8. Apák, elérhetők / távoliak I.

Az apák csodálatos lények. Akkor is nagyok maradnak, ha felnövünk. Hiányuk fájó tud lenni.

A népszámlálás nem mostanában volt, 2011-ben, akkor az egyedülálló szülők népes, bő félmilliós csoportjából közel 72 ezer édesapa nevelte egyedül gyermekét. Ma vajon hol tart ez a szám? 

Mindenesetre jó távol az anyás családokétól. Körülbelül egymillió (!) gyerek él távol édesapjától, s van kitéve a szülők vagy a bíróság döntésének, hogy mikor, mennyi ideig találkozhat vele.

Az egyedülálló és a gyermeküket egyedül nevelő apák helyzetéről, sokszor kudarcba fulladó erőfeszítéseikről a gyermekelhelyezés és láthatás kapcsán, vagy a gyámhivatalokkal vívott harcaikról egyre többet hallani manapság, különösen az egyes érdekvédelmi közösségek fórumain. De ugyanígy kezd beszédtéma lenni, hogy apának lenni jó, tevékenyen részt venni a gyerek életében igazi, férfias kihívás, s nem ciki apaként elmenni szülői értekezletre, orvoshoz vinni a csemetét stb. S a gyerekkel közös apaprogramot szervezni külön élményteli tud lenni, legyen az játszóterezés, kertészkedés, bicajozás vagy akár palacsintasütés. Már nem "csak" a család eltartásának nyomasztó szerepe társul az apákhoz, különösen, hogy ebből a feladatból jócskán igyekszünk kivenni a részünket mi, anyák is. Külön jó hír a mindenkori és bármilyen formációjú családban élő apuciknak, hogy mostanában dobták piacra az első Apa magazint, még friss, ropogós, és igazán ígéretes, én már kézbe is vehettem, a mi családunk mozaikapuja jóvoltából.

De most azokról írnék, akik kifejezetten olyan nagyon bevállalósak, hogy gyermekét egyedül nevelő  anyával új család alapítására adják fejüket. Ez igazán bátor dolog, tekintve, hogy többnyire ők vannak bizonyos értelemben hátrányban egy ilyen családban. Róluk szeretnék a következő részekben írni, mert azok a férfiak, akik egymaguk nevelik a gyerkőcüket, ők eleve bajnokok a szememben, ők már kiálltak egy nagy próbát, nekik talán nem olyan nagy kihívás, ha új választottjuk hozzájuk költözik – bár nyilván ezt is nehezítheti, ha a hölgy nem egyedül érkezik, vagy mondjuk a pár nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy a férfiú figyelme közel sem csak szerelmére irányul...

 Na de akik maguk is apák, csak nem velük él gyerkőcük, s így kerülnek egy anyás családba, hát azért az is egy izmos kaland, megmérettetés a javából...

Gondoljunk bele:

- a saját gyermekük nincs a közelükben, nem tudnak rá hatni, új partnerüké ugyanakkor velük él, de vele más szerepbe kényszerülnek ebben a családformában, ami azért nem megy ösztönösen

- az apa is mint olyan, teljes jogú szülő, még sincsen meg minden joga, beleszólása, hatása saját, külön élő gyermeke nevelésére; leginkább az időfaktor miatt, illetve nem egyszer a volt házastárs különféle akadályozása miatt (attól most tekintsünk el, hogy vannak persze olyanok is, akik nem is nagyon törekszenek élni ezzel a jogukkal, de sajnos ez mindkét szülő esetében előfordulhat).

 Ebbe nem nagyon szoktunk belegondolni. Valahogy a közbeszéd úgy alakult, hogy ha bekövetkezik a válás (márpedig sajnos hazánkban kb. minden második házasság így végződik), akkor a szerencsés másik oldal megnyugodva mázlista sorsában kicsit sajnálkozik és/vagy magában egy picikét kárörvend, s ezzel egy időben jól megmondja a véleményét, hogy bezzeg ez azért meg azért alakult így, mert hogy nem törődött a családdal, az asszonnyal, csalta a zembert stb... Megy az okosság, amivel semmivel sem lesz előrébb senki az ég világon. S a közbeszéd, hogy visszakanyarodjak, úgy alakult, hogy többnyire a férfiak a csúf gonoszak, semmirekellők, apának meg végképp nem jók.

Na most én ehhez képest – összhangban a bevezetővel – azt látom, hogy bizony nagyon sok elvált férfi valóban úgy gondolja, hogy feleségétől vált el, ám apának nem szűnt meg lenni, s nem is áll szándékában. Sőt! Ha a magyar joggyakorlattól nem lenne ennyire idegen, mint ma, jóval több apa gondoskodhatna gyermekéről, nem csak kéthetente hétvégén, ahogy ez manapság jellemző.

Tőlünk nyugatabbra nem egy országban már evidencia a közös szülői felügyelet, ami a gyerek szempontjából a leghumánusabb megoldása a válás utáni gyerekelhelyezésnek. Nem mellesleg mindenki szempontjából, hisz nemcsak a gyerek nyer ezzel – bár kétség kívül ő a legtöbbet, de a szülők is, akiknek így egy jól követhető és egyikük számára sem túlzottan megterhelő életritmus alakítható ki. 

Szóval az elég jellemző nálunk, hogy az alakuló mozaikcsaládban az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be. Ilyen helyzetben hogy alakulnak a hétköznapok, hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás felé támasztott elvárások, megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk...

Ezekről lesz szó a következőkben.