92. Akarsz-e váltani?

 Emlékszel még, amikor először képzelted el, milyen lesz a családod? Kik lesznek benne, hogy fogtok élni, és hogyan nem…?

Mit álmodtál róla? Mennyire volt biztonságot adó, szeretetteljes, lelkesítő?

Talán Te is tudni vélted, mit nem szeretnél, de azt nem tudhattad, hogy amit el akarsz kerülni, pont az lesz a tiéd, mert az lesz az ismerős, amiben sokáig otthon voltál, ha nem is esett mindig jól.

Ma már tudod, tapasztalod, hogy nem azt éled, amit szerettél volna. A társ, a család, amit megálmodtál, máshol van, és valószínű, hogy valami hasonló élménye van rólad is a másiknak…

Ami elromolhat, az el is romlik.

Mit teszel? Küzdesz? Elmenekülsz? Lebénulsz?

Javítasz?

Tanulsz?

Lám, van néhány lehetőség. Van, ami előrevisz, van, ami bebetonoz.

Most képzeld el újra, mit szerettél volna akkor, amikor még volt benned erő és hit, amikor még büszke voltál, vagy büszke szerettél volna lenni magadra. Amikor még olyan sok minden előtt voltál. És most add hozzá mindazt, amit elértél azóta: a sikereidet és a kudarcaidat egyaránt, mindazt, ami megtanított valamit magadról.

Ez vagy Te ebben a pillanatban. A következőben pedig?

Egy fejlődésben, örökös változásban lévő élet, elvált szülőként már nemcsak magadért felelős. Tanuld meg újra szeretni magad és az álmaid, hogy közelebb férhessenek hozzád!

Nemcsak az álmaid.                                                                                                                              

Újrakezdeni ér! Hibázni ér!

Egy helyben toporogni, magadat sajnálva önsorsontás!

Ha túl sok a kérdésed, nem látod, melyik megválaszolása lenne az elsődleges és előrevivő, keress meg, beszéljünk róla!

89. A párkapcsolat fejlődési szakaszai

A jó kapcsolat – ami a kedvünkre való családi életnek is a feltétele, és amire ahhoz is szükség van, hogy ne úgy végezze, mint az előző, kudarcos(ak) –, valójában elég melós dolog. Egyáltalán nem az a megúszós műfaj.

 

Fontos ehhez az önismeret, és a másik megismerése is. De az is hasznos lehet, ha magának a párkapcsolatnak a természetével is kicsit megismerkedünk. Csak annyira, hogy lássuk, vannak egészen jól behatárolható fordulópontok nagyjából minden párkapcsolatban, amiket megismerve akár jobban meg is érthetjük, mi történik velünk, amikor éppen az összeférhetetlenségünkön rágódunk, pár évvel a mézeshetek után.

 

Azt nagyon jól értjük általában, hogy a kapcsolat kezdetén – akár húsz évesen, akár ötvenesként – nagyjából elborít a lila köd, hormontúltolulás, stb. Egymás tükreként funkcionálunk, leginkább azt vesszük észre, ami közös, ami megerősít. Merthogy a szó szoros értelmében annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy mást nem is vehetünk észre, vagy ha igen, meggyőzzük magunkat gyorsan, hogy az nem számít, az nem is olyan, és vele úgyis más lesz majd… Aha. De ha nem lenne ez az időszak, akkor nagy bajban lennénk a kapcsolati fejlődésünk második és harmadik fázisában, amikor is az elején szerzett pozitív élmények lesznek a muníciónk egymás megtartására a nehézségek idején.

Merthogy a nagy összeolvadtság egy idő után szükségszerűen lazulni kezd, amikor is elkezdjük egymást egy pontosabb fókuszból figyelni. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyi minden nem is tűnt fel az elején a másikban, mennyi minden nem is tetszik benne valójában, és elkezdünk gondolkodni, hogy valóban ez kell-e nekünk, tudunk-e mi együtt jól működni. Van, hogy hamar döntünk pro vagy kontra, amit esetleg később megbánunk. Valójában ugyanaz a személy áll mellettünk, mint akivel korábban összejöttünk, csak elkezdjük mélyebben megismerni a kevésbé megfogható részeit is J Pl. a szokásait, az értékrendjét, a munkához, a hagyományokhoz, a kihívásokhoz való viszonyát, a gyereknevelésről alkotott nézeteit, a szüleivel való kapcsolatát, stb… Ja, és ő is a miénket. Sok meccs, mire ki tud alakulni a közös, amit mindketten elfogadhatónak tartunk. De ez kell ahhoz, hogy az utódok számára biztosítsunk valami keretrendszert, amiben otthon és biztonságban érezhetik magukat. Ez mindenkinél így van, csak vannak, akik ettől megijednek, nem mernek konfrontálódni, megmérni a hozott értékeiket, és elfogadni, ha valami akár jobb is lehet, mint ami az ő batyujukban van. Na, ehhez pl. kell az önismeret. Hogy mihez miért ragaszkodom annyira, kinek az életét és vágyait is élem, képviselem… A lényeg, hogy ebben a pár évig eltartó időszakban a közös értékrendszer, életszemlélet kialakítása zajlik, amihez kalandos terepgyakorlatokra adnak lehetőséget a megérkező gyerekek és az új szerepkörbe került nagyszülők is J

 

Ha ezt túléltük, jön egy még keményebb szakasz, amikor már nem is az lesz az érdekes, hogy kivel kerültem össze, és el tudom-e fogadni őt olyannak, amilyen, hanem az, hogy a világ, a környezetem (munkám, kollégáim, hobbitársaim) számára oké vagyok-e. Ez a felnőttkori kiteljesedésnek, a karrier kicsúcsosodásának, vagy épp a kiégésnek, a kapuzárási pániknak, életközepi krízisnek is az időszaka. Ebben az időszakban dől el, hogy ha a családomban a kamaszgyerekeim át is néznek rajtam, azért érek-e valamit mások szemében, mi az, amit le tudok tenni az asztalra. Az önbecsülés fontos kérdései, amiben társunk nagyon meg tud emelni minket, de nagyon le is lombozhat, ha elveszünk a külső visszajelzések keresésében, vagy a versengésben, ahelyett, hogy sikereinket, kudarcainkat vele osztanánk meg. Ekkor fordul elő, hogy azt mondjuk, már nem érdekeljük őt, csak a munka fontos neki, már sehova sem járunk el együtt, csak élünk egymással, mint a lakótársak… Ez és az előző időszak is meglehetősen válásérzékeny szakasz.

 

Pedig lehetne ez másképp is, lehetne az életfeladatainkat úgy is végezni, hogy közben nem engedjük el egymás kezét teljesen, és felmérjük, hogy mikor minek van épp az ideje. Hogy az élményeinket nem a csinos/jóképű/megértő/érdeklődő ismerőssel akarjuk megosztani, hanem a társunkkal, és ha csak lehet, minden nap. Nem csak a panaszt, a kudarcot, a kritikát, mert attól bárki telítődni tud elég hamar, és menekülőre foghatja. A mindent, és főleg, ami tölt, amitől azt érezni, jó otthon lenni, jó együtt lenni.

 

Ez segít túlélni ezt az eléggé individuális időszakot, akár pár évtizedet is, hogy aztán újra egymásra találjunk, amikor már nem a gyerekek nevelése, nem a karrier építése lesz a legfontosabb, hanem egyre inkább a közösen megélt örömök, új tevékenységek, egymás támogatása stb. Innen szép visszatekinteni, mennyi mindent éltünk meg együtt, mit építettünk és mi épített minket. Felnőttként néha elcsodálkozunk idősödő szüleinken, hogy milyen érdekes, régebben mennyit veszekedtek, most meg milyen jól megvannak egymással… Mi is így leszünk…?

 

Ti hol tartotok ebben a folyamatban? Együtt tudtok-e haladni, vagy a társatok már előrébb jár, esetleg pont, hogy még az előző szakaszban időzne, miközben ti már tempóznátok?

 

Bárhol is, azt tartsátok szem előtt, hogy amint ketten kellettetek a kezdethez, úgy ketten kelletek a folytatáshoz is! 

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!

70. Mozaikcsaládban az élet… és az újrakezdés ideje

Mindennek megvan az ideje - mondja a bölcs prédikátor is a Bibliában. Hát pont az újrakezdésnek ne lenne? De miért olyan fontos, hogy kivárjuk?

Válás után jobb, ha az ember nem siet újabb kapcsolatot keresni, jó, ha adunk magunknak némi időt a regenerálódásra. Ha úgy rendesen szeretnénk kipucolni a lelkünket, legalább egy évet érdemes rászánni. Nem előírás, persze, csak tapasztalat, hogy ha ezt kihagyva mihamarabb új partner után nézünk, hogy felejtsünk, gyógyuljunk, sajnos pont a sebek tisztulását és hegesedési idejét nem vesszük számításba, ami így jóval sérülékenyebb felületet eredményez lelkünkön. Ez pedig nagyon könnyen fog újra fájdalmat okozni a legkisebb horzsolódástól.

Nemcsak magunknak, de új partnerünknek is, aki mit sem ért az olykor feltörő hirtelen érzelmi reakcióinkból. Merthogy lesznek ilyenek. Egy-egy mondat, gesztus, hanghordozás pillanatok alatt felidézhet bennünk olyan élményeket, amelyeket legszívesebben elfelejtettünk volna, mert fájdalmasak vagy dühítőek vagy sértőek, és mindezek előző párunkhoz kapcsolódnak. Csak ugye, elfelejteni nem igen lehet őket, pláne, ha nem is hagyunk rá időt. El lehet raktározni valahol az elménk hátsó sufnijában, de attól azok még ott lesznek, ugyanúgy, és jönnek, ha behívja egy némileg hasonló friss élmény.

Ezért hát érdemes időt, elmélyülést szánni arra, hogy a mögöttünk hagyott kapcsolatot jobban megértsük. Nem kell eltagadni az egykori szépségét, és szőnyeg alá seperni, de eltúlozni sem a felelősségünket a végeszakadásában. Akkor csináljuk jól, ha el tudunk odáig jutni egyszercsak, hogy már nem gyűlöljük/vádoljuk/démonizáljuk/irigyeljük az exünket, sőt – talán most nagy fölhördülést keltek –, örülni tudunk (de minimum nem bánjuk!), ha jól van, ha boldog.

Miért fontos ez? Két okból.

Egyszer azért, mert ez jelenti a régi párkapcsolatunk lezárását. Azt a fajtát, amit nem a válóper utáni végzés képvisel, hanem amit az érzelmeink képviselnek. A nyugalom, a szabadság, a megkönnyebbülés, és az újra bízni tudás. Csak így tudunk tiszta lappal kezdeni, és esélyt adni magunknak és az új herceg/nő-nek.

Másodszor: ha gyerekünk van, akkor lesz nagyobb esélyünk a nyugodt mozaikcsaládos életre, ha szülőként meg tudunk maradni partnernek az exünkkel. Ha tudunk együttműködőek lenni, ha nem kavar fel, hogy újra boldog (mással), esetleg gyermeke is születik… 

Miért? Egyrészt, hogy mintát mutassunk a gyereknek a hisztimentes, hiteles felnőtt kapcsolatokról és kommunikációról. Másrészt pedig azért, mert ha a kis drágánk megneszeli, hogy nincsenek elvarrva a szálak, ő lesz az egyik potenciális, aki közénk és új partnerünk közé állhat, és ebben még az exünk is jól meg fogja segíteni. És nem is biztos, hogy rögtön rájövünk, honnan fúj a szél, annyi mindent, mindenkit lehet hibáztatni, ha nem működik egy kapcsolat… Azért az nagy blama lenne, ha kiderülne, végeredményben mi magunk állunk saját boldogságunk útjában, nem??

Szóval, érdemes tényleg tiszta lappal indítani!

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?