Fogadd el, szeresd, tiszteld a mostohaapádat/mostohaanyádat! – kéred a gyerekedtől.
Vagy: Miért nincs tekintélyem a gyereked előtt,
miközben én főzök rátok/fizetem a háztartás nagy részét? – kérdi a
párod.
Mindegy, ki mondja, a lényeg ugyanaz.
Ezekben a kér(d)ésekben
elvárások fogalmazódnak meg a gyerek felé, egy olyan kapcsolati folyamat
relációjában, amelyben figyelmen kívül hagyjuk a dolog érzelmi, lelki
mozgatórugóit, és csak a kézzel fogható realitásokra koncentrálunk, azokra is
leginkább egyoldalúan (mi mit tettünk az asztalra, szó szerint).
Gondolj csak bele: melyik tanárodat tudtad mélyen tisztelni
és szeretni gyerekként:
- aki szakszerűen átadta neked az ismereteket, majd a
lényegre szorítkozva visszakérte, vagyis jó oktató volt, elvégezte a feladatát;
- vagy azt, amelyik a tananyagon kívül mást is adott: téged
érdeklő, életből vett példákat, néha kis bepillantást a saját életébe,
tanulságos tapasztalataiba; vagy akár arra is kíváncsi volt időnként, Te
személyesen hogy vagy, mi érdekel, egyáltalán: mi van veled? Vagyis jó
pedagógus volt. Nem tananyagot tanított, hanem Téged.
Érted a különbséget?
