Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.
Amikor felbomlik a család, a
párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek
felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.
De vajon megélés, működés
szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra,
és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát
rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad,
bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos
nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani
egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb
családi rendszer kialakulásának.
Ahhoz, hogy újra képesek legyünk
párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk
helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként
képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi
kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is,
ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor
ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a
gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási
pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy.
De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan
pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért
akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor
megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit
egy gyereknek az ő szülője teremthet?
Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?
Még egyszer a folyamat: két
puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő
(gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a
megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az
elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is
megadja ugyanezt).
Ha idővel érkezik az új szerelem,
vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a
gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz,
de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud
ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És
hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?
Ezek mind fontos kérdések egy
nagy mozaik kirakásában.
