekes, hogy ha egyszer megtalálják egymással a hangot, akkor sokkal hamarabb és tartósabban képesek barátok lenni, mint az igazi testvérek. Hát nem szép?? :) Remélem, nem csak álom, de ha nagyon más tapasztalaitok vannak, akkor kérlek, osszátok meg itt!!

"én gyerekem, te gyereked", "tesó-nem tesó" "nekem nem apám/anyám" 

vs. 

"Béla/Joli/apu/anyu/mozaikmami/-papi/-tesó/-nagyi/féltesó/..."

Hát, lehetne még sorolni, mennyi mindenben érdemes elkezdeni másképpen gondolkozni (saját és családunk jól megfontolt érdekében). Erre utaltam valahol az első bejegyzések egyikében a határaink feszegetésével kapcsolatban. Jó kis lélektani és önismereti kirándulás ez a mozaikoskodás, mert miközben minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy megértsük a másikat, aki magából kikelve magyarázza a saját igazát, amit a még nem eléggé "kilazult" szokásrendszere, szemléletmódja diktál, közben azt is próbáljuk megfejteni, hogy mi mit tudnánk még hozzátenni az ügyhöz, hogy működjön, mi az, amiről ki kell mondani, hogy "ahh, bagatell..." és nagy levegő után máshogy állni a dolgokhoz. Vagy fordítva – végül is nem ez a lényeg, hisz egyikünknek sem könnyebb ez az egész. 

Húúú, ez favágó munka a javából! Kemény. Szóval azt egy szóval sem mondom, hogy mindez, amiről írogatok a szép világos szerkesztőfelületre, az irtóra könnyű kis mutatvány. Perszehogy nem. Többrendbeli vitázás/veszekedés/szakítópróba/engesztelés/megkövetés/megbocsátás/újra nekifutás az ára.

Dehát minden érték, amit létrehozunk, az csak kemény munkával lehetséges. 

Elértem mondandóm végéhez: ha valaki azt gondolja, hogy a mozaikosok összevissza-áttekinthetetlen élete merő értéktagadás és a hagyományos család értékrendjének megcsúfolása, az téved. Nagyon is fontos, talán még fontosabb, mint másutt, hogy idővel sikerüljön kialakítani egy nagyjából mindenki számára elfogadható értékrendet és rendszert, amelyben mindenki megtalálja helyét, amelyet egykor elveszített...

Végezetül álljon itt egy idézet egy német szerző nálunk is kapható könyvéből. Ő egy reménykeltő kutatásra hívta fel a figyelmet:

„2002-ben jelent meg annak a vizsgálatnak az eredménye, amely a szülők válásának következményeit rögzítette az időközben már felnőtt gyerekek körében. Az eredmények a patchworkcsalád alapítása mellett szólnak. Ez a családforma ugyanis segít abban, hogy a válás következményeit, amennyire csak lehet, enyhítsék.”[1]

---

[1] Stefanie Glaschke: A patchwork család. Segítség a békés együttéléshez. Budapest, Saxum, 2013., 137. o.