Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban,
hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s
kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.
Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és
szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját
apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút
állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is
túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre
szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret…
Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők
esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl.
hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott
a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem
mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek
életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok,
mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata
szülőjének új párjával.
Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak
tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van
pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra
ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve
el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul
áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a
másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle
távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél,
jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a
teljes családi rendszer, és a normális hierarchia.
Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például
valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő
ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a
gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a
távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő
haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig
nem beszél vele.
De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre
megoldás??
Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az
elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!
Először is törekedni kell arra,
hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi
legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a
gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába
hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új
párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra
várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni,
hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk
szemléletmódját, ahogy ő akarja.
Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a
külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része
akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is
létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy
kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba
essünk, mert az visszafelé hathat.
Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját
kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem
vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró
kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.
Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában
és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes
abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről
beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik
szülője konzekvensen „neveli”.
Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának
megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat
biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.
A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne
ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos.
Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a
gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz
kerülne.
Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó
pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre
tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan
segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is
szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó
irányba terelheti.
Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek
ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A
tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől
távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se
szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról,
egész lénye besározásáról." (163. o.)
Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!
Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!
Végül még néhány hasznos cikk:
