Gyakori probléma mozaikcsaládokban, hogy eltérő véleményen
vagyunk párunkkal a csemeték kütyüidejét illetően. Vagyis, míg egyikünk
korlátozni szeretné ezt az időt, a másikunk a gyerekekre bízná. Főleg akkor van
ez így, ha a gyerekek nem velünk laknak, csak látogatóba jönnek hozzánk.
Amikor erről elkezdünk vitatkozni, könnyen beleeshetünk a
hibába, hogy szigorúnak vagy épp felelőtlennek címkézzük a másikat. Előrébb
leszünk-e ezzel?
Aligha. Inkább tovább szítjuk a feszültséget, amit nyilvánvalóan
a gyerekek is érzékelnek, s a legjobb, amit tehetnek ekkor, hogy még jobban bebújnak
a monitor mögé, csak hogy ne minket halljanak.
Két dolgot tehetünk.
Az első, hogy ezt mindenképp kettesben beszéljük meg, ne a
gyerekek előtt, és valóban hallótávolságon túl.
A második, hogy kérdezzük meg párunktól, kölcsönösen, mi a
konkrét elképzelése, célja azzal, hogy korlátozni akarja/nem akarja a kütyühasználatot.
Amikor lehetősége lesz elmondani, hogy:
– azért kellene korlátozni, mert különben nem lesz rendszer
a gyerekek életében, s idővel nem is lesz igényük másféle tevékenységre, közös
elfoglaltságra,
illetve:
– – azért nem szeretné őket korlátozni, mert ez
jelenti számukra a kikapcsolódást, ettől érzik magukat igazán otthon és jól,
akkor egymás minősítése helyett valódi válaszokat kapunk
valódi kérdésekre, s megvalósulhat az igazi kommunikáció közöttük. Ezáltal
pedig elindulhat a közös gondolkodás arról, hogy lehetne valamiféle közös
nevezőre jutni a kérdésben. Merthogy vannak érvek, ellenérvek, nem csupán
kimondott vagy kimondatlan érzések és indulatok.
Alapvető tehát a valódi, tényeken és nem csupán érzéseken
alapuló kommunikáció. Előfordulhat persze olyan helyzet is, amiben nem tudunk
egyetérteni párunkkal, ebben az esetben bízzuk a nevelést a vér szerinti
szülőre, ez az ő privilégiuma.
