82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!

80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

73. Egyszülőségem története – a lányomnak ajánlva, és mindazoknak, akik a válás után is élni szeretnének

 Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.

Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit” riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj” valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!), meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen, éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk: zsemle, tej, parizer: pipa!

A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében. A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés, amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…

Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem, mert könnyen „közbejöhetett valami”.

Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.

Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is – a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni, dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és leginkább: levegőt!

A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója, ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult, hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére, hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától értetődően.

Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként, ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:

+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít megértenie egy-egy helyzetet

+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását, amit a párkapcsolatban elveszítettem

+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak

– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen, apja például biztosan nem lehettem volna sosem

– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom, és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta

– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött el az ismerkedés és újrakezdés ideje…

– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹

A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben, és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább, akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett ismeretek mellett. 

A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira, mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt, de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik, vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem:  végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.

66. Válás és újrakezdés – mozaikcsaládban

 Ha  valaki a világ egy távoli, idegen részébe utazik, akkor bölcs dolog egy kis kutatást végezni, hogy tudja, mire számíthat. Felkutatni az országot az interneten, elolvasni róla néhány könyvet (pár jó blogot 😊), és egy ellenőrzőlistát készíteni a legfontosabb túlélési tippekről.

Mozaikcsaláddá válni nagyjából ugyanilyen felkészülést igényel. 

Mégis elképesztő, hogy hány pár utazik a mozaikosok idegen országába kevés előkészülettel vagy anélkül. Ron Deal amerikai családterapeuta cikke nyomán, és találó hasonlatából kiindulva a következő tippeket érdemes figyelembe venni a mozaikosodás első éveiben.

1. Fordulj utazási irodához. Mielőtt elindulnál a mozaikcsaládok ismeretlen vidékére, tájékozódj minél többet az ott élők kultúrájáról, társadalmi elvárásairól és kapcsolati szabályairól. Ne feledd, hogy Te nem látogató leszel, hanem új polgár, ezért meg kell értened az ottani életet olyannak, amilyen. Minél többet tudsz, annál jobban eligazodsz a terepen. (Böngéssz például ezen a blogon.)

2. Ne térj el az úticélodtól (amennyiben az a harmonikusan működő mozaikcsalád)! Amikor egy idegen országba utazunk, sokszor ismeretlen terepen találjuk magunkat, szükségünk van némi érzelmi alkalmazkodásra, rugalmasságra – mint a mozaikcsaládunk alapításakor is. Számíthatsz rá, hogy olykor elveszettnek érzed magad, de ne ess pánikba, amikor ez tényleg bekövetkezik!

Tanulj meg tájékozódni akkor is, ha aggódsz, tegyél fel sok kérdést, és hallgasd meg útitársaid válaszait! Ne feledd, ők nem az ellenségeid (annak ellenére, hogy időnként különböző irányokban indultok el).

Idővel megismeritek a helyi ízeket is, akár meg is szeretitek… Megtanuljátok, hogy is kell „főzni” egy mozaikcsaládban. De azért lassan egyetek! Az idegen ízvilág, szokatlan hozzávalók el is csaphatják a hasatokat. Jobb, ha nem vársz tökéletességet a családtól: lesz, aki épp nem kér a kajából, és lesz, aki hangosan bö..ent... Ne reagáld túl!

3. Törődj a párkapcsolatoddal! A mozaikcsaládban bekövetkezett feszültségek, még akkor is, ha az exektől vagy a „kapott” gyerekektől indulnak ki, végül a hálószobában végződnek. Többnyire nem jól.

A veszekedések egyik ellenszere a kommunikációs és konfliktuskezelési ismeretek elsajátítása. Ma már nem nehéz találni ilyen tréningeket, oktató anyagokat, érdemes kipróbálni őket. Ha kész vagy tanulni, gyakorolni, pajzsot építhetsz magatoknak a válás és a szorongás ellen! Lehet ebben fejlődni, ezt igazolhatom! 😊

A másik, hogy mindenképp szánjatok időt a lazulásra, csak kettesben. Séta, filmezés, kirándulás, bármi… Meg kell oldani, hogy legyen rá idő, hiszen ez jelenti a ti személyes tankolásotokat az út további részéhez, nem hagyhatjátok, hogy csak úgy döcögjön a szekér!

4. Kapcsolódj! Fókuszálj mindarra, ami összeköthet. Használd ki azokat a természetes kapcsolódási pontokat (érdeklődési köröket, közös tevékenységeket), amelyek a „bennfentesek és kívülállók” (a családod tagjai) között kapcsot képezhetnek. Nálunk pl. a férjem ügyes pingpongos, a gyerkőcei is jól ütögettek, amit én és a lányom csak irigykedve szemléltünk. Mindaddig, amíg el nem kezdtünk közösen is játszani, egyre többet, és a gyerek egyszercsak beiratkozott ping-pong edzésekre.  De az is lehet, hogy a népes új családban lesz, aki pl. vegetariánus, vagy vegán (hoppá, ez is saját példa, elnézést!). A kezdeti idegenkedés után nyugodtan el lehet kezdeni kísérletezgetni a közös főzőcskékkel, új ízekkel…

5. Maradj elérhető! Nemcsak az „utastársaid”, hanem a régi barátok, fontos kapcsolatok részére is. Nem könnyű, hiszen az embert el tudják sodorni az események, új élmények. De szükségünk van a külső kapcsolatokra is! Válás után különösen fontos ez, hiszen elveszíthetjük korábbi „összejárós” barátainkat, vagy a költözéssel a kedvenc szomszédainkat. Dolgozzatok azon, hogy akár új barátságokat is kössetek más párokkal, akik hasonló cipőben járnak!

Az is jó hozzáállás, ha kerestek egy „idegenvezetőt”: pszichológust, családkonzulenst, mozaikmentort, aki a helyismeretéből fakadóan értékes útravalókkal, a kívülálló szakember elfogulatlanságával állhat mellétek az út rázósabb szakaszain.

6. A szokások értékét se hanyagold el! Tarts meg néhány régit a gyerekek kedvéért, és idővel hozzatok létre közösen néhány újat. Ez segít abban, hogy a család új identitást kapjon. A szombat esti társasozás, filmezés, vagy a közös élmények fotóinak albumokba rendezése mind erősíthetik az „egy csapat vagyunk” érzését.

7. Segíts a gyerekeknek! Mondd el nekik, hogy számítsanak rá, hogy menet közben a legkülönfélébb érzelmeket élhetik át – a haragtól a csalódottságon, féltékenységen át a lelkesedésig, szeretetig –, és segíts nekik megfogalmazni őket. Légy erőforrás számukra.  Ne féljenek elmondani, hogy érzik magukat. Ne feledd, nekik is idegen ez a terület!

Beszélj arról, hogyan fogjátok bemutatni egymást mások előtt, s hogy a mozaikcsalád is család, csak nem mindenki tartozik össze vér szerint, viszont az érzések ugyanúgy összekötnek.

Az első évben sűrűbben, de később is rendszeresen tölts időt saját gyerkőceiddel, még ha csak negyedórát is, de érezzék, hogy fontosak, és csak rájuk figyelsz!

8. Légy jó csapatjátékos! A szülőknek és a mozaikszülőknek (nemszeretem kifejezéssel: mostoháknak) meg kell találniuk a közös nevezőt a családi szabályok terén, és abban, hogy miként fognak együttműködni. Ehhez sok-sok beszélgetésre, folyamatos egyeztetésekre lesz szükség. Egyáltalán nem sétagalopp. Izzasztó. Szorongató. De amit személy szerint ajánlhatok: tartsd szem előtt, hogy pároddal és a gyerkőcökkel (bárkiéi is legyenek) mind más előélettel és szokásokkal, "örökséggel" érkeztetek egymás életébe, amit tiszteletben kell tartanotok, és a drasztikus megváltoztatási szándék helyett inkább folyamatosan mérlegeljetek és finomhangoljatok! Ha valóban fontos a párotok, akkor rendesen feltankoljátok a türelemtankotokat, és gyakran szeretkeztek! 💕💘💕

+ Az első években a mozaikgyerekeiddel való kapcsolatépítésre koncentrálj ahelyett, hogy megpróbálnál tekintélyszeméllyé válni. Arra is ügyelj, hogy az ő tempójukban haladj. Ellenállásra számíthatsz, de ne tántorítson el, te vagy a felnőtt!

9. A gyerekeknek két otthonuk van, légy tekintettel erre! A volt házastársak a kibővített mozaikcsalád rendszerének részei, amikor támadod őket, magadat is támadod. Nem kell ahhoz kebelbarátnak lenni, hogy együttműködjetek a gyerekek érdekében, de mennyivel jobb, ha számíthattok egymás segítségére, ha szükség van rá, mint ha a csatározások miatt mindent egyedül kellene megoldani. És a gyerekek mit tanulnak a ti viszonyotokból? Titkolózniuk kell, ha jól érzik magukat a másik szülőnél? Ez az ára, hogy veletek jóban legyenek? Érdemes súlyozni, és inkább asszertíven hozzáállni a kapcsolatotokhoz.

Tartsátok be a gyerekek kapcsolattartási menetrendjét következetesen; az összeköltözés/esküvő után se változtassatok radikálisan, vagy egyik pillanatról a másikra.

Ron Deal tanácsa szokatlanul hangzik, de lehet, hogy érdemes lenne megfontolni valami hasonlót. Ő azt mondja, ha mozaikszülő vagy, valahogy éreztesd a külön élő szülővel (párod exével), hogy nem jelentesz rá fenyegetést. A cél, hogy csökkenjen az irántad érzett „félelme”, és ennélfogva az ellenségeskedés mértéke. Egy rövid forgatókönyvet is ajánl: „Szia Péter/Andi! Csak szeretném, ha tudnád, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a gyerkőcöd szülője – az te vagy, és ezt tiszteletben tartom. Soha nem próbálnám elfoglalni a helyed (ha akarnám, se tudnám). Én egyszerűen csak egy „hozzáadott” felnőtt vagyok Pisti/Zsuzska életében, aki igyekszik jó dolgokat hozni az életébe, és útmutatást nyújtani úgy, mint ahogy bármelyik tanára vagy edzője megtenné. Ha bármilyen kérdésed van, tudasd velem! Köszönöm!" Szokatlanul hangzik mindez, de ha belegondolunk, teljesen korrekt hozzáállás, és még ha nem is válik be, mégis adtunk egy nagyon jó esélyt annak, hogy ezek után gördülékenyebb legyen a kommunikáció és a kapcsolat a másik családdal.

10. Szerezz be valami szimbolikusat! Amikor az ember eljut egy új helyre a világban, szeret szuvenírt vásárolni. Valamit, ami emlékezteti az ottani élményekre, hangulatokra. Vegyetek Ti is valamit, ami a családotok új identitását jelképezi, és elősegíti az összecsiszolódásotokat. Ez lehet egy fotóalbum, ahová a közös emlékeket gyűjtitek majd, vagy pl. egy új étkezőasztal (ami körül mindenki elfér, amikor együtt étkeztek, beszélgettek), egy pofás kanapé, amin majd közös filmezéseket csaptok. Találjatok valamit, amit „a miénknek” nevezhettek.

Jó utat, sikeres célba érést!!

🎬

65. Válás után újrakezdés

Nem mondok újat azzal, hogy ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ez elég riasztó adat, amely mögött hús-vér emberek: felnőttek és sok esetben gyerekek, sorsok, érzések, kapcsolatok és azok kusza szálai találhatók. Nem nagyon van olyan ember, akinek környezetében ne lenne elvált ismerős, rokon, vagyis rengetegen érintettek.

Mi lesz velük, hogy tudnak továbblépni, újra nyitni, bízni, kötődni? Mintát adni és kapni a párkapcsolat és a családi élet működésére? A sebzettség egyénenként változó mértékű, de az biztos, hogy elkerülhetetlen. Mégis: az, hogy volt párkapcsolatunk, ami bár tönkrement, azt erősíti meg, hogy az embernek szüksége van társra, „jóban-rosszban”-partnerre, és ezzel együtt, hogy: nem áll meg az élet a kudarccal. Tovább kell lépni, tovább is fogunk lépni – de kérdés, hogyan, hová, kivel, s nem utolsó sorban, ha gyermekünk is van: kikkel?

A mozaikcsalád genezise valahol itt, ennél a kérdésnél kezdődik, függetlenül attól, hogy a válás után közvetlenül, vagy egy vagy öt év múlva merül fel. Egy elképesztő túlélő kalandról van szó többedmagaddal egy idegen országban, olyan távoli vidéken, amelynek ismeretlensége vonz, de kételyeket is ébreszt, elbizonytalanít. Akik veled tartanak ezen az úton, legalább annyira elveszettnek érezhetik magukat, mint te, aki utastársadul választottad őket. És lázadhatnak is ellene, ha az ígért-remélt élmények helyett sokkal inkább újra és újra megugrandó akadályokkal, kincsek helyett taposóaknákkal vannak körülvéve.

Mennyivel könnyebb lenne ez a – jó reménység szerint immár életre szóló – utazás, ha már a válás folyamatában kapnánk útravalót a gyermekeinkkel való jövendő zökkenőmentes kapcsolattartáshoz, a leendő exünktől történő egészséges leváláshoz, a közös gyermek közös neveléséhez, gondozásához, amely során megmaradhat gyermekünknek, s mi megmaradhatunk szüleinek ahelyett, hogy méltatlan felnőtt háború kéretlen harceszközei lennénk… És az újrakezdés extráiról még nem is szóltunk: más fészekből érkező fiókák, csalódott exek, hétköznapi káosz az ebédlőasztalnál, kiszámíthatatlanság, stb, stb, stb...

Erről az útravalóról lesz szó a következő blogbejegyzésben. Amolyan turisztikai prospektust fogok felvázolni a válás után újrakezdők számára ahhoz az úthoz, amelyet gyermekükkel, vagy épp új, gyermekkel rendelkező párjukkal szeretnének minél több örömmel, megelégedettséggel végigjárni.

Kövessétek a blogot és a Facebook-oldalt, tájékozódjatok, vérteződjetek fel! 😊

60. Apák napjára – édesapa, elvált apa, mostohaapa, mozaikapa... APA!

Szülőnek lenni nem könnyű, de míg minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek, és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért, hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira fontos része életüknek.

Kérdés, mi történik a derék férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.

Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem: önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.

De visszatérve eredeti kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák (nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem állhat tartósan kettejük közé.

Végezetül, amiért ez az írás valójában megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük (míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!

Tehát, köszönöm a mindenkori apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊:  a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot, következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált, a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét, vagyis a rugalmasságot!

A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.

Köszönöm!

8. Apák, elérhetők / távoliak I.

Az apák csodálatos lények. Akkor is nagyok maradnak, ha felnövünk. Hiányuk fájó tud lenni.

A népszámlálás nem mostanában volt, 2011-ben, akkor az egyedülálló szülők népes, bő félmilliós csoportjából közel 72 ezer édesapa nevelte egyedül gyermekét. Ma vajon hol tart ez a szám? 

Mindenesetre jó távol az anyás családokétól. Körülbelül egymillió (!) gyerek él távol édesapjától, s van kitéve a szülők vagy a bíróság döntésének, hogy mikor, mennyi ideig találkozhat vele.

Az egyedülálló és a gyermeküket egyedül nevelő apák helyzetéről, sokszor kudarcba fulladó erőfeszítéseikről a gyermekelhelyezés és láthatás kapcsán, vagy a gyámhivatalokkal vívott harcaikról egyre többet hallani manapság, különösen az egyes érdekvédelmi közösségek fórumain. De ugyanígy kezd beszédtéma lenni, hogy apának lenni jó, tevékenyen részt venni a gyerek életében igazi, férfias kihívás, s nem ciki apaként elmenni szülői értekezletre, orvoshoz vinni a csemetét stb. S a gyerekkel közös apaprogramot szervezni külön élményteli tud lenni, legyen az játszóterezés, kertészkedés, bicajozás vagy akár palacsintasütés. Már nem "csak" a család eltartásának nyomasztó szerepe társul az apákhoz, különösen, hogy ebből a feladatból jócskán igyekszünk kivenni a részünket mi, anyák is. Külön jó hír a mindenkori és bármilyen formációjú családban élő apuciknak, hogy mostanában dobták piacra az első Apa magazint, még friss, ropogós, és igazán ígéretes, én már kézbe is vehettem, a mi családunk mozaikapuja jóvoltából.

De most azokról írnék, akik kifejezetten olyan nagyon bevállalósak, hogy gyermekét egyedül nevelő  anyával új család alapítására adják fejüket. Ez igazán bátor dolog, tekintve, hogy többnyire ők vannak bizonyos értelemben hátrányban egy ilyen családban. Róluk szeretnék a következő részekben írni, mert azok a férfiak, akik egymaguk nevelik a gyerkőcüket, ők eleve bajnokok a szememben, ők már kiálltak egy nagy próbát, nekik talán nem olyan nagy kihívás, ha új választottjuk hozzájuk költözik – bár nyilván ezt is nehezítheti, ha a hölgy nem egyedül érkezik, vagy mondjuk a pár nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy a férfiú figyelme közel sem csak szerelmére irányul...

 Na de akik maguk is apák, csak nem velük él gyerkőcük, s így kerülnek egy anyás családba, hát azért az is egy izmos kaland, megmérettetés a javából...

Gondoljunk bele:

- a saját gyermekük nincs a közelükben, nem tudnak rá hatni, új partnerüké ugyanakkor velük él, de vele más szerepbe kényszerülnek ebben a családformában, ami azért nem megy ösztönösen

- az apa is mint olyan, teljes jogú szülő, még sincsen meg minden joga, beleszólása, hatása saját, külön élő gyermeke nevelésére; leginkább az időfaktor miatt, illetve nem egyszer a volt házastárs különféle akadályozása miatt (attól most tekintsünk el, hogy vannak persze olyanok is, akik nem is nagyon törekszenek élni ezzel a jogukkal, de sajnos ez mindkét szülő esetében előfordulhat).

 Ebbe nem nagyon szoktunk belegondolni. Valahogy a közbeszéd úgy alakult, hogy ha bekövetkezik a válás (márpedig sajnos hazánkban kb. minden második házasság így végződik), akkor a szerencsés másik oldal megnyugodva mázlista sorsában kicsit sajnálkozik és/vagy magában egy picikét kárörvend, s ezzel egy időben jól megmondja a véleményét, hogy bezzeg ez azért meg azért alakult így, mert hogy nem törődött a családdal, az asszonnyal, csalta a zembert stb... Megy az okosság, amivel semmivel sem lesz előrébb senki az ég világon. S a közbeszéd, hogy visszakanyarodjak, úgy alakult, hogy többnyire a férfiak a csúf gonoszak, semmirekellők, apának meg végképp nem jók.

Na most én ehhez képest – összhangban a bevezetővel – azt látom, hogy bizony nagyon sok elvált férfi valóban úgy gondolja, hogy feleségétől vált el, ám apának nem szűnt meg lenni, s nem is áll szándékában. Sőt! Ha a magyar joggyakorlattól nem lenne ennyire idegen, mint ma, jóval több apa gondoskodhatna gyermekéről, nem csak kéthetente hétvégén, ahogy ez manapság jellemző.

Tőlünk nyugatabbra nem egy országban már evidencia a közös szülői felügyelet, ami a gyerek szempontjából a leghumánusabb megoldása a válás utáni gyerekelhelyezésnek. Nem mellesleg mindenki szempontjából, hisz nemcsak a gyerek nyer ezzel – bár kétség kívül ő a legtöbbet, de a szülők is, akiknek így egy jól követhető és egyikük számára sem túlzottan megterhelő életritmus alakítható ki. 

Szóval az elég jellemző nálunk, hogy az alakuló mozaikcsaládban az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be. Ilyen helyzetben hogy alakulnak a hétköznapok, hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás felé támasztott elvárások, megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk...

Ezekről lesz szó a következőkben.