60. Apák napjára – édesapa, elvált apa, mostohaapa, mozaikapa... APA!

Szülőnek lenni nem könnyű, de míg minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek, és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért, hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira fontos része életüknek.

Kérdés, mi történik a derék férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.

Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem: önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.

De visszatérve eredeti kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák (nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem állhat tartósan kettejük közé.

Végezetül, amiért ez az írás valójában megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük (míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!

Tehát, köszönöm a mindenkori apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊:  a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot, következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált, a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét, vagyis a rugalmasságot!

A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.

Köszönöm!

52. A gyerekeddel nem lehet együtt nyaralni!

Mozaikcsaládban az élet… és a külön nyaralás lehetősége

Az előző poszt egy nyaralás két lehetséges kimenetelét fejtegette, s az egyik kulcsgondolata talán az, hogy mi van akkor, ha jobbnak tűnik külön nyaralni a saját gyerekekkel, mint együtt, ha az utóbbi rendszeres konfliktusokhoz vezet. Mi van, ha konkrétan ezt a felkiáltást halljuk életünk párjától: nem lehet a gyerekeddel nyaralni! Vagy esetleg a gyerekünktől, hogy nem lehet a párunkkal balhé nélkül kimozdulni ...

Bevallom, számomra ez a lehetőség, még ha logikusnak is tűnik, mégis inkább visszalépésnek számít, ha az ember már egy ideje azon dolgozik, hogy működjön a gépezet. De az is igaz, hogy a család mégsem gépezet, hanem nagyon is élő, folyton változó, fejlődő (?) szervezet, ami meghálálja, ha kitartóan törődnek vele. És vajon nem törődés-e, ha megkíméljük a viszályoktól, ha azok borítékolhatók? Vagy ez inkább a könnyebb út választása, mely során megkíméljük egymást az alkalmazkodás, a „viselkedés”, az önmérséklet és a türelem gyakorlásának terhétől? S így a felszabadultságunkat, legintimebb önmagunkat adjuk a békéért?

Azon töprengek, mi lenne, ha mégis megpróbálnánk külön. Tegyük fel, hogy elviszem pár napra a gyereket. Ha új helyet fedezünk fel, nem lesz-e sértődés abból, hogy ezt miért nem a párocskánkkal tesszük? Ha egy, a párunkkal már bevált helyet mutatnék meg neki, nem lesz-e sértődés amiatt, hogy az a „mi” helyünk? Ha különleges útra mennénk, akkor megint csak: miért vele, a gyerekkel?  

És ezek valós kérdések, aki próbálta már a mozaikosdit, az pontosan tudja, hogy szinte bármi érinthet érzékeny pontot. 

 

S ha van közös gyerek is: neki hogy magyarázzuk mindezt? Nem kirándulunk közösen, mert apa/anya nem jön ki a tesóval…? 

Nézzük meg másként

Keretezzük át ezt az egészet. 

Jó dolog egy mozaikcsaládban külön is kikapcsolódni a gyerekünkkel. Amíg nem volt meg a párunk, szintén ezt tettük, és jó volt. Esetleg hiányzik is ez az élmény, mert az új kapcsolatunk óta, a mindenáron családban gondolkodásunk miatt ez már nem fért bele. De hiányát érezhetjük, s a gyerek érzi is, biztosan. Legfeljebb nem tud(ott) ezzel az érzésével mit kezdeni. Most lehetőség van pótolni, töltődni, csak egymásra figyelni. 

Profi mozaikosok tudják ezt egyébként maguktól is: ha összejön két fél család, ildomos néha beiktatni ilyen magánprogramokat is, saját időket a saját gyerekekkel. Meghálálják azzal, hogy nem féltékenykednek az új „játékosokra” (párunk és gyermekei), jól érzékelik, hogy ők is megkapják a maguk idejét. 

Innen nézve nem elkülönülés ez, hanem megnyugtató érzés, hogy bár jó néha külön is kimozdulni, mégis családba érkezhetünk haza, ahol folytatódik együtt minden tovább. A hétköznapok, az iskola, a házimunka, a rokonlátogatás stb. 

S a kis, közös többszörös? A legtisztább, ha elmondjuk: ahogy ő is érzi, hogy jó dolog néha csak kettesben játszani apával vagy anyával, úgy a tesóinak is jó érzés néhanapján csak úgy, külön elmenni velük valahová. Ennyi elég is, érteni fogja. 

S emellett vele bármilyen felállásban lehet további kisebb-nagyobb kiruccanásokat, programokat szervezni, amennyi épp belefér. Csak apu-anyus közös program, csak egyik tesós, anyás, csak másik tesós, apás stb. 

És lehet rajta dolgozni, hogy a legnagyobb ünnepeken, pl. karácsonykor, szülinapokon jó előre felkészüljünk lélekben, türelemben, szeretetben, hogy a legjobb formánkat hozzuk a nagy mozaikosba!

Talán szentségtörés, amit felvetek. De: amikor párt keresünk, akkor férfit/nőt keresünk, nemde? Nem férfit/nőt gyerekkel… Ha ebből indulunk ki, akkor máris elfogadhatóbb az a verzió, hogy a párkapcsolati és családi harmónia érdekében kiszűrjük a rizikófaktorokat, és megpróbáljuk megtalálni a számunkra működő módszert/rendszert, amiben az egész családi komplexum nagyobb sérülésektől (sértődésektől) menthető meg. Ilyenformán ha a közös nyaralások gyakorlata nem vált be, akkor legalább esélyt érdemes adni a másikféle hozzáállásnak. 

És ne feledjük: minden, de minden kommunikáció kérdése. Lehet ezt úgy is kommunikálni, hogy skacok, kiborítóan viselkedtetek, ezért többször nem utazunk együtt! Meg lehet úgy is, hogy idén kipróbáljuk, milyen lenne külön nyaralni, ha van kedvetek. Lesz kedvük. Ha pedig felmerül a miért, annyit nyugodtan el lehet mondani őszintén, hogy mikor többen vagyunk, nagyobb az esélye a hangoskodásnak, bántódásnak, ezért most megpróbáljuk másképp, s ha beválik, így lesz máskor is, ha meg nagyon hiányzunk egymásnak, legközelebb megint együtt utazunk.

Ennyi. 

Ennyi?

49. Mozaikcsaládban a gyerekek, felnőttek - nézőpontok

Úgy vagyok a mozaikosodással, mint Carrie Bradshaw, aki tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél megkérdezni. 

Sok mindent tudok arról, mitől működhet ez a családforma, mik a buktatói, de itt-ott felmerül bennem egy-egy újabb kérdés is. Pl. miért lehet az, hogy bár az ember annyi mindent tesz vagy legalábbis próbál tenni családjában az otthonosság és a biztonság megteremtéséért, úgy tűnik, a gyerekek nem ugyanazt érzékelik. Tudom, Vekerdy Tamás számtalanszor elmondta: a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, de mégis… 

Mit remélhet a szülő, s vele a társa, a mozaikszülő: megtérül-e valaha a belefektetett lélek, figyelem? Megértik-e a neveltjeink valamikor, hogy az idill, amiről álmodoznak, ott hever a lábuk előtt, csak ki kell nyitniuk a szívüket rá? 

Mi az idill? 

Viszonyítás kérdése. Idill lehet, ha van terített asztal és teli hűtőszekrény. Idill lehet, ha van saját kuckó, személyes tér. Idilli, ha van mód tanulni, fejlődni, művelődni, mert van, aki utat mutat ebben, és finanszírozza. Az is idilli, ha lehetőség van élni a hobbinak: zenének, sportnak, fotózásnak, stb. Idilli, ha a szülő, mozaikszülő kíváncsi a gyerekére, kérdezi, érdeklődik, meghallgatja, beszélget vele.

Mi számít hát valójában a gyereknek, ha mindezt nem érzékeli, nem értékeli? Ha azt gondolja, a mozaikcsalád, amiben élni kényszerül, mindössze a felnőttek álma, játéka, amiből ő köszöni, nem kért, maximum jólneveltségből eljátssza a rá osztott szerepet.

Mit remélhetünk…?

Azt, hogy beérik. Be kell érjen. 

A minta és a törődés nem múlik el nyomtalanul.

És a gyerekeket ki hallgatja meg?

 

Mert az éremnek két oldala van (minimum, de ha jobban utánaszámolunk, sok, sok, sok láthatatlan oldala…)

Szóval fentebb még azon lamentáltam, vajon felmérik-e valaha gyerekeink, neveltjeink, hogy mindaz, amit ők természetesnek vesznek, vagy amit esetleg elutasítanak vagy épp csak nem értékelik sehogy, szóval mindaz nekünk, felnőtteknek, akik megteremtjük, odatesszük, mibe kerül…? Nem pénzre gondolok elsősorban, hanem energiára, figyelemre, lélekre.

De most azért azt is felvetem, hogy nekünk, „nagyoknak” is meg kell próbálnunk ám kicsit a gyerekek szemüvegén keresztül látni a világot! 

Van egy olyan gondolatom, hogy a gyerekekhez fűződő kapcsolatunk azon a pofonegyszerű tényezőn csúszik el, hogy egész egyszerűen nem beszélünk velük az őket érintő családi témákról, mert számunkra is baromi kínos szembesülni velük. 

A gyerekek nagyon is jól érzékelik a dolgokat maguk körül, minden bizonytalanságunkat, félelmünket leveszik, mi pedig elkezdünk nekik beszélni a rendrakásról, házimunkáról, leckeírásról, illemről… 

Azt elmondjuk-e nekik, hogy átérezzük, milyen nehéz lehet elfogadniuk, megszokniuk, hogy új családba (új házba) kerültek? Hogy megértjük, ha dühösek, hogy mi, felnőttek hozzuk meg a legfontosabb döntéseket, amelyek az ő életüket is alapjaiban befolyásolják, s ez nincs mindig összhangban azzal, amit ők maguk szeretnének. Hogy mindaz, amit korábban a családjuknak hittek, nem úgy van már teljesen, de ami ezután lesz, megpróbáljuk együtt olyanná alakítani, hogy örömünk legyen benne. Együtt érzünk-e velük, s ezt merjük-e kifejezésre juttatni? 

Lehetne még folytatni, ehelyett most csak azt kérem, tegyünk egy gondolatkísérletet: képzeljük magunkat annak az 5/10/13/15 éves gyereknek a helyébe, akinek az életét a mi párkapcsolatunk alakulása így vagy úgy befolyásolta, és próbáljunk megértők lenni felnőtt önmagunkkal! Próbáljuk meg szeretni vagy elfogadni azt a felnőttet, aki az adott élethelyzetre kötelez, valamit ebből a szemszögből értékelni mindazt a lelki támogatást, amit ehhez kaptunk tőle. 

Könnyű...?

38. Kinek a kije?

Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…

Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a bizalom ehhez.

Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni, nevelői státusz, mintha erőltetnénk.

Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők” szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd. 

Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.

Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk: végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát. 

Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez a külvilág számára is egyértelmű lehet!