92. Akarsz-e váltani?

 Emlékszel még, amikor először képzelted el, milyen lesz a családod? Kik lesznek benne, hogy fogtok élni, és hogyan nem…?

Mit álmodtál róla? Mennyire volt biztonságot adó, szeretetteljes, lelkesítő?

Talán Te is tudni vélted, mit nem szeretnél, de azt nem tudhattad, hogy amit el akarsz kerülni, pont az lesz a tiéd, mert az lesz az ismerős, amiben sokáig otthon voltál, ha nem is esett mindig jól.

Ma már tudod, tapasztalod, hogy nem azt éled, amit szerettél volna. A társ, a család, amit megálmodtál, máshol van, és valószínű, hogy valami hasonló élménye van rólad is a másiknak…

Ami elromolhat, az el is romlik.

Mit teszel? Küzdesz? Elmenekülsz? Lebénulsz?

Javítasz?

Tanulsz?

Lám, van néhány lehetőség. Van, ami előrevisz, van, ami bebetonoz.

Most képzeld el újra, mit szerettél volna akkor, amikor még volt benned erő és hit, amikor még büszke voltál, vagy büszke szerettél volna lenni magadra. Amikor még olyan sok minden előtt voltál. És most add hozzá mindazt, amit elértél azóta: a sikereidet és a kudarcaidat egyaránt, mindazt, ami megtanított valamit magadról.

Ez vagy Te ebben a pillanatban. A következőben pedig?

Egy fejlődésben, örökös változásban lévő élet, elvált szülőként már nemcsak magadért felelős. Tanuld meg újra szeretni magad és az álmaid, hogy közelebb férhessenek hozzád!

Nemcsak az álmaid.                                                                                                                              

Újrakezdeni ér! Hibázni ér!

Egy helyben toporogni, magadat sajnálva önsorsontás!

Ha túl sok a kérdésed, nem látod, melyik megválaszolása lenne az elsődleges és előrevivő, keress meg, beszéljünk róla!

90. Mozaikcsaládban az élet… és a nyaralás

Nemrég kaptam egy levelet, amelyben egy kedves olvasóm azt kérte, írjak arról, hogy lehetne egy mozaikos nyaralást jól csinálni. A levelét – az engedélyével – megosztom, és a válaszomat is, amiből jól kivehető, mennyire nincs egyféle recept erre a helyzetre. Azért pár gondolatot mégis hozzáfűznék, hátha segít…

Az első és legfontosabb, egyben legnehezebb is, amikor közös programra készülünk, hogy elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a mozaikcsalád pont olyan, mint egy hagyományos család, „mindössze” kicserélődött néhány szereplő.  Könnyen beszippanthat ez a gondolat, hiszen másra sem vágyunk egy rosszul elsült előzmény, egy kudarcos házasság és válás után, mint egy végre jól működő családra, ahol a párunkkal összhangban vagyunk, egy hajóban evezünk. Ezzel nincs is gond, de amint az olvasói levélből is kiderül, nem minden az új páron múlik. A gyerekek nagy valószínűséggel máshol tartanak a múlt feldolgozásában, és a másik szülőjüknél minden bizonnyal másféle rendszerben is élnek. Ezt az évközbeni kapcsolattartások során is megtapasztalhatjuk, és egy nagyobb közös kirándulásnál sem lesz másként. Ha tudomást sem akarunk róla venni, az éppúgy csapdahelyzet, mintha emiatt bele sem akarunk vágni a nyaralásba, mert félünk, nem jöhetünk ki jól belőle.

 

Minden család más, ezért fontos, hogy mindenki kitapasztalja, neki és az egyes családtagoknak mi a jó. Ez lehet, hogy azt jelenti, lesz egy pár kevésbé jól sikerült nyaralás, hogy kiderüljön, kinek hol is vannak a határai, mennyire képes a komfortzónájából kilépegetni a többiek javára. Hozzáteszem, ahhoz, hogy egy nyaralás feszültségekkel, összezörrenésekkel legyen megterhelve, nem feltétel a mozaikosság. Szóval az is fontos, hogy ne írjunk mindent ennek a számlájára, hanem a rázósabb pillanatokban tegyük fel magunknak a kérdést: valójában kiről és miről is szól az adott helyzetkezelés, reakció.

 

Ahogy az évek telnek, mindenki változik. Évközben igyekszünk minél közelebb kerülni egymás gyerekeihez, közben megadva a szükséges figyelmet a sajátjainknak is, pont annyira, amennyire életkorukból és az új, mozaikos változásokból fakadóan igénylik. Eleinte többet a sajátnak, és finom érdeklődést a párunk gyerekének. A bizalom apránként, sok befektetéssel épül ki, és nem mindig csak rajtunk múlik, ezért fontos, hogy ne vegyük magunkra, amiről nem tehetünk. Lehet, hogy az egyik gyerek az összeköltözés első évében még nehezen nyílt meg, még kereste a helyét az új családban, de pár év alatt kapott annyi megerősítést, hogy bátrabban indul útnak veletek. Meg az ellenkezője is lehel: kiderül, neki valamiért nehéz beilleszkednie. Lehet e mögött lojalitáskonfliktus a szülőkkel, vagy testvérkonfliktus, pl. a testvérsorrendben történt változás miatt, vagy a régi család veszteségének feldolgozatlansága, esetleg a kamaszkori természetes eltávolodás a felnőttektől, stb. Valami, ami megnehezíti a felszabadultságot egy olyan helyzetben, amikor azt elvárnánk.

 

Ne várjátok el. Helyette figyeljetek, hallgassátok, miről beszélnek a gyerekek, mit kérdeznek, mit kérnek, és beszélgessetek velük sokat. Próbáljátok nem támadásnak venni, ha mást szeretnének, inkább igyekezzetek nyitott szívvel meghallani, és megérteni, mi lehet mögötte. Sokszor az is elég, ha azt érzik, tényleg számít a véleményük, még ha nem is értetek velük egyet.

 

Ha elengeditek a „mi jó család vagyunk”, „nálunk mindenki egyet akar” eszméjét, könnyebb lesz úgy szervezni a nyarat, hogy kevesebb görcs legyen benne. Megengedhetitek magatoknak például, hogy akár több részletben történjen a kikapcsolódás, többféle felállásban: pl. 3 nap közösen, 3 nap gyerekek nélkül, 2 csak a vér szerintiekkel. Ez csak egy példa, de érdemes kísérletezni. Néha úgy tűnik, visszalépés, ha változtatunk a közös programmal kapcsolatos elképzeléseinken, de mindig azt kell nézni, mi lesz a jó hosszabb távon. Ha egy ilyen program során több vagy maradandóbb a negatív érzés, mint a családösszehozó élmény, akkor miért is erőltetnétek, miért ne próbálnátok ki valami mást, vagy valahogy másképp, mint eddig? Ha a változás biztonságot ad a család egyik-másik tagjának, akkor az apró lépésekkel biztosabban érhetitek el a célotokat, mintha újra és újra megpróbálnátok ugyanazt, ami nem, vagy túl döcögősen működik.

 

Van esetleg saját megoldásotok, ami megosztható? Küldhetitek privátban is, szívesen megosztom név nélkül is.

88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 

- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.

87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!

80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

79. A párkapcsolat fejlődése - négy lépcsőfok, két veszélyes

 

 De ha az elején nem lenne a szerelem elvakító érzése, hogyan is vágnánk bele a kapcsolatba? Ha a hercegünk/hercegnőnk minden kis zavaró, nem tetsző realitását víztisztán látnánk a legelejétől…?

A párkapcsolatnak, mint az egyéni életünknek vagy a családtörténetünknek egész jól elkülönülő ciklusai, fázisai vannak. A legelső a szimbiózisé, vagyis a teljes egybeolvadásé, amikor csak a MI létezik. Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy képtelenek vagyunk a teljes képet meglátni, szinte csak azt érzékeljük, ami elég közel, testközelben van…

Ez a legvarázslatosabb állapot, amikor magunkat látjuk a másikban tükröződni. A teljes elfogadást éljük meg, amit legutóbb valamikor csecsemőkorunkban tapasztalhattunk.

De ahogy idővel a baba is elkezd távolodni anyjától, és egyszercsak rájön, hogy nemcsak vele egybeolvadva képes létezni, sőt, a tükörrel szemben állva azt is felfedezi, hogy ő egy különálló személy, úgy mi is elkezdünk engedni egymás szoros öleléséből, hogy kicsit távolabbról is szemléljük, megismerjük egymást, valamint újra elkezdjük érzékelni saját magunkat is. És ha kicsit hátrébb lépünk, máris feltűnhet, hogy amit eddig rózsaszínnek láttunk, az valójában lila vagy bordó, amit kereknek, az ovális, vagy netán szögletes, stb… És kezdenek újraéledni az érzékeink, amelyek eddig valami pezsgő zsongásban működtek, és meglátunk, meghallunk olyasmiket is, amik nem annyira tetszenek, kellemetlenek, netán kicsit fájnak is. Eljön az ÉN időszaka, amikor mindketten elkezdjük a saját (múltunk, élményeink, neveltetésünk, szocializációnk, kultúránk által csiszolt) szemüvegünkön keresztül fürkészni a másikat. Ez egy nagyon izgalmas rész is egyben, fontos, hogy ne ijedjünk meg tőle, hanem lássuk meg mindazt, ami bár más, de nem feltétlenül rossz, sőt, akár egy másik szemszögből nézve jó, hasznos is lehet. Építhet minket is, és a kapcsolatunkat is.

Ez a másikra való rálátás egy további szakaszban tovább tágul, nyílik a környezetünk, az ŐK felé: barátok, kollégák, hobbitársak stb. Ha erős a kapcsolódunk egymás felé, ha biztonságban érezzük magunkat, nem lesz veszélyes számunkra, ha párunkat „kiengedjük” a világunkból, ölelésünkből, ahonnan aztán jó lesz megérkezni újra egymáshoz, és megosztani az élményeinket. Azokat, amiket bár egyénileg élünk meg, de fontos, hogy el tudjuk mondani a párunknak, fontos, hogy érezzük a visszajelzéseit, megerősítését, hogy mindaz, amit teszünk, az jó, értékes. És mindaz, ami élmény fontos nekünk, azt a másik érti, átérzi, és elfogadja, hogy minket épít. Így építi a közös élményrendszerünket: az életünket. Fontos, hogy ebben a különutasságban ne vesszünk el, mert az eltávolodáshoz vezethet: akarjuk egymással megosztani az élményeinket, és legyünk kíváncsiak a másikéira!

A párkapcsolati fejlődés az újraközeledéssel zárul, amikor a MI egybeolvadt megtapasztalása, az Én és az ŐK teret kívánó megélése után TE leszel, akit sok-sok tapasztalás után a maga valóságában látok, elfogadok és szeretek. Nem idealizállak és nem démonizállak. Nincs szükségem másra, mert tudom, hogy amire szükségem van, azt megkapom tőled.

Mindez évek alatt zajlik le, de mozaikcsaládban jóval gyorsabban történik, főleg az első szakaszok. A középső két szakasz a legrizikósabb, ilyenkor a legkönnyebb feladni, elválni, mert nem jó megélni a másik autonómiáját a kezdeti szimbiózis után. Félelmet, bizonytalanságot kelt, ha távolodunk egymástól, de észben kell tartanunk, hogy nem vagyunk egyedül, a társunk várja, hogy visszatérjünk hozzá, ahogy mi is vágyunk a közelségére.

Sokat segíthet a tudatosítás, hogy mindez egy folyamat, és minden lépcsőfok egymás jobb, teljesebb megismerése felé vezet!

78. Miért elsődlegesebb a Ti kapcsolódásotok a gyerekhez képest?

Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.

Amikor felbomlik a család, a párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.

De vajon megélés, működés szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad, bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb családi rendszer kialakulásának.

Ahhoz, hogy újra képesek legyünk párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is, ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy. De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit egy gyereknek az ő szülője teremthet?

Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?

Még egyszer a folyamat: két puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő (gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is megadja ugyanezt).

Ha idővel érkezik az új szerelem, vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz, de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?

Ezek mind fontos kérdések egy nagy mozaik kirakásában.

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

76. Elköteleződés, biztonság a mozaikcsaládban: házasság, szerződés?

 Annyi mindent másképp gondolunk, ha már egyszer megégettük magunkat! Emlékszem, milyen lassan engedtem egyre közelebb második férjem, mennyire nehéz volt a félelmeimet elengednem, hogy helyet adjak a fészeknek, amiben egy új család születhet.

Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, és elhittük mindketten, hogy ez most jobb, ez most működni fog, három lányunk mellé jöhetett a negyedik, közös is. És jöhetett a házasság is.

Ennek már négy éve, de el kell mondjam, nem volt olyan meseszerű. Vagyis nem úgy volt az, ahogy a romantikus filmekben látható. Számomra az elköteleződés záloga a házasságkötés volt, és nehéz volt megértenem, hogy páromnak miért nem. Nehéz volt megértenem azt is, hogy mikor a lakásbérleti díjak az égbe szöktek, miért nem volt evidens, hogy inkább saját lakásban gondolkodjunk, mint albérletben. Öt-hat főre kerestünk otthont, ami eleve leszűkítette a kiadó lakások kínálatát, és még mennyi szempontnak kellett megfelelni…! Legyen jó helyen a munkahely és iskolák szempontjából, legyen mindenkinek saját szobája (kamasz gyerekeknél ennek már van jelentősége), két mosdó, elegendő tároló-pakolóhely… Szóval nem volt egyszerű…  

Amiről én azt gondoltam, az elköteleződés hiánya, arról kiderült, a korábbi élettapasztalatokból fakadó félelmek, bizonytalanságok. Csak ilyesmit nem mond az ember, mert magának is nehéz bevallani. De ha mondja is, az teljesen más dimenzió, mint amikor az esküvőt tervezgeti az ember lánya.

Tehát egyik oldalon ott van a szerelem, az újrakezdés izgalmas reménye, a másikon meg a múlt, annak minden aggasztó tapasztalatával, plusz a kérdésekkel teli jövőkép az újonnan becsatlakozó családtagokkal: menni fog? Együtt tudunk élni? Meg fogjuk szokni/szeretni egymást?

Ilyenkor nem szentségtörés megfontolni a házassági szerződés lehetőségét. Mondom ezt én, akinek egyáltalán nem esett jól ez a gondolat, mikor felmerült nálunk. Mi, nők – azt hiszem, itt nem túlzás az általánosítás – sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat a kapcsolat törvényesítésével. Miért ne adnánk meg ezt a biztonságot a férjünknek, ha neki a pénzügyek tisztázása jelenti azt? Nem érthető-e, hogy a felelősségvállalás két irányú, amiért mindketten felelünk? Nem érthető-e, hogy a jelen biztonságát is nehéz megteremteni, és akkor még a nagy távlatokról nem is beszéltünk, aminek a legvégén az öröklés kérdései is ott vannak…

Ez az egész valószínűleg nem lenne kérdés, ha nem lenne annyi zűrös válás, vagyonmegosztási per, amire rámegy az ember egészsége, pénze, ideje, és még szülőként, munkavállalóként sem tud normálisan funkcionálni. Baj-e, ha ezt meg akarja előzni az ember? Nem ad-e pont egy házassági szerződés nagyobb biztonságot, kiszámíthatóságot, valójában mindkét félnek?

Ha jobban akarjuk csinálni, mint az előzőt, ez lehet az egyik kulcsa mind az érzelmi, mind az anyagi biztonságunknak: házasság és szerződés, amely így együtt kézzelfogható erőt képezhet a kapcsolatunkban.  Azt gondolom, ha ez így elsőre meredeken is hangzik, elgondolkodni mindenképp érdemes rajta. És aztán beszélgetni is róla a párunkkal, különösen, ha úgy érezzük, van valami nyugtalanító köztünk, amit nem tudunk megfogalmazni – könnyen lehet, hogy ilyenfajta bizonytalanságok vannak mögötte.

Ha érdekesnek találtad a posztod, kérlek, lájkold, kommenteld, hogy minél többekhez eljusson!

Ha pedig jó lenne egy kis segítség a bizonytalanságaitok megoldásához, jelentkezzetek be konzultációra: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu

75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

74. Filmlista mozaikcsalád témájú filmezésekhez

 

Mozaikos témájú filmek

Érdemes kicsit utánaolvasni a filmeknek, és a könnyedebb, emészthetőbbek közül akár családi filmezést is szervezni jó sok pop cornnal és figyelő szemekkel, fülekkel, mert utána hasznos tud lenni a beszélgetés is a gyerekekkel: mi tetszett, mi volt durva, mi az, amivel otthon is találkoztak már, stb., helyzettől függően.

És kérlek, kommentben folytassátok a listát! Köszi és jó böngészgetést!

Az első igazi nyár

Bonus family 

Sráckor

Easy 

Casual

Firefly Lane

Bezzegszülők 

Éles tárgyak

Hatalmas kis hazugságok 

Édesek és mostohák

Házassági történet

A tintahal és a bálna

Enyém, tiéd, miénk

Megjött apuci 1 és 2

Instant család

Kavarás

Egyről a kettőre

Modern family

Mad Men

Sírhant művek

Utódlás