Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem
könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet
mégis elérni.
Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor
is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet,
akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a
megelégedettség.
Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és
egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél
alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű,
hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót
és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.
De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész.
Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre
távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát,
próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked
viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos
lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú
írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz
mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei
mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga
természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és
hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki
értelemben is.
A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább
kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt
a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz
meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a
helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé,
természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.
Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát
adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában
lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra
lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is,
milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem,
elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a
téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a
gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.
Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a
veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és
olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család
felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az
lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé,
valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából
újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban,
két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi
nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem
zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.
Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez
egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok
jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével
inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem
is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a
helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a
beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a
konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel
együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a
reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de
inkább hideg együttlakás lesz.
A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A
család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult
képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések.
De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már
nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp
miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut,
hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy
távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az
eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?
Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az
elvált szülővel való kapcsolattól, a
mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz
a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?
Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek
hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról
annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.
Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való
részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a
verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed
kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a
hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat.
Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert
tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.
Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk
megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel,
a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.
Hajrá!
