90. Mozaikcsaládban az élet… és a nyaralás

Nemrég kaptam egy levelet, amelyben egy kedves olvasóm azt kérte, írjak arról, hogy lehetne egy mozaikos nyaralást jól csinálni. A levelét – az engedélyével – megosztom, és a válaszomat is, amiből jól kivehető, mennyire nincs egyféle recept erre a helyzetre. Azért pár gondolatot mégis hozzáfűznék, hátha segít…

Az első és legfontosabb, egyben legnehezebb is, amikor közös programra készülünk, hogy elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a mozaikcsalád pont olyan, mint egy hagyományos család, „mindössze” kicserélődött néhány szereplő.  Könnyen beszippanthat ez a gondolat, hiszen másra sem vágyunk egy rosszul elsült előzmény, egy kudarcos házasság és válás után, mint egy végre jól működő családra, ahol a párunkkal összhangban vagyunk, egy hajóban evezünk. Ezzel nincs is gond, de amint az olvasói levélből is kiderül, nem minden az új páron múlik. A gyerekek nagy valószínűséggel máshol tartanak a múlt feldolgozásában, és a másik szülőjüknél minden bizonnyal másféle rendszerben is élnek. Ezt az évközbeni kapcsolattartások során is megtapasztalhatjuk, és egy nagyobb közös kirándulásnál sem lesz másként. Ha tudomást sem akarunk róla venni, az éppúgy csapdahelyzet, mintha emiatt bele sem akarunk vágni a nyaralásba, mert félünk, nem jöhetünk ki jól belőle.

 

Minden család más, ezért fontos, hogy mindenki kitapasztalja, neki és az egyes családtagoknak mi a jó. Ez lehet, hogy azt jelenti, lesz egy pár kevésbé jól sikerült nyaralás, hogy kiderüljön, kinek hol is vannak a határai, mennyire képes a komfortzónájából kilépegetni a többiek javára. Hozzáteszem, ahhoz, hogy egy nyaralás feszültségekkel, összezörrenésekkel legyen megterhelve, nem feltétel a mozaikosság. Szóval az is fontos, hogy ne írjunk mindent ennek a számlájára, hanem a rázósabb pillanatokban tegyük fel magunknak a kérdést: valójában kiről és miről is szól az adott helyzetkezelés, reakció.

 

Ahogy az évek telnek, mindenki változik. Évközben igyekszünk minél közelebb kerülni egymás gyerekeihez, közben megadva a szükséges figyelmet a sajátjainknak is, pont annyira, amennyire életkorukból és az új, mozaikos változásokból fakadóan igénylik. Eleinte többet a sajátnak, és finom érdeklődést a párunk gyerekének. A bizalom apránként, sok befektetéssel épül ki, és nem mindig csak rajtunk múlik, ezért fontos, hogy ne vegyük magunkra, amiről nem tehetünk. Lehet, hogy az egyik gyerek az összeköltözés első évében még nehezen nyílt meg, még kereste a helyét az új családban, de pár év alatt kapott annyi megerősítést, hogy bátrabban indul útnak veletek. Meg az ellenkezője is lehel: kiderül, neki valamiért nehéz beilleszkednie. Lehet e mögött lojalitáskonfliktus a szülőkkel, vagy testvérkonfliktus, pl. a testvérsorrendben történt változás miatt, vagy a régi család veszteségének feldolgozatlansága, esetleg a kamaszkori természetes eltávolodás a felnőttektől, stb. Valami, ami megnehezíti a felszabadultságot egy olyan helyzetben, amikor azt elvárnánk.

 

Ne várjátok el. Helyette figyeljetek, hallgassátok, miről beszélnek a gyerekek, mit kérdeznek, mit kérnek, és beszélgessetek velük sokat. Próbáljátok nem támadásnak venni, ha mást szeretnének, inkább igyekezzetek nyitott szívvel meghallani, és megérteni, mi lehet mögötte. Sokszor az is elég, ha azt érzik, tényleg számít a véleményük, még ha nem is értetek velük egyet.

 

Ha elengeditek a „mi jó család vagyunk”, „nálunk mindenki egyet akar” eszméjét, könnyebb lesz úgy szervezni a nyarat, hogy kevesebb görcs legyen benne. Megengedhetitek magatoknak például, hogy akár több részletben történjen a kikapcsolódás, többféle felállásban: pl. 3 nap közösen, 3 nap gyerekek nélkül, 2 csak a vér szerintiekkel. Ez csak egy példa, de érdemes kísérletezni. Néha úgy tűnik, visszalépés, ha változtatunk a közös programmal kapcsolatos elképzeléseinken, de mindig azt kell nézni, mi lesz a jó hosszabb távon. Ha egy ilyen program során több vagy maradandóbb a negatív érzés, mint a családösszehozó élmény, akkor miért is erőltetnétek, miért ne próbálnátok ki valami mást, vagy valahogy másképp, mint eddig? Ha a változás biztonságot ad a család egyik-másik tagjának, akkor az apró lépésekkel biztosabban érhetitek el a célotokat, mintha újra és újra megpróbálnátok ugyanazt, ami nem, vagy túl döcögősen működik.

 

Van esetleg saját megoldásotok, ami megosztható? Küldhetitek privátban is, szívesen megosztom név nélkül is.

87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

73. Egyszülőségem története – a lányomnak ajánlva, és mindazoknak, akik a válás után is élni szeretnének

 Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.

Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit” riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj” valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!), meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen, éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk: zsemle, tej, parizer: pipa!

A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében. A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés, amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…

Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem, mert könnyen „közbejöhetett valami”.

Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.

Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is – a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni, dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és leginkább: levegőt!

A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója, ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult, hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére, hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától értetődően.

Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként, ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:

+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít megértenie egy-egy helyzetet

+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását, amit a párkapcsolatban elveszítettem

+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak

– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen, apja például biztosan nem lehettem volna sosem

– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom, és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta

– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött el az ismerkedés és újrakezdés ideje…

– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹

A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben, és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább, akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett ismeretek mellett. 

A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira, mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt, de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik, vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem:  végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.