93. „…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Tinédzser koromban olvastam pár regényt Saint-Exupérytől, akinek nem A kis herceg az egyetlen műve, amiben magvas gondolatok lelhetők fel. Olyannyira, hogy több oldalnyi idézetet szedtem össze a könyveiből, és felolvasásokat tartottam a barátaimnak belőle 😊 Az egyik legütősebb gondolata számomra a fenti, ami A bajtársak c. művéből való.

Semmi sem számít jobban az emberi kapcsolatoknál itt, a földön. Lehetek bármennyire okos, tehetséges, erős, bátor, ha nincs, akivel mindezt megoszthatom, akivel mindezek mentén interakcióba léphetek, nem sokat ér az egész.

Ettől gazdagodunk igazán, ez tud hosszú távon megelégedettséget és örömet okozni.

Ugyanakkor ez a mondat nem azt jelenti, hogy halmozzuk a kapcsolatokat, gyűjtsünk érdekviszonyokat. A fényűzés itt nem a mennyiségre vonatkozik. A minőségi kapcsolatok azok, amelyek pazarrá tehetik életünket. Nem kell ezekből olyan sok, de mondjuk alapvetően meghatározza a mindennapjainkat, hogy a családunkkal (mozaikcsaládunkkal) milyen kapcsolatban is vagyunk.

Szóval rajta, dolgozzunk a fényűző, pompás életen: figyeljünk oda gesztusainkra, adjunk időt és figyelmet a másiknak, kérdezzük-hallgassuk, öleljük, ha kell kérjünk bocsánatot, s ha kell, bocsássunk meg, és legfőképp: ha mindez nehéz, legalább próbáljuk meg minden nap, törekedjünk a jóra és a még jobbra!

88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 

- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.

68. Végre vége a "csodásan kerek" 2020-as évnek! Juhhé!

 

Mozaikcsaládban az élet… és a tavaly ilyenkor még fantasztikusan kereknek és szépnek ígérkező 2020-as év vége

 Végre! Komolyan, ennyire még nem vártam egy év végét sem, mint ezt az ideit. Talán nem is vagyok ezzel egyedül. A járvány betett a világnak, és legjobban mindenki a maga bőrén érzi, mi mindent vesztett, mi mindent kellett kihagynia emiatt. Terveket, célokat, kapcsolatokat húzott keresztül, eseményeket, amelyek csak ritkán vannak az életben, és családokat tett próbára, ki meddig bírja a távolságtartást (vagy épp az összezártságot). Sokszor kellett a belső kontrollunkra is hagyatkoznunk, a meglévő szabályok ellenére, sőt, nem ritkán azokat fölülbírálva, mint a szenteste alkalmával is, hogy ne nyújtsuk tovább ezt a kéretlen, nehéz időszakot.

Azoknál a mozaikcsaládoknál, ahol az egyik szülő távol él, még nehezebb lett a látogatások megoldása, ahogy a közösen töltött nagyobb vakációzások is. A be- és összezártság felerősítette sokaknál a feszültségeket, ellenérzéseket, ami sok szülőben, mozaikszülőben kelthetett szorongást, lelkiismeret-furdalást, sok mozaikgyerekben tehetetlenségérzést, bánatot. Pozitív érzésekből valahogy kevesebb jutott idén.

DE alapvetően optimista beállítottságú vagyok, ezért igyekszem megtalálni még ebben a nyavalyás időszakban is azt, aminek örülni lehet, igaz, kicsit azért erőltetnem kell magam (mindeközben épp Kepes A boldog hülye és az okos depressziós c. remek könyvét olvasom…, köszi, Feri! J).

Például nekem személy szerint nagy fejlődés volt a mozaikosságomban a családkonzulensi tanfolyam, amely révén egy csomó mindent más szemmel látok a saját családi működésünkben. Azért kezdtem bele ebbe a kurzusba, hogy mindazt a saját tapasztalatot, élményt, amit mozaikcsaládunkban megéltem, alá tudjam támasztani, ki tudjam egészíteni a szakirodalmakon alapuló ismeretekkel, és olyan fogódzókat, módszereket tudjak kínálni itt, és majdan egy privát felületen, amelyek megsegítik a mozaikcsaládokban élő felnőtteket és gyerekeket a jobb, nyugodtabb, boldogabb élet elérésében.

Ennek a tanfolyamnak köszönhetem például, hogy megismertem a családtagok közötti adás-kapás mérlegének jelentőségét, ami pofonegyszerű, de általában nem tudatosítjuk. Arról van szó, nagyon tömören fogalmazva, hogy ha nem kapjuk meg gyerekként azt a törődést, ami eredendően, emberlétünkből fakadóan jár nekünk (valamint nem tanítottak meg bennünket a viszonzására), akkor magunk sem tudjuk azt továbbadni a gyermekünknek; vagy esetleg a párkapcsolatunkban próbáljuk majd behajtani azt; netán „túl adunk”, annyira, hogy a másiknak lehetősége sem lesz viszonozni. Egyik se jó, mert nem az egészséges egyensúly megteremtését segíti elő. Hogy kapcsolódik mindez a mozaikcsaládokhoz? Hát úgy, hogy ha állandóan visszatérő konfliktusaink adódnak pl. a mozaikgyerkőcünkkel, vagy a párunkkal, akkor előfordulhat, hogy a méltányos „jussát” valaki nem vagy nem jól kapta meg, és ennek a hiányát nyögi és próbálja pótolni, miközben konfliktusokat konfliktusokra halmoz. Pl. mikor egészen kicsi gyermekkel válunk, akinek egyik szülőjét nélkülöznie kell, mert mondjuk elmérgesedett a felnőttek viszonya, s a gyerek „problémássá” válik; vagy pl. ha a mozaikszülő képtelen kapcsolódni párja gyermekéhez, mert maga sem élhette meg az igazi elfogadást gyermekként, stb. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem, de a lényeg, hogy ezeket a nehézségeket fel lehet fejteni, kezelni lehet, ha az emberben megérlelődik a változtatás igénye. Márpedig előbb-utóbb megérlelődik az, csak sajnos sokszor a könnyebbnek tűnő, mégis tartósan fájdalmasabb utat választjuk: az elválást, a helyzet megoldása helyett. Például egy néhány alkalmas, szakember vezette beszélgetés helyett, ami a családunkban rejlő erőforrások feltárásában tudna segíteni, hogy elindulhassunk a magunk személyes, egyedi megoldása felé.

Aztán annak is örülhettem ebben az évben, hogy elkészült egy egészen pofás kis e-kiadványom és még pofásabb könyvjelzők Czernák Eszter: Kedves Apu! c. mozaikos gyerekregényéhez, és utóbbiak a Pagony Kiadó boltjaiba is eljutottak. Itt, a blogon megtaláljátok a kiadványt, amely nem csak a kisregény ismeretében olvasható, és abban segít, hogy felismerjük, biztos mozaikos nehézséggel állunk-e szemben, s ha igen, hogy lehetne elkerülni, ellene tenni, beszélgetni róla a gyerkőcünkkel. Olvassátok!

És az kifejezetten örömmel tölt el, hogy év elejétől mostanáig csaknem megháromszorozódott a Mozaikosok Facebook-oldala követőinek száma: a januári 327-ből decembe rre 947 lett, csakúgy, mint az oldalhoz tartozó zárt csoport taglétszáma: az év eleji 66 fő 215 főre gyarapodott, ami a csoportban megjelenő beszélgetések számát és mélységét is jelentősen növelte. Köszönet ezért mindazoknak, akik csatlakoztak, és maguk, illetve a hasonló cipőben járó mozaikos társaik érdekében megosztották tapasztalataikat, problémáikat, sikereiket, örömeiket!

Azt kívánom Nektek, magunknak, hogy legyen sokkal jobb év a 2021-es, benne sok valódi kapcsolattal, jó kapcsolattal, örömmel, sikerrel, és persze egészség is legyen hozzá! Azt is kívánom, hogy akarjunk jövőre is fejlődni, mind a személyes (családi) életünkben, mind a hivatásunkban, hogy örömünket leljük benne, és minél többekkel meg is oszthassuk ezt – legfőképp persze gyerekeinkkel, családunkkal, hogy együtt növekedjünk! Boldog új évet!! 

60. Apák napjára – édesapa, elvált apa, mostohaapa, mozaikapa... APA!

Szülőnek lenni nem könnyű, de míg minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek, és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért, hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira fontos része életüknek.

Kérdés, mi történik a derék férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.

Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem: önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.

De visszatérve eredeti kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák (nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem állhat tartósan kettejük közé.

Végezetül, amiért ez az írás valójában megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük (míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!

Tehát, köszönöm a mindenkori apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊:  a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot, következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált, a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét, vagyis a rugalmasságot!

A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.

Köszönöm!

58. Mozaikcsaládban és karanténban az élet…

Csak pár gondolat:

1., A mozaikszülők, akik jelenleg sokan kénytelenek otthonról dolgozni, vagy rosszabb esetben elveszítették állásukat, jóval több kontaktusban vannak a gyerekekkel, mint korábban, ezért a konfliktusok is esélyesebbek. Nincs azzal semmi gond, ha megpróbálunk kitalálni egy olyan időbeosztást, amiben minimálisra szűkítjük a konfliktusos együttlétek lehetőségét. Talán szentségtörés egyesek szemében, de: szerintem nem kell erőltetni a mindennapi közös étkezéseket sem, ha azt érezzük, robbanásveszély van. Lehet egy kicsit rugalmasabbra venni az eddigi szokásainkat, jobb a békesség alapon. Van az a szituáció, mint ez a mostani, amikor elengedhetjük az elveinket a tartósabb nyugalom érdekében. Inkább próbáljuk megragadni azokat a pillanatokat, amikor érezhetően pozitív a légkör, próbáljuk meg akkor megerősíteni a családi egységet egy-egy ötlettel: akár egy jó hangulatú beszélgetéssel, akár egy játékkal, filmezéssel, tervezgetéssel, stb.

2., Azok a szülők, akik munka, fizetés nélkül maradtak, joggal aggódhatnak családjuk, külön élő gyermekük eltartása miatt. Sajnos ez húsbavágó probléma, nem csodálkozhatunk, ha ilyen okok miatt exünk aggódóbb, türelmetlenebb. Kétségbeejtő, ha az ember elveszíti a biztos (vagy legalábbis megszokott) talajt a lába alól, s ennek fölébe még a láthatási jogával sem élhet, nem találkozhat a gyermekével. Lelkileg ez nagyon megterhelő, ezért most is azt mondom, mint legutóbbi bejegyzésemben, hogy amennyire lehet, legyünk együttműködők, sőt most segítőkésze(bbe)k a másik szülővel, ami végső soron a gyerekünk érdekét is a legjobban szolgálja.

3., Akik a járványhelyzet megoldásán dolgoznak – orvosok, ápolók, mentősök stb. – vagy munkájukból kifolyólag nagyobb eséllyel fertőződnek, ugyancsak komplikált helyzetben vannak, mikor volt házastársuk nehezebben engedi hozzájuk a gyerekeket a veszélyhelyzet miatt. Ők is megérdemlik az együttérzést és a lehetséges együttműködést. 

4., A bizonytalanságok miatti stressz, hogy mi minden következhet, kiélezettebbé teszi a párok kapcsolatát. Elárasztanak minket a mindenhonnan áradó hírek, ráadásul sokszor ellentmondó információkkal az aktuális helyzetről és a kilátásokról. Mindenki valahogy próbál megbirkózni ezekkel, ki az állandó sajtófigyeléssel, ki a hírek elől való meneküléssel, ki az érvek-ellenérvek folyamatos mérlegelésével, mindenesetre nem nagyon tudunk semlegesek maradni. Emiatt sok olyan téma, ami egyébként a kapcsolatunk malmára hajtaná a vizet, elsikkad, háttérbe szorul, nem is jut rá idő, energia, kedv. Fontos lenne, hogy felismerjük, mi az, ami párosunk javát szolgálja, ami összehoz a feszült időkben, s nem eltávolít egymástól.

5., Egy hagyományos családban teljesen természetes, hogy szülők és gyerekeik között erős érzelmi kötelék van. Azonban a mozaikcsaládokban ez csak az egyik szülőről mondható el, akinek párja ennél sokkal lazábban kapcsolódik a mozaikgyerekhez. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretheti őt, vagy nem gondoskodik róla, csak ez a rendkívül meghatározó biológiai kötelék nincs meg köztük. A mozaikszülő is szeretné ösztönösen megvédeni családját, ám önzőségnek tűnhet a kérése, mikor erre hivatkozva nem szeretné, ha párja gyerekei látogatóba jönnének hozzájuk a járvány alatt. Ez nagyon mozaikos szitu. Amit mégis tehetünk: próbáljunk belehelyezkedni párunk helyébe, és nem a rosszat látni a hozzáállása mögött, hanem a szándékait kideríteni, s ezek mentén megbeszélni a dolgokat, s hogy ki mit tudna „beáldozni”, vállalni stb.

6., Nagyon fontos, és a fentiekkel összefügg: ne hozd olyan helyzetbe a párodat, hogy választania kelljen közted és a gyereke között. Sosem fair egy ilyen játszma, de ebben a rendkívüli helyzetben, mint a mostani, ez különösen igaz. Mindenkinek új, és mindenkinek nehéz ez az időszak. Gyakorold a türelmet és az együttérzést – ennek van most itt az ideje. Nekünk mindannyiunknak erre van most szükségünk.