89. A párkapcsolat fejlődési szakaszai

A jó kapcsolat – ami a kedvünkre való családi életnek is a feltétele, és amire ahhoz is szükség van, hogy ne úgy végezze, mint az előző, kudarcos(ak) –, valójában elég melós dolog. Egyáltalán nem az a megúszós műfaj.

 

Fontos ehhez az önismeret, és a másik megismerése is. De az is hasznos lehet, ha magának a párkapcsolatnak a természetével is kicsit megismerkedünk. Csak annyira, hogy lássuk, vannak egészen jól behatárolható fordulópontok nagyjából minden párkapcsolatban, amiket megismerve akár jobban meg is érthetjük, mi történik velünk, amikor éppen az összeférhetetlenségünkön rágódunk, pár évvel a mézeshetek után.

 

Azt nagyon jól értjük általában, hogy a kapcsolat kezdetén – akár húsz évesen, akár ötvenesként – nagyjából elborít a lila köd, hormontúltolulás, stb. Egymás tükreként funkcionálunk, leginkább azt vesszük észre, ami közös, ami megerősít. Merthogy a szó szoros értelmében annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy mást nem is vehetünk észre, vagy ha igen, meggyőzzük magunkat gyorsan, hogy az nem számít, az nem is olyan, és vele úgyis más lesz majd… Aha. De ha nem lenne ez az időszak, akkor nagy bajban lennénk a kapcsolati fejlődésünk második és harmadik fázisában, amikor is az elején szerzett pozitív élmények lesznek a muníciónk egymás megtartására a nehézségek idején.

Merthogy a nagy összeolvadtság egy idő után szükségszerűen lazulni kezd, amikor is elkezdjük egymást egy pontosabb fókuszból figyelni. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyi minden nem is tűnt fel az elején a másikban, mennyi minden nem is tetszik benne valójában, és elkezdünk gondolkodni, hogy valóban ez kell-e nekünk, tudunk-e mi együtt jól működni. Van, hogy hamar döntünk pro vagy kontra, amit esetleg később megbánunk. Valójában ugyanaz a személy áll mellettünk, mint akivel korábban összejöttünk, csak elkezdjük mélyebben megismerni a kevésbé megfogható részeit is J Pl. a szokásait, az értékrendjét, a munkához, a hagyományokhoz, a kihívásokhoz való viszonyát, a gyereknevelésről alkotott nézeteit, a szüleivel való kapcsolatát, stb… Ja, és ő is a miénket. Sok meccs, mire ki tud alakulni a közös, amit mindketten elfogadhatónak tartunk. De ez kell ahhoz, hogy az utódok számára biztosítsunk valami keretrendszert, amiben otthon és biztonságban érezhetik magukat. Ez mindenkinél így van, csak vannak, akik ettől megijednek, nem mernek konfrontálódni, megmérni a hozott értékeiket, és elfogadni, ha valami akár jobb is lehet, mint ami az ő batyujukban van. Na, ehhez pl. kell az önismeret. Hogy mihez miért ragaszkodom annyira, kinek az életét és vágyait is élem, képviselem… A lényeg, hogy ebben a pár évig eltartó időszakban a közös értékrendszer, életszemlélet kialakítása zajlik, amihez kalandos terepgyakorlatokra adnak lehetőséget a megérkező gyerekek és az új szerepkörbe került nagyszülők is J

 

Ha ezt túléltük, jön egy még keményebb szakasz, amikor már nem is az lesz az érdekes, hogy kivel kerültem össze, és el tudom-e fogadni őt olyannak, amilyen, hanem az, hogy a világ, a környezetem (munkám, kollégáim, hobbitársaim) számára oké vagyok-e. Ez a felnőttkori kiteljesedésnek, a karrier kicsúcsosodásának, vagy épp a kiégésnek, a kapuzárási pániknak, életközepi krízisnek is az időszaka. Ebben az időszakban dől el, hogy ha a családomban a kamaszgyerekeim át is néznek rajtam, azért érek-e valamit mások szemében, mi az, amit le tudok tenni az asztalra. Az önbecsülés fontos kérdései, amiben társunk nagyon meg tud emelni minket, de nagyon le is lombozhat, ha elveszünk a külső visszajelzések keresésében, vagy a versengésben, ahelyett, hogy sikereinket, kudarcainkat vele osztanánk meg. Ekkor fordul elő, hogy azt mondjuk, már nem érdekeljük őt, csak a munka fontos neki, már sehova sem járunk el együtt, csak élünk egymással, mint a lakótársak… Ez és az előző időszak is meglehetősen válásérzékeny szakasz.

 

Pedig lehetne ez másképp is, lehetne az életfeladatainkat úgy is végezni, hogy közben nem engedjük el egymás kezét teljesen, és felmérjük, hogy mikor minek van épp az ideje. Hogy az élményeinket nem a csinos/jóképű/megértő/érdeklődő ismerőssel akarjuk megosztani, hanem a társunkkal, és ha csak lehet, minden nap. Nem csak a panaszt, a kudarcot, a kritikát, mert attól bárki telítődni tud elég hamar, és menekülőre foghatja. A mindent, és főleg, ami tölt, amitől azt érezni, jó otthon lenni, jó együtt lenni.

 

Ez segít túlélni ezt az eléggé individuális időszakot, akár pár évtizedet is, hogy aztán újra egymásra találjunk, amikor már nem a gyerekek nevelése, nem a karrier építése lesz a legfontosabb, hanem egyre inkább a közösen megélt örömök, új tevékenységek, egymás támogatása stb. Innen szép visszatekinteni, mennyi mindent éltünk meg együtt, mit építettünk és mi épített minket. Felnőttként néha elcsodálkozunk idősödő szüleinken, hogy milyen érdekes, régebben mennyit veszekedtek, most meg milyen jól megvannak egymással… Mi is így leszünk…?

 

Ti hol tartotok ebben a folyamatban? Együtt tudtok-e haladni, vagy a társatok már előrébb jár, esetleg pont, hogy még az előző szakaszban időzne, miközben ti már tempóznátok?

 

Bárhol is, azt tartsátok szem előtt, hogy amint ketten kellettetek a kezdethez, úgy ketten kelletek a folytatáshoz is! 

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

81. Mozaikcsaládban az élet... és a személyes felelősséged

 

Mit tehetsz Te, személyesen az újrakezdésed sikeréért?

Elvált anyaként, apaként az egyik legkínzóbb kérdés, hogy mikor és hogyan fog kialakulni újra valami élhető, és még inkább valami komfortos, kielégítő élet, amiben Te is, gyereked is otthonosan érzitek magatokat.

A válással minden felborult, és az első dolgod, hogy szem előtt tartva a gyereked érdekeit, megpróbálsz rendet vágni az érzelmi-egzisztenciális káoszban, ami körülvesz. Szeretnéd mihamarabb belakni az új/megváltozott életteret, betömködni a veszteségekből keletkezett hézagokat, és teremteni valami újat, ami mihamarabb feledteti az elmúlt rázós időszak fájdalmait.

Ez természetes törekvés, és sokkal jobb is, mint a válás traumájától bénultan sodródni, hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok. De hozzáteszem: az elején még ez is érthető válasz erre a lehetetlen helyzetre, csak arra kell vigyázni, ne ragadjon bele az ember.

Valójában sem sürgetni, sem halogatni nem érdemes a válás utáni lelki újjászületést. Az előbbi esetében előfordulhat, hogy átugrasz olyan szakaszokat, amik fontos lépcsőfokai a későbbi párkapcsolatod, mozaikcsaládod kialakításának. Utóbbi pedig elmélyítheti a válási élménnyel kapcsolatos félelmeket, sebeket, negatív önértékelést, ami belesodor egy áldozati szerepbe, ez pedig nemcsak gátja egy jó párkapcsolatnak, de gyereked számára is hatalmas teher.

Mit tehetsz hát, hogy elkerüld ezeket a tévutakat?

Légy tudatos, amennyire csak bírsz ebben az érzelmileg megterhelő időszakban. Ez alatt azt értem, hogy figyeld az érzéseidet, és törődj a gyerekedéivel is. Nem kell jó képet vágni mindenhez, fontos, hogy megéld úgy a nehéz, mint az örömteli érzéseket is, és jó, ha valamennyit ebből meg is osztasz a gyerekeddel, ami nem megterhelő számára. Így leszel önazonos és hiteles. Egy olyan apa/anya, aki minta lehet a vesztesége, fájdalma megélésében csakúgy, mint a továbblépés irányában megtett tétova, majd egyre magabiztosabb haladásban.

Légy tudatos, amennyire csak lehet, abban is, hogy kettőtök életét az egyszülős időszakban hogyan alakítod ki. Hol húzod meg a határokat a gyereked és pl. a nagyszülők, vagy akár az exed számára. Ez nagyon fontos, mert mind a hitevesztett sodródás, mind a bagatellizálás félreviheti a kapcsolódás minőségét, és olyan mintázatok alakulhatnak ki, amik egy későbbi, új családi élet működését akadályozhatják meg. Különbséget kell tenned a között, hogy mire van szükséged és mi az, ami hasznos. A kettő nem mindig fedi egymást.

A Te személyes felelősséged tehát, hogy önreflexív módon és tudatosan szervezd az életetek.

Ha tudod már, mit szeretnél, akkor az első lépést megtetted az előbbi terén. A krízis, amit megéltél a válásoddal, idővel megérlelte benned az igényt a változásra, felismerted, hogy lépni kell, magadért és a gyerekedért, sőt, az unokáidért is. Igen, értük is, akikben tovább él minden fontos életélményed, ami feldolgozatlanul marad, és minden pozitív minta is, amivel megajándékozod a szüleiket – erről szól a transzgenerációs hatás elmélete.

A tudatosság abban segít, hogy soródás helyett építkezz. Az a vonalvezető, amit kidolgoztam számodra, pontosan azokat az építőköveket helyezi eléd, amelyeket ugyanakkor Neked, magadnak kell egymásra helyezned, hogy a végeredményt személyesen a magadénak tudhasd. Kipróbálhatod a különféle cikkek, innen-onnan jövő tanácsok hatását, de ha ezek tartós változást lennének képesek előidézni, valószínűleg nem követnéd ezt az oldalt is, nem lenne benned most is hiányérzet.

Amivel küzdesz, ahhoz nem elegendő a fájdalomcsillapítás, a zsibbasztás, hiszen az egy tüneti kezelés marad. A megoldáshoz elengedhetetlen a Te személyes hozzájárulásod és teljesítményed.

A kihívás tehát: a válás utáni talajvesztettségből eljutni a belső stabilitásig, ami a továbblépés és újrakezdés feltétele.

Tudom, hogy így van, nem csak tanultam erről, de én is bejártam ezt az utat. Kicsit tovább tartott, mint szerettem volna, épp ezért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával.

Hogy kiderüljön, van hatékonyabb módja is az újrakezdésnek, amelynek során nem konzerváljuk a rossz tapasztalatokat, hanem hasznosítjuk a saját érdekünkben.

Erről szól a mentorprogramom, amelyet kötelezettségmentesen megismerhetsz, ha rászánsz 45 percet. Nyisd meg a Szolgáltatások menüpontot, és foglalj időpontot a „Válás után újrakezdés” című díjmentes konzultációra. Mondanám, hogy ha semmi más hozadéka nincs egy ilyen beszélgetésnek számodra, csak a ventilláltálás, számomra pedig a tapasztalatgyűjtés, akkor is megérheti, de arra vannak más felületek, pl. a zárt csoportom, ahová bármikor csatlakozhatsz: https://www.facebook.com/groups/mozaikosok

Én viszont azt szeretném, ha megértenéd a program logikáját, és azt, hogy időt spórolhatsz magadnak és a gyerekednek, ha pontosan idejében (nem sietve, nem halogatva) járod végig a továbblépésed folyamatát.

Rajta!

76. Elköteleződés, biztonság a mozaikcsaládban: házasság, szerződés?

 Annyi mindent másképp gondolunk, ha már egyszer megégettük magunkat! Emlékszem, milyen lassan engedtem egyre közelebb második férjem, mennyire nehéz volt a félelmeimet elengednem, hogy helyet adjak a fészeknek, amiben egy új család születhet.

Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, és elhittük mindketten, hogy ez most jobb, ez most működni fog, három lányunk mellé jöhetett a negyedik, közös is. És jöhetett a házasság is.

Ennek már négy éve, de el kell mondjam, nem volt olyan meseszerű. Vagyis nem úgy volt az, ahogy a romantikus filmekben látható. Számomra az elköteleződés záloga a házasságkötés volt, és nehéz volt megértenem, hogy páromnak miért nem. Nehéz volt megértenem azt is, hogy mikor a lakásbérleti díjak az égbe szöktek, miért nem volt evidens, hogy inkább saját lakásban gondolkodjunk, mint albérletben. Öt-hat főre kerestünk otthont, ami eleve leszűkítette a kiadó lakások kínálatát, és még mennyi szempontnak kellett megfelelni…! Legyen jó helyen a munkahely és iskolák szempontjából, legyen mindenkinek saját szobája (kamasz gyerekeknél ennek már van jelentősége), két mosdó, elegendő tároló-pakolóhely… Szóval nem volt egyszerű…  

Amiről én azt gondoltam, az elköteleződés hiánya, arról kiderült, a korábbi élettapasztalatokból fakadó félelmek, bizonytalanságok. Csak ilyesmit nem mond az ember, mert magának is nehéz bevallani. De ha mondja is, az teljesen más dimenzió, mint amikor az esküvőt tervezgeti az ember lánya.

Tehát egyik oldalon ott van a szerelem, az újrakezdés izgalmas reménye, a másikon meg a múlt, annak minden aggasztó tapasztalatával, plusz a kérdésekkel teli jövőkép az újonnan becsatlakozó családtagokkal: menni fog? Együtt tudunk élni? Meg fogjuk szokni/szeretni egymást?

Ilyenkor nem szentségtörés megfontolni a házassági szerződés lehetőségét. Mondom ezt én, akinek egyáltalán nem esett jól ez a gondolat, mikor felmerült nálunk. Mi, nők – azt hiszem, itt nem túlzás az általánosítás – sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat a kapcsolat törvényesítésével. Miért ne adnánk meg ezt a biztonságot a férjünknek, ha neki a pénzügyek tisztázása jelenti azt? Nem érthető-e, hogy a felelősségvállalás két irányú, amiért mindketten felelünk? Nem érthető-e, hogy a jelen biztonságát is nehéz megteremteni, és akkor még a nagy távlatokról nem is beszéltünk, aminek a legvégén az öröklés kérdései is ott vannak…

Ez az egész valószínűleg nem lenne kérdés, ha nem lenne annyi zűrös válás, vagyonmegosztási per, amire rámegy az ember egészsége, pénze, ideje, és még szülőként, munkavállalóként sem tud normálisan funkcionálni. Baj-e, ha ezt meg akarja előzni az ember? Nem ad-e pont egy házassági szerződés nagyobb biztonságot, kiszámíthatóságot, valójában mindkét félnek?

Ha jobban akarjuk csinálni, mint az előzőt, ez lehet az egyik kulcsa mind az érzelmi, mind az anyagi biztonságunknak: házasság és szerződés, amely így együtt kézzelfogható erőt képezhet a kapcsolatunkban.  Azt gondolom, ha ez így elsőre meredeken is hangzik, elgondolkodni mindenképp érdemes rajta. És aztán beszélgetni is róla a párunkkal, különösen, ha úgy érezzük, van valami nyugtalanító köztünk, amit nem tudunk megfogalmazni – könnyen lehet, hogy ilyenfajta bizonytalanságok vannak mögötte.

Ha érdekesnek találtad a posztod, kérlek, lájkold, kommenteld, hogy minél többekhez eljusson!

Ha pedig jó lenne egy kis segítség a bizonytalanságaitok megoldásához, jelentkezzetek be konzultációra: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu

73. Egyszülőségem története – a lányomnak ajánlva, és mindazoknak, akik a válás után is élni szeretnének

 Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.

Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit” riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj” valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!), meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen, éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk: zsemle, tej, parizer: pipa!

A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében. A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés, amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…

Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem, mert könnyen „közbejöhetett valami”.

Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.

Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is – a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni, dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és leginkább: levegőt!

A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója, ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult, hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére, hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától értetődően.

Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként, ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:

+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít megértenie egy-egy helyzetet

+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását, amit a párkapcsolatban elveszítettem

+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak

– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen, apja például biztosan nem lehettem volna sosem

– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom, és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta

– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött el az ismerkedés és újrakezdés ideje…

– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹

A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben, és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább, akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett ismeretek mellett. 

A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira, mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt, de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik, vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem:  végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.

70. Mozaikcsaládban az élet… és az újrakezdés ideje

Mindennek megvan az ideje - mondja a bölcs prédikátor is a Bibliában. Hát pont az újrakezdésnek ne lenne? De miért olyan fontos, hogy kivárjuk?

Válás után jobb, ha az ember nem siet újabb kapcsolatot keresni, jó, ha adunk magunknak némi időt a regenerálódásra. Ha úgy rendesen szeretnénk kipucolni a lelkünket, legalább egy évet érdemes rászánni. Nem előírás, persze, csak tapasztalat, hogy ha ezt kihagyva mihamarabb új partner után nézünk, hogy felejtsünk, gyógyuljunk, sajnos pont a sebek tisztulását és hegesedési idejét nem vesszük számításba, ami így jóval sérülékenyebb felületet eredményez lelkünkön. Ez pedig nagyon könnyen fog újra fájdalmat okozni a legkisebb horzsolódástól.

Nemcsak magunknak, de új partnerünknek is, aki mit sem ért az olykor feltörő hirtelen érzelmi reakcióinkból. Merthogy lesznek ilyenek. Egy-egy mondat, gesztus, hanghordozás pillanatok alatt felidézhet bennünk olyan élményeket, amelyeket legszívesebben elfelejtettünk volna, mert fájdalmasak vagy dühítőek vagy sértőek, és mindezek előző párunkhoz kapcsolódnak. Csak ugye, elfelejteni nem igen lehet őket, pláne, ha nem is hagyunk rá időt. El lehet raktározni valahol az elménk hátsó sufnijában, de attól azok még ott lesznek, ugyanúgy, és jönnek, ha behívja egy némileg hasonló friss élmény.

Ezért hát érdemes időt, elmélyülést szánni arra, hogy a mögöttünk hagyott kapcsolatot jobban megértsük. Nem kell eltagadni az egykori szépségét, és szőnyeg alá seperni, de eltúlozni sem a felelősségünket a végeszakadásában. Akkor csináljuk jól, ha el tudunk odáig jutni egyszercsak, hogy már nem gyűlöljük/vádoljuk/démonizáljuk/irigyeljük az exünket, sőt – talán most nagy fölhördülést keltek –, örülni tudunk (de minimum nem bánjuk!), ha jól van, ha boldog.

Miért fontos ez? Két okból.

Egyszer azért, mert ez jelenti a régi párkapcsolatunk lezárását. Azt a fajtát, amit nem a válóper utáni végzés képvisel, hanem amit az érzelmeink képviselnek. A nyugalom, a szabadság, a megkönnyebbülés, és az újra bízni tudás. Csak így tudunk tiszta lappal kezdeni, és esélyt adni magunknak és az új herceg/nő-nek.

Másodszor: ha gyerekünk van, akkor lesz nagyobb esélyünk a nyugodt mozaikcsaládos életre, ha szülőként meg tudunk maradni partnernek az exünkkel. Ha tudunk együttműködőek lenni, ha nem kavar fel, hogy újra boldog (mással), esetleg gyermeke is születik… 

Miért? Egyrészt, hogy mintát mutassunk a gyereknek a hisztimentes, hiteles felnőtt kapcsolatokról és kommunikációról. Másrészt pedig azért, mert ha a kis drágánk megneszeli, hogy nincsenek elvarrva a szálak, ő lesz az egyik potenciális, aki közénk és új partnerünk közé állhat, és ebben még az exünk is jól meg fogja segíteni. És nem is biztos, hogy rögtön rájövünk, honnan fúj a szél, annyi mindent, mindenkit lehet hibáztatni, ha nem működik egy kapcsolat… Azért az nagy blama lenne, ha kiderülne, végeredményben mi magunk állunk saját boldogságunk útjában, nem??

Szóval, érdemes tényleg tiszta lappal indítani!

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?

Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.

Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?

68. Végre vége a "csodásan kerek" 2020-as évnek! Juhhé!

 

Mozaikcsaládban az élet… és a tavaly ilyenkor még fantasztikusan kereknek és szépnek ígérkező 2020-as év vége

 Végre! Komolyan, ennyire még nem vártam egy év végét sem, mint ezt az ideit. Talán nem is vagyok ezzel egyedül. A járvány betett a világnak, és legjobban mindenki a maga bőrén érzi, mi mindent vesztett, mi mindent kellett kihagynia emiatt. Terveket, célokat, kapcsolatokat húzott keresztül, eseményeket, amelyek csak ritkán vannak az életben, és családokat tett próbára, ki meddig bírja a távolságtartást (vagy épp az összezártságot). Sokszor kellett a belső kontrollunkra is hagyatkoznunk, a meglévő szabályok ellenére, sőt, nem ritkán azokat fölülbírálva, mint a szenteste alkalmával is, hogy ne nyújtsuk tovább ezt a kéretlen, nehéz időszakot.

Azoknál a mozaikcsaládoknál, ahol az egyik szülő távol él, még nehezebb lett a látogatások megoldása, ahogy a közösen töltött nagyobb vakációzások is. A be- és összezártság felerősítette sokaknál a feszültségeket, ellenérzéseket, ami sok szülőben, mozaikszülőben kelthetett szorongást, lelkiismeret-furdalást, sok mozaikgyerekben tehetetlenségérzést, bánatot. Pozitív érzésekből valahogy kevesebb jutott idén.

DE alapvetően optimista beállítottságú vagyok, ezért igyekszem megtalálni még ebben a nyavalyás időszakban is azt, aminek örülni lehet, igaz, kicsit azért erőltetnem kell magam (mindeközben épp Kepes A boldog hülye és az okos depressziós c. remek könyvét olvasom…, köszi, Feri! J).

Például nekem személy szerint nagy fejlődés volt a mozaikosságomban a családkonzulensi tanfolyam, amely révén egy csomó mindent más szemmel látok a saját családi működésünkben. Azért kezdtem bele ebbe a kurzusba, hogy mindazt a saját tapasztalatot, élményt, amit mozaikcsaládunkban megéltem, alá tudjam támasztani, ki tudjam egészíteni a szakirodalmakon alapuló ismeretekkel, és olyan fogódzókat, módszereket tudjak kínálni itt, és majdan egy privát felületen, amelyek megsegítik a mozaikcsaládokban élő felnőtteket és gyerekeket a jobb, nyugodtabb, boldogabb élet elérésében.

Ennek a tanfolyamnak köszönhetem például, hogy megismertem a családtagok közötti adás-kapás mérlegének jelentőségét, ami pofonegyszerű, de általában nem tudatosítjuk. Arról van szó, nagyon tömören fogalmazva, hogy ha nem kapjuk meg gyerekként azt a törődést, ami eredendően, emberlétünkből fakadóan jár nekünk (valamint nem tanítottak meg bennünket a viszonzására), akkor magunk sem tudjuk azt továbbadni a gyermekünknek; vagy esetleg a párkapcsolatunkban próbáljuk majd behajtani azt; netán „túl adunk”, annyira, hogy a másiknak lehetősége sem lesz viszonozni. Egyik se jó, mert nem az egészséges egyensúly megteremtését segíti elő. Hogy kapcsolódik mindez a mozaikcsaládokhoz? Hát úgy, hogy ha állandóan visszatérő konfliktusaink adódnak pl. a mozaikgyerkőcünkkel, vagy a párunkkal, akkor előfordulhat, hogy a méltányos „jussát” valaki nem vagy nem jól kapta meg, és ennek a hiányát nyögi és próbálja pótolni, miközben konfliktusokat konfliktusokra halmoz. Pl. mikor egészen kicsi gyermekkel válunk, akinek egyik szülőjét nélkülöznie kell, mert mondjuk elmérgesedett a felnőttek viszonya, s a gyerek „problémássá” válik; vagy pl. ha a mozaikszülő képtelen kapcsolódni párja gyermekéhez, mert maga sem élhette meg az igazi elfogadást gyermekként, stb. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem, de a lényeg, hogy ezeket a nehézségeket fel lehet fejteni, kezelni lehet, ha az emberben megérlelődik a változtatás igénye. Márpedig előbb-utóbb megérlelődik az, csak sajnos sokszor a könnyebbnek tűnő, mégis tartósan fájdalmasabb utat választjuk: az elválást, a helyzet megoldása helyett. Például egy néhány alkalmas, szakember vezette beszélgetés helyett, ami a családunkban rejlő erőforrások feltárásában tudna segíteni, hogy elindulhassunk a magunk személyes, egyedi megoldása felé.

Aztán annak is örülhettem ebben az évben, hogy elkészült egy egészen pofás kis e-kiadványom és még pofásabb könyvjelzők Czernák Eszter: Kedves Apu! c. mozaikos gyerekregényéhez, és utóbbiak a Pagony Kiadó boltjaiba is eljutottak. Itt, a blogon megtaláljátok a kiadványt, amely nem csak a kisregény ismeretében olvasható, és abban segít, hogy felismerjük, biztos mozaikos nehézséggel állunk-e szemben, s ha igen, hogy lehetne elkerülni, ellene tenni, beszélgetni róla a gyerkőcünkkel. Olvassátok!

És az kifejezetten örömmel tölt el, hogy év elejétől mostanáig csaknem megháromszorozódott a Mozaikosok Facebook-oldala követőinek száma: a januári 327-ből decembe rre 947 lett, csakúgy, mint az oldalhoz tartozó zárt csoport taglétszáma: az év eleji 66 fő 215 főre gyarapodott, ami a csoportban megjelenő beszélgetések számát és mélységét is jelentősen növelte. Köszönet ezért mindazoknak, akik csatlakoztak, és maguk, illetve a hasonló cipőben járó mozaikos társaik érdekében megosztották tapasztalataikat, problémáikat, sikereiket, örömeiket!

Azt kívánom Nektek, magunknak, hogy legyen sokkal jobb év a 2021-es, benne sok valódi kapcsolattal, jó kapcsolattal, örömmel, sikerrel, és persze egészség is legyen hozzá! Azt is kívánom, hogy akarjunk jövőre is fejlődni, mind a személyes (családi) életünkben, mind a hivatásunkban, hogy örömünket leljük benne, és minél többekkel meg is oszthassuk ezt – legfőképp persze gyerekeinkkel, családunkkal, hogy együtt növekedjünk! Boldog új évet!! 

67. Karácsony a mozaikcsaládban

Mind hozunk valamilyen emlékeket gyerekkorunk karácsonyaiból: szépeket, felejtőseket, illatos hangulatokat, bánatosakat… Hogy miként éljük meg felnőttként, és szülőként mit adunk, mit tudunk átadni mindebből, ezeken is múlik. Ideges készülődést, feladatokkal terhelt adventi estéket, versengő költekezést – vagy nyugodt együttléteket, lelassult hangolódást, közös és a másiknak megadott magánidőket…

Nem könnyű az évtizedeken át rögzült családi mintákból párunkkal újakat kialakítani, és ha mindez egy mozaikcsaládban történik, na, az még szebb mutatvány. Hiszen ez már minimum eggyel több ismeretlent rejtő egyenlet, ha csak az egyik fél érkezett egy felbomlott párkapcsolatból, s ha mindketten, gyerekekkel kiegészülve, hát, az igazán szép kihívás.

Jó, ha belegondolunk, hogy a mozaikcsaládok létrejöttét valamilyen veszteség előzi meg: a korábbi kapcsolatnak válás vagy halál vetett véget. Az ebből fakadó rossz érzés, szomorúság vagy kudarcélmény megmarad, amit időtávlattól függetlenül az ünnepek feléleszthetnek. Akkor is megjelenhet egy napokig tartó hullámzó hangulatban vagy a gyerekek problémás viselkedésében, amikor a legkevésbé várnánk.

Engedd meg a kedvetlenséget is az ünnep részeként, ügyelve a szerepére, de segítve is a túllendülést rajta. Kezeld a helyén, légy rugalmas. Mint egy igazán jó barát.

A mozaikosok ünnepei ritkán mennek a tervek szerint. Lehet, hogy mozaikgyerkőcöd tőletek vár segítséget az iskolai ajándékozáshoz az utolsó pillanatban, amit eredetileg a másik szülő vállalt. Vagy kiderül, mégsem nálatok lesz szenteste, mert a másik családnál egy sokadik hozzátartozó miatt borult a program. Bármi lehet.

Az ünnepek megterhelőek a saját és a mozaikgyerekek számára is. Nálunk pl. évek óta órákat kell egyedül vonatoznia gyermekemnek karácsonykor, hogy egyik szülőjétől elérjen a másikhoz, hogy aztán pár nap múlva újabb órákat utazzunk együtt a még távolabb élő nagyszülőkhöz. Idén persze utóbbit fölülírja a járványhelyzet, de az ingázás marad (nemcsak neki, a mozaiktesójának is), és el kell ismerjem, nekem felnőttként sem lenne valami várva várt program az ünnepnek ez a része. Át kell érezni a gyerekeknek ezt a kétlakiságát, amennyire lehet, megkönnyíteni nekik ezt a rendszert, és segíteni nekik abban, hogy mégis a jó, a nyereség érzése maradjon meg bennük.

Az is fontos, hogy bűntudat nélkül mehessenek a másik otthonukba, és ha akarják, hadd vigyék magukkal az új kedvenc játékukat, bármijüket is – ha ezt szabályozni akarod, óhatatlanul stresszeled őket, és egy természetes igényüket vonod kétségbe.  Mozaikgyerekeidnek pedig akár segíthetsz ajándékot készíteni a család többi tagja részére. Ezzel egyfelől a vele való kapcsolatodat erősíted meg, másfelől közvetetten a pároddal valót is…

Huh, hát a mi hét mozaikos évünk alatt volt ilyen is meg olyan is a karácsony, pont mint gyerekkoromban. Most jobb lesz. Annyi minden nehezítette ezt az évet, hogy kell a feltöltődés, kell a szeretet-tankolás. Jobban odafigyelünk. Én meg előre megfőzök-sütök mindent, amit lehet, lefagyasztom, és csak akkor megyek ki a konyhába, ha fel kell melegíteni. Addig pedig játszunk, olvasunk, fényképeket nézegetünk. Ilyesmi. Erre készülök. Majd elmondom, hogy sikerült.

Akkor most elmondom, röviden. 2021 februárja van, régen túl vagyunk az ünnepeken, és sok máson is. Például családi vitákon (olyan rendes, mozaikosokon, mert viták nélkül ugyebár nincs fejlődés :)), nagy felismeréseken, és nem utolsó sorban fontos vizsgákon - merthogy még mindig tart a családkonzulensi képzésem, és ez elég sok időt igényel, ezért sem posztolok mostanság olyan gyakran. 

Na de! Az ünnepek nagyon jól sikerültek, igazán feltöltődős, békés, szép volt. Amiről álmodtam, az megtörtént, s ha egyszer meg tudott történni, hiszem, hogy legközelebb is sikerülhet. Odafigyeléssel, egymás igényeinek figyelembe vételével, zavaró körülmények kizárásával... Biztosan az is közrejátszott, hogy most a járványhelyzet miatt nem tudtunk utazni, látogatóba menni, ami azért nem kicsit leegyszerűsítette a dolgot, és talán tanulsággal is szolgált: saját családunk békéje érdekében érdemes felülvizsgálni, hogy nem lehet-e átütemezni kicsit a családi látogatásokat, úgy, hogy ki se maradjanak, de esetleg kicsit csúsztatva oldjuk meg, hogy legyen elég idő a lecsendesedésre is. 

Azt kívánom magunknak és mindenkinek, hogy úgy tudjuk megélni a jövő ünnepeit, ahogy az nekünk és a családunknak a legjobb!